Fekete karácsony
szerző: Kaffka Margit
Konokul egyforma ütemben tolódott mindegyik nap a másik helyébe fontoskodó kis ügyekkel, beszédekkel, és tegnapba-múlt éppolyan üresen, homálylón…jött a másik. Egy kedd, egy szerda… de a hét végén ünnep, karácsony! Minden olyan, mint tavaly meg tavalyelőtt – és tán csakugyan még így a legjobb!
Szabóéknál hétfőn még a múlt heti fehérneműt kellett bevasalni, és Anna egész délután foltozott a három gyerekre, kinn sűrű szemű hó esett, és megenyhült az idő. Kedden felszedték a szőnyegeket, és átkenték lakkal a három szoba padlóját, politúrolajjal a bútorlábakat, s a szekrények oldalait. Avítt, vörhenyes parketblúzban, ócska posztócipőben hajladozott, talpalt az asszony a kis pesztrával késő estig, hogy minden tagja belezsibbadt. Lefekvés előtt jól megmosakodott, tisztát váltott, és megmondta az urának, hogy halálosan fáradt. Az mormogott valamit a szomszéd ágyon, de azért összecsapta a Középiskolai Tanárok Közlönyé-t, és hamarabb oltotta el a gyertyát. Kétfelé fordultak, és Anna megkönnyebbülten sóhajtott, de csak magában, hangtalanul. „Tán csakugyan még így a legjobb.” Ilyesmi révlett benne pillanatokig; és oly gyorsan jött a kábult, mély alvás. Csak hajnalfelé ébredt gyereksírásra. A kétesztendős lány – az övé – nyugtalankodott, zsémbelt odaát a kis tehetetlen, álomszuszék pesztrával, szidta, kergette. Anna átszaladt, megrakta egy kicsit, aztán elcsucsujtotta; betakargatta már a két fiút is, a mostohákat, és dideregve bújt vissza az ágyába, de reggelig nem jött a szemére álom. Az ura halkan horkolt mellette, és a hajnali derengésben mind tisztábban látta félig nyitott ajka gyűrött vonalát a lekonyuló szőke bajusszal. „Ennek csak jó – gondolta el hirtelen. – Mégis úgy lett minden, ahogy neki kényire van, és még ő a kegyes, a nagy jóság!…” Behunyta a szemét gyorsan; nem szerette, ha ilyenek még mindig eszébe jutottak. „Máma szerda van már, délelőtt ablakot kell mosatni evvel a kis marhával; milyen galád a gyerekszobabeli! A mocskos kis ujjukkal mind összekenik!…”
Ő maga a kilincseket csiszolta azalatt; az ura ócska télikabátjában, hárászkendős fejjel állt a nyitott ablak mellett. A keskeny utca egyforma kis tisztviselői házai szigorú, egyenes ablakaikkal, bezárkózva, télies komolyan néztek szemközt vele a havas szekérút, a havas árok túlsó oldalán. Jól ismerte mind, hogy kik laknak bennük, hányan, mifélék! Milyen jámbor, fehér így télen, milyen urasan csendes egy ilyen rongy kisvárosi külső utca, mintha hármat se tudna számolni a híres szomszédság! Persze, most kávézni járnak egymáshoz délutánonként, és ott folytatják! Vajon őt rágják még most is?… Hej, a nyáron de nyiladoztak ezek a rollók, de gázoltak át a poron estefelé asszonyok, lányok egymás ablakja alá egy kis beszédre, ide-ide pislantva az ő elhagyott háza tája felé. „Mit szól? Visszahozza az ura! Hallatlan! Ilyen szerencséje van egynémelynek, de csak az effélének, lelkem; a jót nem becsülik!” Az öregje így; de fiatal asszonyok – volt barátnői – érdeklődőn és izgultan lestek ide néha bizonyosan, és belül, félően, egy kicsit tisztelték őt… mintha ki tudja, miféle nagy regényt élt volna át. Ó, ostobák – ha tudnák, milyen semmit! – Elfordult az ablaktól kesernyés gőggel; szilaj mozdulatokkal esett neki a dolognak, meghajszolta a mindeneslányt odakinn a húsleves miatt; miért nem habozta le? Jött a két iskolás, nagy hangosan csörtetett elébük letöröltetni a cipőjüket, hogy be ne csámpáskodjanak sárosan a fényes padlóra.
