Fehér tubarózsa
szerző: Cholnoky László
Trillári, fehér tubarózsa, ... jön már megint a hideg vénember, már tépdesi odakinn a fák leveleit, nemsokára belép ide is havas csizmájával, pirosra csavarja az orrunkat és torkon ragad bennünket, hogy a nyári dalolgatások helyett csak huhogni tudunk majd, mint a baglyok. Gyávák és istenkedők leszünk nemsokára, ernyedten vizsgáljuk, amint a felhő megpattanik és hólelke kifordul, éjjelente hideg holdfény ömlik szét a szobánkban, a bútorok mögül régi halottak lépnek elő és figyelgetik: lemászott-e már rólunk a halálsárga lázbogár, amit a sunyi öreg csempészett a vánkosunk alá?...Trillári, fehér tubarózsa,...te bolond kis nóta, te meg majd, amikor megcsikordul keze alatt a kilincs, bújj be a zongora mahagóni-öblébe, fúródj le jó mélyen a húrok titokzatos világába, hogy rád ne akadjon, mert irigy és elvinne magával és majd csak tavasszal jöjj elő újra és ülj ki ismét a klaviatúra fogai közé...Adja az ég, hogy együtt találj ismét mindnyájunkat, csak a kis Fütyörészit nem leled meg többé soha.
Fütyörészi valóságos neve egészen eltévedt, elkallódott, füttyszavának tekervényei között. Fütyörészett halkan és lágyan, mint az álmodó madár, ha járt, ha töprengett, ha szomorkodott. Egy osztályba jártunk a veszprémi piaristák gimnáziumába, tanórák alatt is megfigyeltem nem egyszer, hogy csak az utolsó pillanatban kapta össze az ajkát, hogy bele ne kezdjen a fehér tubarózsa csavarulatos, bonyolult nótájába. Ezt a dalt ő maga szerezte és amikor énekelte, különös tantételeket fűzött hozzá. Nyolcadikba jártunk, de ő csak akkora volt mint a tizenötévesek, vidám volt mindig, féllábon ugrándozott, láthatatlan legyeket fogott el a fejünkről, gitározott a fejeslénián, azután meg különféle iparokat űzött: beszéd közben hirtelen borbéllyá alakult, vészesen csattogtatta a nagy ollót és ajánlkozott, hogy a hajunkkal együtt elintézi a fülünket is, aztán váratlanul asztalos lett belőle, hogy a krétás dobozzal legyalulhassa a Rothfischer Móni púpját, de még jóformán bele sem fogott a munkába, már megpördült a sarkán és mint bűvös fazekas állt előttünk, aki agyagból újjonan formált bennünket, de a Rogyák Petinek nem csinált fejet, azt mondta, hogy az fölösleges. Sietve járt ide-oda, minden ok nélkül nevetgélt, megcsavarta egyesek fülét, de néha hirtelen megállt, megfeledkezett mindenről és akkor az arca oly méla és szomorú lett, mintha az is csak tréfa volna. Nem tudom miért: minden kabátja oly különösen volt szabva, hogy amikor ment és a kezét lóbálta, a háta közepén mély, hosszú ránc nyilallt ide-oda, de hiába volt minden erősködött, hogy mese az egész, ő még soha sem látta, vagy ha ott van mégis, úgy lesz, hogy ő, mint valamely finom szerkezet, állandóan ketyeg, ha jár és az a ránc ott hátul, az intézi a ketyegést. - Különös és titokzatos kedélyű, kisded termetű férfiú volt.
