Felhők alatt
szerző: Havas Gyula
Hiába állnak mindenek elém,
hiába gyûl sötét seregbe felhõ, -
felszáll a nap, felettük néz felém
s magányom néma, büszke éjjelén
a hold az ittasúlt egekre feljõ.
Hiába minden harsány hangszerek,
a durva kürt s dühödt dobszó hiába,
hiába félrevert harangsereg, -
a pauza lelkén át a lant remeg
és szebb vihart sír egy melódiába.
Hiába zúgnak minden tengerek
és füstölögnek minden messzi partok,
orkánok is hiába zengenek, -
az égre nézek, semmi engemet
már nem vezet vigyázni: merre tartok.
Ez régi nóta? Jó. Képzelt erény?
Szép vakság csak, mely néha alkonyúl rám?
Süketség, mely mereng rég vert zenén?
Jobb lenne, tébolyúltan zengeném
az éji fényt az égi alkonyúltán?
Igaz. Hisz ez csak mélabús harag,
mely gyúlni ébred szennyes orgiáján
a fényeknek, miket felgyújtanak,
ha vad felhõk között elbújt a nap
s hinnék, kihúnyt a tûz az égi máglyán.
Ó, fényeket, mik tündökölni még
loboghatnak, amíg körûl setétség,
de felhõk közt is egy ökölnyi ég
ha kéklik majd, elég megölni épp
a sírokon rivalgók gyenge mécsét.
Addig: csak csend. A szép azúr alatt
minden hazug fény hamvadóra sáppad
és beragyogni mind az útakat
arany derûvel felvirúl a nap
s a régi útas új hajóra szállhat.
Ó, én is látok partokat,
karom feléjük ájúltan kitárúl,
ott tán ölelni vágyó kar fogad,
nekem nektárt és mámort tartogat,
hogy részegítsen múlni a világrúl.
S addig: hiába minden harsonák
hiába förgeteg, futó tûz, felhõ,
hiába trombiták is, marconák, -
felhõ felett nap s minden harcon át
a béke és a csend dalolva eljõ.