A konyhát kellett helybenhagyni délután; sok cifra papírt hozott a leány, edénypolcra valót – lúgkövet, bádogpasztát, vasport –, és e sokféle háztartásszag a tisztálkodás, ünnepi készület kicsit izgalmas levegőjével járta át a lakást; az idegein át emlékeztette tavaly ilyenkorra, harmadéve ilyenkorra. Az éléskamra volt hátra még; egy konyhaszékre állt, hogy végigmossa a befőttes polcokat. Kevés üveg volt, az is legtöbb az anyósa munkája; ő maga nem sokat csinált az elmúlt nyáron. Lám, ebben különbözött ez az esztendő a tavalyitól…
Az utcaajtó csengője zajdult kinn. A pesztra, térde közé fogott, lucskos kis szoknyával – az előszoba linóleumját mosta fel éppen – kikandikált az üvegajtón.
– Ki jön, te?
– A kosztos úrfi az öreg tekinteteséktől! Hozza a sok írást!
– Meg ne mondd, hogy itthon vagyok! Rám ne nyisson!
Ráfordította belülről a kamrakulcsot, és nesztelen maradt, hallgatózva, míg az apósáék nagydiák-kosztosa be nem vitte az ebédlőasztalra az ura javítni való latin füzeteit; hallotta, mikor átadta a lánynak az öregék valami üzenetét, mikor a csengős utcaajtókilincs újra bezáródott mögötte. Akkor tovább súrolt. Mit, ilyen nagy kamasz előtt csak nem mutatja magát így öltözetlen, dróttűkbe csavart hajjal, lúgos kézzel! Kivált ahogy ez néha felpillantgat rá, nagy bolond szemekkel, férfiszemekkel.
Tizenkilenc éves vén diák, kitanult az ilyen már!
Alkonyodott, a kicsik kávét kértek, lámpát kellett gyújtani. Akkor hozták a szövetkezetből az ünnepre való fűszert, cukrot, lisztet, rumot, lámpaolajat, gyufát; mire átszámolt, felírt, elrakott mindent, vacsora után kellett nézni. Az ura is csomagokkal érkezett, újságot olvasott az ebédlőben, míg terítettek, míg ő tejbegrízt etetett a kicsivel, és ágyba dugta. Mire kijött, épp a kisebbik fiút korholta valamiért az apja, komolyan és keserűn. „Hát ezt érdemlem én tőled? Mi lesz belőled az életben?” – „Sokat ért ebből egy nyolcesztendős gyerek!” – gondolta az asszony, de világért se szólt volna bele. „Az övé, nevelje, hisz tanár!” De ő azért jobban tudott a nyelvükön! Hideg vacsora készült e nagytakarításos napon, de a kocsonya rosszul talált megalvadni; Anna is akkor látta csak, mikor behozták, és már tudta, hogy el van rontva az este. A férje tüntetően kicsit vett, de azért nem szólt; az asszony hamar aludni küldte a fiúkat, varrást vett elő. A tanár füzeteket javított; mint valami szemrehányás, kibeszéletlen keserűséggel, hosszú negyedórákon át úgy ült köztük a csend.
Igen, ez a nemszólás a fegyvere, ezzel nyűgözi le, tartja hatalmában az ő kimondóbb, készségesebb természetét, eleven lelkét. Akkor se szólt, júniusban. Ha fenyegeti, megveri, szemére hányja, ami történt; ő is felelhetett volna rá valamit, vagy megalázkodhat szóval, töredelmesen… Istenem, olyan nagy, teljes nyár volt; nem szoptatott már, és a teste kivirult az első gyerek után, mint egy szagos, virágos bokor, látta a tükörben a hirtelen szépségét, és tudta, hogy semmi hasznát nem veheti soha. A tanár vizsgáztatott akkoriban, a lakbérjavítása késett, ideges volt, mindig fáradt. Az udvaron nagy piros mályvák tüzeltek, korai hőségben égett már délelőtteken a kert, a veranda, ő vékony, világos batiszt köntösöket viselt a puszta ing felett, és a kisgyerek bélhurutja miatt naponta járt a doktor. Megcsalta a férjét, elkövette a Bűnt!