Két másik diákkal együtt ott lenn lakott az Anna-téren F.. nevű postatisztnél, én meg otthon a Virág utcában. Kétszázhetven lépés volt az egész, gyakran megolvastam ha esténként lementem hozzájuk. A postatisztnek volt egy tizenötéves leánya, a Viola, rendkívül férfiasnak éreztem, ha megszoríthattam a kezét és néhány talleyrandi bókot súghattam a fülébe, mégis azt hiszem jobban vontak hozzájuk különös elképzeléseim, amelyeket a diákszobához fűztem. A szülőknek mindegy a nyolcadik, ők azért csak végigsimítják az ember fejét, mint azelőtt, de azok ott lenn már magukra hagyottak, dohányoznak, titkos egyesülésekbe vegyülnek és bezárják a fiókjaikat. Kabát nélkül járhatnak ott kinn ha fúj is a szél, vannak titkos szavaik, amelyeket csak ők értenek, együtt kifundált hazug leveleket irkálnak haza, a pénzügyeiket egyesítik, általában dolguk van az élettel, a Viola barátnői odajárnak a házhoz, időnként berontanak a fiúk szobájába is, leöntik őket vízzel, de mindjárt azután táncolnak velük, torzsalkodnak velük, képen is törülik őket, hanem aztán mégis, amikor elvállnak, rendben van ismét minden, vagy ami még sincsen egészen rendben, az meg bizonyára jó a szívüknek. Őnáluk úgy volt, hogy mindegyikük akkor kapott vacsorát, amikor éppen hazament és amikor végül együttvoltak, hanyatt feküdtek a pamlagon, lovasan ültek a székre, cigarettát sodortak és elmondták egymásnak élményeiket, közben bosszantották egymást szerelmeikkel, kezdőbetűs szíveket rajzoltak egymás füzeteibe és titkos boldogsággal tiltakoztak, mindegyik a maga szerelmi ügyeire gondolva és amikor végre lefeküdtek, a tapasztalt Sőtényi, az ismétlő, mindig úgy ugrott bele az ágyába: ki kell próbálnia, kibírna-e az egy fontos megbeszélést a Rézivel, a kövér szakácsnővel?...Ha Bayard lovag örökbefogadta volna Casanovát és Huckleberry Finnt, a különös család bizonyára F..-éknél lakott volna, Veszprémben az Anna-téren. - Akkor tavasz volt, ahogy az egyik estén lementem hozzájuk, a szobájukat üresen találtam, a nyitott ablak előtt lombos ág himbálódzott, a hősök kalandok után jártak, idegen módjára szorongtam a csendben. Leültem az asztalhoz, hogy írjak nekik, akkor azonban papírgolyó érte a fejemet és Viola beszólt az udvarról: Fütyörészike, mit csinál? ...Oda léptem az ablakhoz, kimagyaráztam magam és kértem a leányt: nyújtsa fel a kezét, hogy megcsókolhassam. Megtette, de megjegyezte, hogy igazi lovag az ilyesmivel nem szokott eldicsekedni, főként pedig nem Fütyörészi előtt.
- Parole d'honneur! - mondta férfiasan és művelten, mert a nővérem akkor tanult franciául - Óh, értem már Fütyörészit...Szegény! És mégis mily boldog lehet a szenvedéseiben is!
- Oly kedves, de oly kicsin és a hátán hogy táncol az a ránc! - mondta a lány halkan, azután fricskát intett és nevetve elugrott.
Utánanéztem, akkor azonban a hátam mögött kinyílt az ajtó és Fütyörészi lépett be rajta. Hirtelen a fizikáról kezdett beszélni, ott kinn az udvaron leejtette az óráját, és most kifejtette, mily gyalázatos intézmény az úristen konstitúciója, a fizika: minden törvényében a romlást hurcolja közénk, minden elkopik, összetörik, elrothad és büdös lesz. - Isten a piszok barátja! - mondta szomorúan, mert sajnálta az óráját, de mindjárt aztán ugrándozni kezdett, elővett valami rejtett kis tilinkót és elfújta rajta az utolsó rózsaszál románcát a Márta operából.
- No, még csak két hónap, aztán már újra otthon tilinkózom a Mátra alján! ...És már nem látom többé ezt a kis szobát!...Csak el ne bukjak az érettségin, de éppen most nem megy a tanulás sehogy!...Már beleuntam, ... trillári, fehér tubarózsa.