… Ezt szinte tudattalanná feledte már, sohase mondta önmagának így, és az ura… csak felrebbenésüket látta a hálószobai díványról, mikor egy nap szokatlanul, tíz óra tájban jött haza. Abban az esetben épp nem volt igaza, és egyébként is… két-három alkalommal, mindössze, oly egyszerű, oly kevéssé szertartásos ölelések; inkább valami hallatlanul merész, hazárdos tréfaképp tette, izgató játékul, szívében nem is érdekelve. Hisz, ha legalább úgy lett volna, ahogy az emberek gondolták és tán a férje – valami regényes, szép nagy szerelem! – De az az ember nem is volt olyan, nem is úgy kezdett vele; inkább a testi élettel bánó orvos naiv és nyílt rövidségével, gyerekes örömvággyal, mely elhitette vele is, hogy oly természetes, jogos és jelentéktelen dolog ez. És ő? Ma már maga sem értette, természetesen; de bizonyos, hogy több hűtlenség lehet néhány éjszakai, forró, hosszas végiggondolásában egy „viszony”-nak – s ilyen éjszakákat hányszor végigélt azelőtt! „Egyszer úgy istenigazában megbolondulni!” – hányszor gondolta ezt. De akkor, annak… alig volt előzménye – csak testi nyugtalanság, elfojtott tevésvágyak feszülése, idegunalom, a nyár – és hogy naponta látott egy derűs, jómódjában gondtalan, vidám nevetésű és jó ruhájú legényembert, akinek leplezetlenül tetszett; csak épp nem volt kedve nagy dolgot csinálni ebből… De különben is… ejh, hisz a férje egészen biztosat nem tudhatott, és meg sem kérdezte őt. Bezárkózott némán, kocsiért küldött, és mondta a dajkának, hogy az asszony hazautazik a tanyára. És ő ment szédelegve és konokul, mint a fejbeütött; meg sem csókolta a kis Pannát (ezt is a cselédei mesélték el valamennyi szomszédnak), és egy cseppen se bánta már, hogy mi lesz ezentúl vele… És mennyi minden jött mégis – szinte őrjítő napjai a bizonytalanságnak, fojtott dühnek, míg tehetetlenül várta ki sorsát – mennyi komédia itt; és mennyi beszéd a városban, cselédpletyka, pocsékság! Mennyi ridegség otthon, a szótlan közönyben, ahogy apja, a fehérpapok tiszttartója megtűrte, nem szidta, nem faggatta, csak járt mogorván a mezei munka után; és mennyi bizonytalan gúny a mostohaanyja arcán, aki nemigen tudta, hogy viselkedjék hirtelenében… Pfuj, az alattomos róka! Nevelőnőjük volt, neki meg a két húgának; s a szegény anyjuk betegeskedése idején már ő rendelkezett a házban – független barátnő módjára ápolta is, igaz, szegényt – de élt az apjukkal, és ezt mindenki tudta, a haldokló asszony is. Ó, lánykodni is már milyen szörnyű volt ott, abban a házban; a szépségével véletlenül utolsónak, huszonötévesnek maradni, mikor a két húga már előbb, sietve férjhez ment! Ő városra akart mindenáron, makacsul kötötte magát ehhez – inkább házvezetőnőnek megy, vagy akárminek Pestre –, ezzel ijesztgette az apját. Hozománya sem volt, és emésztette, hervasztotta már valami kegyetlen nagy kifelévágyás az otthonából, a lányságból is. Akkor jött a tanár, özvegyember, ajánlásra jegyezte el, de a mátkaság heteiben hirtelen igazán beleszeretett. Ő maga is játszta, valahogy vállalta is egy kicsit a szerelmet; örült a változásnak, a férfinak, a városbakerülésnek. És aztán megismerte ezt a szűkös, kiszámított tisztviselő-életet, gyerekek nyűgét – a kislánya oly hamar jött –, az anyósáék itt laknak a harmadik szomszédban… Ej, cudar élet… Hogy azért mégis – mikor majdnem kettőbe törött – nem lehetett egyéb választás, egyéb vágy, mint hogy agyonszólva, kipellengérezve, vezekelni-kötelesen – akárhogy, de visszakerülhessen ide, mert ez mégis az ő háza, az ő férfia volt és a kisgyereke itt a bölcsőben. „Nemesen” bántak vele; az anyósa írt neki, ő vette rá a fiát, hogy fogadja vissza mégis. „Jó mostoha!” – mondogatta róla engesztelőn. – Igaz, jószívvel volt a két kisfiúhoz, de az urának csak álszentes ürügy volt ez; hogy csak azért, a gyerekek miatt bocsát meg! Áthelyezésre is gondolt, de a gimnáziumi igazgató, ki tisztes atyaként bánt és barátkozott a tanárokkal, lebeszélte erről. „Ott vezekeljen, ahol vétkezett! – mondta. – Én leszek az első, ki visszafogadom, ha komoly javulást mutat!” De azért a szokott névnapi vacsorájukra az idén ő sem hozta el a feleségét; csak a férfikollégák jöttek el.