Ahogy kiléptem tőlük, Viola már ott kinn sétált a lányokkal az utcán és ahogy köszöntem neki, egy cseppet utánam nézett.
- Bah, kis majom, - gondoltam, - fityfiritty!
Violának csak a haja volt szép, meg akkor este véletlenül az arca is. Hanem a szeme nedvesforma volt, mint a tüdővészeseké, pedig a hegyes kis mellecskék alatt egészen rendben voltak a dolgok. Legfeljebb a lelkével voltak némi bajok: a leányka kábítóan kacér volt, ez sodorta az Anna-téri trubadúrokat oly síró, esdeklő, álomtalan, rimánkodó szerelembe iránta. Tizenöt éves volt, de az apja már tavaly tavasszal elpáholta, mert a garnizon egyik hadnagyától levelet talált a zsebében. A verés az udvaron bonyolódott le a fiúk láttára, a leány sikoltozott, leesett a földre és vonaglott, amiközben kilátszott a lábaszára, meg a nadrága fodra magasan és akkor a diákok remegve rágcsálták az ujjaikat és riadtan tagadozták önmaguk előtt, hogy vergődésük olthatatlan vággyá mérgesül és később, még azon az éjszakán titkos, nagy esküt tettek egymásnak, hogy senkinek sem szólnak a dologról, de mivel a szomszédasszony a Tripammernét nem vonták bele egyességükbe, másnap már mindenki tudta az esetet és akkoriban több fiatalember ismeretlenül is szerelemre lobbant iránta a Wullmann doktor, a megyei aljegyző pedig cédulát dobott be az udvarokban, amelyben megajánlotta Violának lovagi védelmét zord atyja ellen.
- Kis fityfiritty ...milyen szamár voltam, hogy megcsókoltam a kezedet.
Fütyörészi a fehér tubarózsa nótáját, csak halkan, a szövegét csak elkapkodva szokta énekelni, de azért észrevettem, hogy mindig mást és mást dalol az egyszerű kis áriája, ami különben maga is egyre más lett, ahogy a szerzőjének éppen eszébe jutott. - Egyszer a délutáni előadás után kérdezősködni kezdtem tőle a dolog felől:
- Már régen kifejtettem volna a tubarózsa titkát, de ezek a többiek reménytelenül, kilátástalanul szamarak, ennélfogva azok is maradnak mindig, ezek csak kinevettek volna, te azonban meg fogsz érteni engem. Úgyis együtt megyünk, ha tehát akarod, jöjj el hozzánk, ott majd elmagyarázom neked a dolgot! Megdobbant a szívem, mert itt volt készen a kényelmes kis hazugság és ugyancsak örültem neki. Férfiasan szavamat adtam önmagamnak, hogy elkerülöm Violát, mert éreztem, hogy baj lesz vele is és ezt megalázónak tartottam, most azonban hívnak és - Fütyörészinek mindent megteszek.
Azon a szűk kis lépcsőn jöttünk lefelé a gimnáziumból, amelyik a takarékpénztári völgyet a Horgos utcával összeköti. Amikor leértünk az Anna-térre, a lábamat titkos kis reszketések kezdték táncoltatni, hirtelen, minden átmenet nélkül azt hazudtam Fütyörészinek, hogy azóta, amióta a múltkor ilyesmiről beszélt, engem is elfogott a válás gondolata és ebben a percben nagyon szeretném még egyszer alaposan szemügyre venni a normális iskolát, ami szintén ott áll a téren.
- Ugyan mit nézel ezen a vacak kis sárga házon?...Úgysem ér az ilyesmi semmit, ha az ember erőszakosan akarja felpiszkálni az emlékeit, az ilyesminek magától kell jönnie!