...És hogy mindezt így végig kell gondolni, amikor ilyen fülledten, gyötrőn, mint a kibeszéletlen keserűség, gunnyaszt köztük az este és a csend!
De jó lefeküdni, eloltani a világot, sötétben maradni! Tudta, szinte pillanatra várta, mikor nyújtja ki érte karját a férfi, hogy egy néma, haragos mozdulattal hevesen magához vonja. Rendesen ezt hozza az ilyen fojtott, oktalan, egész esti hallgatás!…
Csütörtök már az ünnep vigíliája volt. A két fiú nem ment iskolába, és reggel óta leskedtek be vihogva a fáskamraajtó deszkahasítékain, ahol az estére való fenyőfácskát megneszelték. Anna már korán kinn volt a kalácsszakajtásnál, és mikor a nagyobbik cseléd ropogósra vasalt paraszti félgálában a pékhez indult, hogy hagyományosan végigtrécselje ott a délelőttöt, maga állt dolognak a kisebbikkel újra.
Az ebédet feltette; a takarítás ma már felszínesebben történt és zajtalan kímélettel; mert az úr itthon volt, az íróasztala fiókját rendezte az ebédlőben.
Fél tizenegykor csengett az utcaajtó. Anna fejére kapta a cseléd haloványszín batisztkendőjét a konyhaágyról; a diák jött be, csomaggal a kezében.
– Szabó néni küldi a karácsonyfiát.
– Jé! Hát maga hozta el – Kutassy úr? Nem érkezett a leány?
– Érkezett volna tán, de én szívesebben jöttem.
– De hogy még el se utazott vakációra!
– Minek? Jobb nekem itt.
Szemközt álltak a konyha küszöbén, és az asszony odanyújtotta a kezét. Ösztönszerű lopakodással, sietve, mert egyedül voltak az előszobában, a pesztra a hálót söpörte, a férje is, a gyerekek is itthon. De hisz kezet fogni csak illik!… Elmosolyodott futtában, jóleső biztossággal; nagy fehér vállas kötő volt előtte, és tudta, hogy az arcához jól illik a lila szín fejkendő. A diák némán nézett rá egy pillanatig – fiús szilajon, mégis szégyellősen –, ő pirult el, és elengedte az asszony kicsit érdes ujjait. „Parancsoljon beljebb, az ebédlőbe. Egy kis szilvóriumra. Ott az uram!”
Mosolygott, és mindjárt meg is sajnálta, amiért így beküldte a tanárjához, zavarba hozta minden igaz ok nélkül, mikor a csomagját is kint hagyatta vele! Utána ment, élénk és természetes arcot mutatva, örvendezőt az ajándékon.
– Nézd, Gábor, kis ruhát horgolt mama Pannikának; milyen pompás meleg, és nem fog piszkolódni! A fiúknak sipka, rajztábla, festék; ni, én bársonyt kaptam blúzra! A tiedet csak este mutatom!
Jólesett volna, ha az ura is meleg, közvetlen, családias vele a fiú előtt; de az óta az eset óta mindig feszélyezte a férfit, ha idegen volt jelen. Olyankor kimérten bánt az asszonnyal.
– Nézd csak, Kutassy úr maga hozta át ezt a nagy csomagot.
– Kérem szépen…
– Köszönöm, fiam – mondta kicsit szárazon a tanár. – Na, hisz okos ember nem is gígerliskedik, ugye, nem szégyen az – tette hozzá erőlködve, míg snapszot töltött a poharakba, miket a felesége némán előadott.
Csak kettőbe öntött; de akkor Anna merészen, csak azért is felvette a harmadikat. A fiú reszketeg buzgósággal szolgált neki.
– Elég lesz, félig, csak koccintani akarok! Boldog ünnepeket! – mondta bátran, biztosan. Komolyan érintette a férfiakéhoz, és tetszett neki, ahogy a fiú mélyült hangon, valahogy egész szívéből ünnepien mondott „Kezét csókolom!”-ot.
– Hát nem utazott el, öcsém?
– Még nem, tanár úr! Talán a napokban hívat a gyámom!
– Akkor jöjjön át apámékkal estére, mit csinál egymaga?
– Nagyon köszönöm, tanár úr!
– De a hegedűjét is áthozza! – szólt vissza Anna a könyvespolctól, amin végigtörült. Valami családias, tisztes nyájasság volt a modorában, ahogy a fiúra nézett, mosolyogva nyújtott kezet – nénés, kíváncsi kedvességgel. „Viszontlátásra!” De belsejében örült a diák feszélyezettségének.