De azért odamentünk és akkor valahogy rájöttem, hogy nem is hazudtam, mert hirtelen eszembe ötlött, hogy pillanatokra valóban fel-felbukkantak előttem a régi dolgok. Az ember sok ilyen furcsa, komplikált ál-hazugságot leplez le életében, de futni hagyja őket, mert nehéz rajtuk kiigazodni.
Az iskola előtt pár apró kis normalista ténfergett, Fütyörészi az egyiknek hirtelen lekapta unalmában a kalapját és felakasztotta egy magas ágra, de nyomban aztán két krajcárt nyomott a kezébe.
- Gyerünk már, már én is elszomorodom! - mondta és megindult.
Szorongva követtem, de Violát nem láttam sehol.
Leültetett, levetette csodálatos kis kabátját és felakasztotta a szobákat elválasztó ajtó szárfájából kiálló kampósszegre, amelyen már ezer más ócska ruha fityegett. Az az ajtó már a lakásba nyílt de le volt zárva, azon szoktak kopogni a lányok, ha hadat üzentek a fiúknak.
- Hát kérlek, - mondta fel-alá járva és a falon függő képeket egyenesre igazítva, - a fő ok, amiért azoka a szamarak a Trillári-nótát meg nem értenék, mindenesetre éppen az, hogy szamarak, van azonban egy másik ok is, ami némileg a mentségükre szolgálna, de amit viszont teljesen hiába magyaráznék el nekik. Te azonban nyomban meg fogsz érteni engem: ennek a nótának állandó, végleg megszövegezett része nincs több, csak ennyi: Trillári, fehér tubarózsa, trillári!...Már most, olyankor, ha jó kedvem van, vagy a lelkemet olyan nagyszerű csapongások viszik magukkal, mint például ily pompás tavaszi reggeleken: mindenféle csodás vidékről, végtelen tengerekről, bátor és szép emberekről, éneklek hozzá részeket, - máskor, ha szorongás fog el, főként amikor attól kell tartanom, hogy a tanár kihív és beszekundázom, vagy más afféle buta kis veszedelem fenyeget, - úgy magamban, csak úgy gondolatban, nagyszerű eseményekről, üstökösök összecsapódásáról, egetrázó viharokról, a csillagok báljáról fűzök hozzá strófákat, ...megénekelem az angyalok karának kettészakadását és világrengető küzdelmét, ...a múltkor, amikor attól féltem, hogy egy szörnyű álmom beteljesedik, pompás rímekben megénekeltem, amint a szélfiókok, Boreász bíztatására, elsöprik a föld színéről Eulosznak, a szelek atyjának barlangját, de ezt már elfelejtettem,...szóval ilyenkor mindig rendkívüli, mérhetetlen veszedelmekről énekelek, hogy annál jobban kitűnjön, mily nevetséges gyerekségek a mi mindennapi, ringy-rongy kis félelmeink. - de a legpompásabb folytatások akkor keletkeznek, amikor a szerelem sanyargat! Olyankor legjobban szeretem a nótámat barkarolává alakítani, amit ott énekelek Ventimiglia vagy Bordighera alatt, a tenger sima tükrén, amíg Viola ott ül velem szemben, ez így van kigondolva, de persze, még nem is mondtam neked, hogy kimondhatatlanul szerelmes vagyok Violába, de te ezt, mint igazi úr, nem fogod elmondani senkinek, - és hát akkor arról énekelek, hogy a tenger síkjának csak a ráhajló csillagos ég szab határt, hogy a mérhetetlenül magas hold tükörképe mily végtelen mélységben ringatódzik alattunk, ...érted ezt?...mindig nagyszerű messzeségekről, mérhetetlen távolságokról énekelek ilyenkor, de nem azért ám, hogy a szerelmemet hozzájuk hasonlíthassam, dehogy!... hisz úgy írózom az ilyen ócska, agyonnyaggatott hasonlatoktól, ...nem, csak nekem olyankor, ki tudja miért, mérhetetlen dolgokra van szükségem,...De várj csak, hol is hagytam el voltaképpen,...no mindegy,...hát végül aztán, amikor kimondhatatlanul szomorú vagyok, amikor Viola a szemembe nevet és átmegy a Becsák Mancihoz, mert annak az ablakából át lehet látni a Robelly vívómester lakásába, - ez gyerekségnek látszik, ugye, pedig ha utána gondolsz, rettenetes valami, - hát akkor gyászos szörnyűségek következnek, a rózsák temetőszagot lehelnek magukból, a baródai maharadzsa holtan találja egyetlen leányát, akinek a születéséért pedig száz dramint áldozott fel máglyán,...a dal végén aztán én is meghalok és huszonnégy szárnyas ló ragadja magával a halottaskocsimat, fölrepítenek a magasba, én visszatekintek onnét és csak hát látom át, hogy a földet megcsípte egy szúnyog,...nem a!...hiszen ez a kis daganat a Himalája, ...valami pajkos kis kölyök feldöntött egy pohár vizet,...nem a!...hisz az a kis pocsolya az Atlanti óceán, és valahogy meglátom azt is, hogy a házalakú fehér kis skatulyák között nevetséges, gonosz kis bogár csetlik-botlik és...nini,...az a gonosz kis bogár a Viola!
Megállt előttem és az arcára valami oly groteszk, csodálatos szomorúság ült ki, hogy nevetnem kellett.
- Mindez igen szép, Fütyörészikém - mondtam, - de hát a tubarózsa?
- A tubarózsa!? - kérdezte és vállat vont. - Hát tudod kérlek, itt megint a nóta története a fontos. Legelőször is, tudniillik, csak ez a sor volt meg: Trillári, fehér tubarózsa!...ehhez illesztettem aztán hozzá lassanként a nagyszerűségeket. Azonban mit tapasztaltam?...Azt, hogy amikor már három vagy négy strófába belefoglaltam a gondolataimat, hirtelen ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy ismét csak ezt mondjam: trillári, fehér tubarózsa!...Gondolkoztam a dolgon és rájöttem a titkára. A tubarózsa azoknak a drága kicsinységeknek a foglalata, amelyek körülvesznek. A tubarózsa magában foglal benneteket, jó barátaimat, magában foglalja azokat a gondolataimat, amelyekkel elképzelem: hogyan gördülnek majd a gyorsvonat kerekei, amikor visszavisznek az anyámhoz...egye meg a fene azt a ráncot, ott a hátán, - benne van ez az egész szoba, benne van a pocakos Körmendy, a kocsmáros, mert olyan jó ott ülni nála a hátsó szoba sarkában és karban énekelni hogy: hová lettél, hová tünél, ó lelkem ifjúsága!?...mert érzem, hogy én már elvesztettem a lelkem ifjúságát, akárhogy gyalulom is a Rothfischer púpját...és benne van, ott ül a kelyhe közepében, mint Titánia királyné - Viola!...Most már érted ugye: minden nagyszerűség után is csak vissza kell térnem közétek, a tubarózsához, ez az igazi, mert annak a kelyhe mélyén lakik a titkok titka, amit azonban nem tudok megismerni, mert bármilyen óvatosan nyúlok is utána, eltűnik, elrebbenik előlem. Pedig tudom hogy van, hogy él ez a szent titok, ott kísérti a lelkemet már szerelmes álmok reggelén elfog a gyönyörteljes szomorúság és elérhetetlenül ott van a közelemben, amikor visszamenekülök a tubarózsához, hogy gondolatban letérdelhessek a kis Titánia királynő előtt...A trillári pedig?!...Azt képzelem, hogy itt a közelben valahol egy, a babiloni vizekből eredő kis patak folydogál, annak egyik partján laknak a nagyszerűségek, a másikon pedig a fehér tubarózsa. A patakon pompás, filigrán, aranycsipkézetű hidacska vezet keresztül, - átmegyek a nagyszerűségekhez, ott töltöm el a napomat náluk, egyszer azonban nyugtalanság fog el, hirtelen átszaladok az aranyhídon, visszakiáltom: elég volt belőletek!...és visszatérek a tubarózsához. Hát ez a csodálatos, csipkés, ringó-rengő aranyhidacska a trillári, amint már a nevéből is kihallhatod. A trillári milyen csodálatos félbolond a te barátod, sőt ha többször beszélnénk a dologról, látnod kellene azt is, hogy jóformán már a túlvilági dolgokkal is ismerős vagyok a trillári révén, engem oda már valóban huszonnégy szárnyas ló kellene hogy átröpítsen és milyen furcsa kis tréfa lenne, ha mégis valami suszter-módon pusztulnék el: a fejemre zuhanna valami, agyonvernének a kocsmában, foszfort innék vagy felkötném magam, részegen kitörném a nyakamat, vagy bárhogy másként!