Isten tudja, egy árnyalattal több kedvvel nézett az ünnepi este elé. Sok dolog volt még. A három gyereket átküldte a nagyanyjukhoz. A fát kell feldíszíteni, minden ajándékot előrakni, a vacsorára való nyulat idejében kivenni a pácból; diós-mákos van, egy tortát úgy hozatott, befőttet tálal, kész.
– Gábor, hát beleigazítod a fát a talpába?…
– Vagy úgy?… Igen!
Egyszerre megint beleütött az érzés, hogy azóta ez az első karácsony, és hogy minden valahogy lehangolt, kínos ezért. Tavaly ketten díszítették a fát Gáborral, diót aranyoztak, készülődtek, kicsit összekedélyeskedtek közben. Hát ez most majd így lesz egypár esztendeig!…
– Maris, te – szólt rá a pesztrára –, mosd meg a kezed, aztán bejössz, segítesz nekem aggatni!
Az ura a mindenessel küldte be a kis fenyőt, talpába erősítve a gyerekszobába. Az asszony hozzálátott a két cselédjével. Tréfálódzott velük, jókedvű akart maradni mindenképp, de valami úgy nyűgözte megint. Valósággal nehéz volt a szíve! „Ej, de butaság! Egyik nap olyan, mint a másik!…” Nem is ez, inkább ahhoz a régi, oktalan messzirevágyáshoz, sajgó, tehetetlen sóvárgáshoz hasonló, amilyen lánykorában olyan sokszor elfogta. Maga se tudta ilyenkor, mi volna jó. „Elbújni valahová, jól kibőgni magam. Még azt se’ lehet!” – gondolta dacosan.
– Elment az úr valahová, Maris?
– Nem a. Az asztalnál ül odabe. Pipál.
...Ha bemenne hozzá, szólna neki valamit, ha megfogná a kezét, megkérné, hogy legyen inkább rossz hozzá, csak felejtse el, ami volt, vagy nem is volt tán!… Ó, ott ül magában, esteledik, a fiókban tartogatja az elholt első felesége arcképét – azt nézegeti tán!
Alkonyat volt, amikor a férfi megállt az ajtóban.
– Átmegyek én is anyámékhoz egy kicsit. Hét óra tájba jó lesz, ha jövünk?
– Jó lesz! – felelte a munkára hajtott fejjel. A férfi állva maradt egy percig, mintha megsajnálta volna, de aztán mégis megfordult, elment.
Anna visszafullasztotta a sóhajtást, kinézett a kékesszürke homályba. Hirtelen felállt, végigment a szobán.
– Ezt a fügét még aggassátok fel! Az aranyszálat lökjétek rá… ahogy tudjátok!
Bement, magára zárta a hálószobát.
– Jaj, te, Maris, egyszer még valami kárt tesz magában ez a mi asszonyunk!
– Minek? – maradt tátva a szája a kislánynak.
– Még azt se tudod, te szamár! Egy doktort szeretett, el is hagyta érte az urát; de az a doktor elment lakni a városbul. Az után búsul most is, csak nem mutatja. Na, járjon a kezed! Nagykendőt kapsz máma, én meg selyemréklit!
– Hát! A diák-fiatalúr is elgyön? – lökte oldalba konfidensen a kicsi.
– Vakapád! Mi közöd ahhó?…
...Mikor a csengő csörrent odakinn, mindegyik szobában függőlámpa égett, és Anna nagyon csinosan megfésülve, az új, lila szín flanellpongyolájában ment elébük.
Kezet csókolt az anyósának; ipának is, a vén Szabónak, a nyugalmazott pénzügyőrnek; és szelíden, szívesen köszöntötte a vendégeket. Magukkal hozták az öreg adótárnokot is; a házukban lakott egy udvari szobában tizenkét éve már, és tavaly, tavalyelőtt, de az első asszony idejében is mindig itt vacsorált az ünnepestén.
– Hát a hegedű? – kérdezte Anna Kutassyt, mikor kezet fogott vele.
– Itt van – az előszobában hagytam, nagyságos asszonyom!
Bólintott és buzgón, anyásan vette gondjába a két kisfiút. Szórakoztatni kellett őket, hogy kivárják, míg odabenn meggyújtják a jézusfa gyertyáit. De ebben a szelíd félrevonulásban annyi megadás volt, szomorúság, kacérság… és most olyan erősen érezte, hogy van itt valaki, aki szívéig meghatottan néz minden lépése után. Be furcsa, eddig észre se akarta venni ezt a tacskószerelmet.