- Bolond vagy, Fütyürészikém! Téged különben akkor is megsegítene a fehér tubarózsa!...De mindez voltaképpen szomorú dolog...miért keversz szomorúságot a fiatalságodba?...Egyébként pedig volt az előadásodnak egy rendkívül megkapó része! Oly meleg közvetlenséggel beszéltél a potrohos Körmendyről meg a kis hátsó szobájáról, hogy most valami ellenállhatatlan vágyat érzek utánuk. Holnap vasárnap, alhatunk sokáig, jöjj el velem egy fél literre a tubarózsa köpcös lakójához!
- - - - - - - - - - - -
Mindketten részegek voltunk, amikor hazamentünk, Fütyörészi hazakísért és amikor elváltunk, arra kért, hogyha előbb nem is, de szerdán okvetlenül látogassam meg, akkor majd együtt átvesszük az úristen kellemetlen alkotmány- és törvénytárát: a fizikát.
- Ötnél előbb azonban ne jöjj, mert délután a fiúkkal kimegyek a Prasli-kerbe és feltétlenül lesz már öt óra, amire hazakerülünk.
Ezen az éjszakán azt álmodtam, hogy Violát ravasz fondorlattal kicsaltam a tubarózsa kelyhéből és elbújtattam a spanyolfal mögé, a Fütyörészi huszonnégy szárnyas lova azonban keresztülgázolt rajtam és én meghaltam. És reggel, amikor felébredtem, már én is kimondtam halkan a Viola nevét és már az én lelkemen is átsajdult a sejtelem, hogy a titkok titka ott lakik a Viola közelében, hogy Viola őrzi a titkok titkát.
Szerdán pedig röviden a következők történtek.
Hiába mesterkedtem, fél ötnél nem bírtam tovább.
Lesiettem hozzájuk, de Violát nem láttam. Amikor azonban a fiúk ajtajának kilincsére tettem a kezemet, belülről hangokat hallottam: Viola beszélt Fütyörészivel. A megcsalt csaló keserű dühe fogott el, kiosontam a kertbe és felálltam a padra, ahonnét közvetlen közelből beláthattam a szobába, de ők engem nem láthattak a lombok miatt.
Fütyörészi ott térdelt a leány előtt és fejét az ölébe hajtva csókolgatta a kezét. A leány mosolygott, mert odalátott éppen a furcsa ráncra és tudjátok, hogy az effajta ádáz kis nősténynek feltétlenül vigyorognia kell. Néha-néha bizonyára ez ügyben járt a Prasli-kerben, - egyszer azonban, ahogy a kavics megroppant a lábam alatt, felugrott és kiszaladt.
Kikandikáltam az utcára és amikor nem járt arra senki, kiugrottam a kerítésen keresztül, bolyongtam egyet és csak negyed hatra mentem oly különös volt ott akkor minden, vissza újra. Egy leheletnyi ottmaradt a leány parfümjéből a szobában, de nemsokára elszállt fölülem a kis kábulat. Fütyörészi tilinkózott, de a fizika már csak a Körmendynél jutott eszünkbe, ahova ezúttal ő hívott el engem.