Mikor átment egy percre, hogy a férje meg a cselédek ajándékát kitegye – még egyszer a tükörbe pillantott. Igen, lámpafénynél is meglátszik a szemén az iménti sírás; de nem áll rosszul. Nem is baj, ha látja!
Kinyílt az ajtó, a gyerekek ordítva estek neki a játéknak, a gyertyácskák lobogtak, az aranyháló csillogott, a kis Panni meglepetésében sírva fakadt. A felnőttek is perceken át az apróságokkal foglalkoztak. Anna a kislányát fogta ölébe, és nézte, hogy vonja magához anyósa a két fiút. Igen, mindig csak azokat fogja szeretni! – gondolta hirtelen keserűn. Mintha ez nem is volna igazi unokája. Tán azt hiszi!…
A diák a fa árnyékában állt az átelleni oldalon, és nézte őt a gyerekkel a karján – s ahogy a kis meleg, szöszke haja közé temette az ajkát. Most a nagyok köszönték meg egymásnak a holmikat, odaadták a cselédekét, mindenki meglepetést színlelt, és különös örömet mutatott. Anna kézimunkákat csinált az ura szüleinek, a két vendég is hozott a kicsiknek játékot.
– Hát ezt a sok rózsát bátyámuramnak köszönjük? – kérdezte meglepetten a tanár, ahogy egy kis oldalasztalra nézett.
– Én? – kedélyeskedett az adótárnok. – Régen volt az, öcsém, mikor én virággal jöttem magukhoz. Vagy tíz esztendeje, az első lagzikor utoljára! De tán ez a fiatal legényke itt.
Kutassy elpirosodott, és Anna tudta, hogy a vénember tapintatlansága miatt. És mintha ő maga is megfinomodott volna ma, ennyi formátlanságot is észrevett. Mert jólesett neki az idegen fiú vele érző, minden mozdulatát, szemrebbenését méltányoló, lénye mélyéig őfeléje táruló, csak őérette való jelenléte. Hozzálépett és megköszönte a rózsákat, komoly arccal, mosolytalanul, szinte leányos szendén. De a kézszorításában megértés volt, bocsánat és köszönet minden egyébért is. Azért, hogy itt maradt, hogy eljött, hogy remény és szó nélkül, állhatatosan, tisztelettel, csak bánatos és bátor nézésekkel, szíve fiatalos teliségével már régóta érti és szánja és szereti őt.
Az ebédlőben terítve volt, Anna kiment tálalni, és körülülték az asztalt.
– Nahát, kitűnő ez a nyúl – dicsérgette az öregasszony nyájasan, biztatón. – Igaz-é, atyus, hagyunk alatta a menyecskének!
Az öreg szívesen vett másodszor, Anna sorba kínálta mindnyájukat.
– Magának nem ízlik, Kutassy úr?
– Köszönöm! Még nem vagyok készen!
– Nem is eledelbül él az ilyen fiatal muzsikus, csak ábrándozásbul! – hangoskodott megint az agglegény.
– Na, ebben a szemeszterben csak hagyja még egy kicsit az ábrándozást, érettségi előtt – vélte az após –, majd ráér osztán.
– Osztán? Mikor osztán?! Ha elfogy a pipadohány, inába száll a kurázsi! Ne higgye, öcsém! Magának áll még a világ!
A diák meg az asszony egy-egy rebbenésnyire néha összenéztek, és most jó volt szinte az öreg ízetlenkedése, mert ellenében újra szánhatták, különbnek tudhatták magukat és egymást.
Az édességnél kirohant a két gyerek, hogy a befőtt nem volt elég. Anna bement rendet csinálni köztük, és sebtében vázába igazította a szép, nagy piros rózsákat.
Az adótárnok nem evett a befőttből, de a színeért magasztalta nagy buzgón a háziasszonyt.
– Nincs párja, hiába, az ügyes asszonykéznek. Olyan mind, mint az eleven, mint akit a fájárul szednek. Szegény asszonyok ilyennel töltik el a szép nyarat!
Egy pillanatnyi csend támad, hogy a „nyarat” említette. Pedig nem akart rosszat.
– Ezt mind a mama készítette – mondta akkor Anna egyszerűen, nem is kihívóan –, én nem voltam a nyáron idehaza!
Már tudta, honnan veszi ezt a nyugalmat… Nem fog örökké így élni, mindent agyonhallgatni, minden célzást ijedten magára venni! Hát tessék!…
Az öreg úr elvörösödött, az anyós nagyon szorgosan bajlódott egy piskótaszelettel a barackon, a Kutassy széke zörrenve tolódott odább.
– Hol van a bor, Anna? – kérdezte akkor a tanár szigorúságba fojtott gyötrődéssel a hangjában.
– Hozom! – felelt, és önmagának is érthetetlen, büszke méltóság volt a mozdulatában, a lépteiben, ahogy felállt és kiszolgálta őket. Evés után a díványra ült az anyósával; a négy férfi az asztalnál maradt, a tanár töltögetett.
– Hát lássuk azt a hegedűt, öcsém! – jutott eszébe az adótárnoknak. A fiú érte ment. Olyan szerencsésen állt, hogy feltűnés nélkül az asszonynak játszhatott a helyéről, az öreg Szabóné oldalvást volt egy kicsit, egy divatbazár ünnepi számába merült. Az álla alá fogta a hegedűt, és így, most látszott, milyen jól kinőtt, nyurga, fekete legény. A szeme barna és ragyogó, s ahogy kicsit meghajtja a fejét, alulról sok, vakító fehére villan, és az ilyen tekintet babonáz. A karja úgy emelgeti a vonót, mintha ölelésre tárulna folyton. „Cserebogár…” sírja a hegedű, és az asszony így érti el: „Nem vetsz meg? Érzed a szívem?…” „Híves szél fúj…” tárogat és zokog a muzsika, és ő ezt érzi: „Milyen szomorú vagyok érted, milyen nagyon tiéd a fiatal életem!” „Mondd meg, hogy rab vagyok!…” búsong a nóta, és ő hallja: „Rabod mindhalálig!…”
– De érti, az istenfáját! Na, pihenjen meg már, igyék egyet, fiatalember! – veregeti a vállát már kicsit pityókosan az agglegény.
– Hanem azt mondanám, egy párti négyes tarokkot is üthetnénk! Mi? – véli az öreg Szabó.
– Sokat nem! Mi reggel nyúlra megyünk a professzor úrral, jókor indulunk. Hadd eszünk ilyen jó pecsenyét új esztendőbe is!
– Na, csak egyet-kettőt! Tyhü! De nem otthon hagytam a kártyát!…
Kutassy szótlanul állt egy percig még, kicsit haloványan a játéktól és a felindulástól. „Áthozom! Tudom, hol van!” – mondta akkor hirtelen, és már indult siető, nagy léptekkel.
Anna akkor ocsúdott. Elszégyellte magát kicsit, felállt, szedni kezdte az asztalt, hogy helyük legyen a játékhoz.
– De milyen készséges máma mindenre ez a mi diákunk! – dünnyög az apósa.
– Derék kis legény!
– Csak az érettségin el ne bukna megint! Pedig volna feje, de így elpoézisezte a tavalyi esztendőt is. Azért adta hozzánk a gyámja!
– Már csak eresszétek át, Gábor, az idén, nagy kamasz ez már! Vagyonos fiú tán?
– Lesz valamije, ha nagykorúsítják.
Anna ki-be járkált az edénnyel; a konyhalány éjféli misére kéredzkedett.
– Ejnye, de soká odamarad! Tán verset ír közbe, mint Csokonai Vitéz Mihály!
– Nem jól tudod, pajtás! Az a hordót hagyta úgy csapon, mert szoknya után iramodott!
Anna a maradék tortát rakta el épp a kamrában, mikor a diák visszajött. Kijjebb lépett a küszöbre, nem is tudta, miért, s a fiú mentében, gyors, erőszakos mozdulattal, merész és forró kézszorítással gyűrt a tenyerébe egy szelet papírt…
És azután egy háromnegyed órán keresztül hallania kellett még az adótárnok recsegő kiszólásait, a tarokkjelszókat, az ura sürgető, ideges nógatását, az anyósa szelíd, mélázó beszédét maga mellett. A fiúra figyelt néha. Hang nélkül, érdeklődés nélkül, de egyenletesen, férfiasan játszott: nyert, vesztett.
Végre búcsúztak.
– Hát nyolckor indulunk, tanár úr?
– Igen!
– Ezt a fiatalembert nem visszük magunkkal? Vagy neki még tilos?
– Köszönöm, elutazom délelőtt. A gyámom írt.
Anna odaneszelt.
– Igen, Gábor fiam, hát azok a patronok most kellenek?
– Holnapra, apám! Átmegyek most magukkal, elhozom.
...Hála Istennek! Anna a hálószobába szaladt, végigfutotta. Sebtében, ceruzával, négy oldalra szétkuszáltan ez volt írva:
Te drága, szent! Régen szeretlek, tudod, mindég! Úgy látom az életedet! Milyen itt a te sorsod! Vétkesnek mondanak, és azt akarják, hogy megalázkodj, mikor ezerszer különb vagy náluk! Bízd rám magad, könyörgök! Holnap vadászni megy az urad, én azt mondtam, hogy tizenegykor utazom. Tízkor beszólok hozzád, és ha igen, akkor kocsiba ülsz a Pálffy utcán, és az állomásnál találkozunk. A kisleányt is hozd, a tied, az enyém lesz! Estig nem keresnek – akkorra messze vagyunk! Muzsikálok vagy dolgozom – akárhogy, de soha el nem hagylak. Jer, menekülj ebből a gyalázatos tisztességből!
...Még egyszer végigfutotta. Szerette volna harmadszor is, de az ura jöttét hallotta, sietve begyűrte a kályhaajtón. Még jó, hogy volt benne parázs… Elfújta a gyertyát, és gyorsan dobálta le magáról a ruhát.
– Már levetkőztél, Anna?
– Majdnem.
Némán feküdt le a szomszéd ágyra; a száján borgőz érzett, forgolódott, aztán elaludt. Anna hanyatt terült, nyitott szemekkel, édes, drága forrósággal minden ízében. És végtelenül megindult, boldog szívvel.
Nevetett magában búsan és mégis ujjongva. „Te drága, szép fiú, te kedves kis fantaszta!” – gondolta, és majdnem könnyezett. Így soha, senki nem írt még neki!
Kis bolond, kis bolond. Megszökni!… Hogy bízza rá magát gyerekestül, majd ő eltartja. Hogy? Miből? „Muzsikálna” nekik… ó, kis csacsim! Mikor milyen drága minden!… Persze, egy kis pénz néz rá; de majd éppen engedne a gyámja ilyen házasságot! És mire nagykorú lesz, ajaj… tizenkilenc éves! Majdnem tíz esztendővel fiatalabb nála.
Szegénykém! Pedig csak ilyen tudna még megbecsülni asszonyt! Amilyen gavalléros… ahogy ez kártyázik, de tönkre fog menni hamarosan; és árva, senkije sincs, aki rá vigyázzon. Ha ő lehetne mindig okos helyette! Jé! Csak nem gondol bolondot?
Holnap, ha eljön: szépen, okosan fog tárgyalni vele; gyengéden, anyásan, lebeszéli, biztatgatja szomorúan, ölében a kisgyerekével. Elmondja neki, hogy még ojjé, mennyi ilyen szerelem jön az életében! Ajánlani fogja, hogy legyen ez tovább is ilyen szép, csendes, szenvedő és szent érzés; nem is kell beszélni róla többet; elég, ha ők ketten tudni fogják; és zavartalan, bűn nélkül való hűségben ellehetnek így, amíg nem lel magához illő nőt.
Kérni fogja, hogy most utazzék el, és vigyázzon miatta; hisz ő már úgyis félig tönkrement egy látszat miatt, tévedés, rágalmak miatt!… Igen, ezt fogja mondani, említi és eltagadja előtte a múlt nyári dolgot, ahogy az ura előtt sohasem tehette. De ez hadd lássa egészen fehérnek! Úgy fog viselkedni, hogy mindig feddhetlen maradjon előtte, tisztes, szűzies; ő, a kihíresztelt rossz asszony. Milyen jó, milyen drága ez, lágy sírhatnámos, kincses, szívbeli szerelem! Semmiért nem adná azt a holnapi órát, mikor majd a lelkére beszélhet! És újra hallani fogja tőle, szóval, hogy szereti, szereti!…
...Virrad!... Jó Istenem, hát ez a nap mégis más lesz, mint a többi! Becsengette a pesztrát, felhúzatta a rollót; az ura korán indul.
– Tekintetes asszony, elment a hó! Csupa gyászfekete minden, fekete karácsony! Mennyi sár!
– Nna! – Dühöngött a férje álmosan a másik ágyon. – Így hát nem is lesz a vadászatból semmi! Ki cupakol térdig sárba! Jobb is! Majd át kell üzenni Marissal.
Anna az arcára takarta a hálóköntöse fodrát, hogy elrejtse kesernyés nevetését; száját, melyen öngúny és életgyűlölség reszketett.