Tölcséry Ferenc, a hittan és filozófia tanára reggel fél kilenckor kihirdette, hogy ránk nyolcadikosokra nézve megkezdődik az érettségi vakáció. Amikor a diadalüvöltés lecsillapodott, nyájas szavakkal kérlelni kezdett bennünket, hogy használjuk fel az időt okosan, tanuljunk szorgalmasan és járjunk el a templomban, kérni a Szentlelket, hogy világosítsa fel elménket.
Ahogy akkor szétoszoltunk és férfias léptekkel lejöttünk a Várból, először éreztem a magamrahagyottság érzését, de ennek nemsokára fölébekerekedett a minden nagyképtől és fontoskodástól való ősi iszonyatom. Valami praktikus időbeosztáson törtem a fejemet, a templomot illetőleg pedig rövid töprengés után megállapítottam, hogy a Szentlélekkel feltétlenül az angolkisasszonyok templomában fogom megtalálni a legközvetlenebb kapcsolatot.
Tündéri reggelek voltak azok, ahogy kiléptem az udvarra, a közelgő nyár sugárözönébe, gyönyörteljes szorongás fogott el, amiben együtt volt az érettségi nyomasztó gondja és a válás bús félelme a várva várt új élet diadalmas sejtelmeivel. Elszívtam a cigarettámat, azután elsiettem az angolkisasszonyok templomába, hogy hallhassam a lányok énekét és amíg a tündéri kis hangok alászálltak a kórusból, mindig úgy képzeltem, hogy a Simonffy Margit vagy valamelyik másik kis fityfiritty leányzó elejtett ott fenn egy stanicli igazgyöngyöt, a gyöngyszemek aztán most kibújnak a kórus padlójának hasadékain, halk pendüléssel odahullanak elém a kőre, egyik-másik éppen a szívemre és az a szelíd kis ütéstől úgy szorong és táncol, mint Fütyörészi, ha rájön a bolondja.
Egyik este kimerítőbb bortanulmányokba mélyedtünk Körmendynél, másnap reggel elaludtam és amire nagy sebbel-lobbal elsiettem a templomba, a lányok már jöttek kifelé. Végig köszöngettem őket csábmosolyokat lövellve rájuk, amikor egyszer valaki hátulról megérintette a karomat. Hátrakaptam a fejemet: Viola volt. Gúnyosan mosolygott, - ez a fricslik ősi, buta kis érdekessége, - és valamelyik francia regényből elképzelt hanghordozással azt mondta:
- Nos, lovag, megszeppent a saját merészségétől?
Nevettem.
- Kedves Viola, - mondtam elegáns könnyedséggel, - nem tudok kedvesebb dolgot elképzelni, mint ha megengedné, hogy az ellenkezőjét bebizonyítsam.
Kacér pillantást vetett rám, majd mintha csak úgy éppen eszébe ötlött volna, azt mondta:
- Menjünk át a püspöki kertbe, nagyon melegen süt a nap!
Lementünk a hatalmas, árnyas fák alá, mivel még nem érkezett meg az ebéd előtti séta ideje, alig járt ott egy-két ember, a guvernántok a gyerekcsordával a kert felső, porondos részén cserélték ki a pedagógiát és a hadsereget illető eszméiket. Leültünk az egyik padra, ott megfogtam Viola kezét és azt mondtam neki:
- Kedves Viola, maga bizonyára a múltkori kézcsókra gondolt az előbb, amikor lovagi bátorságomat hánytorgatta!...Nos, győződjön meg róla, hogy tévedett!
Ajkamhoz vontam a kezét és háromszor megcsókoltam.
Nem ellenkezett, mosolyogva nézett rám és azt mondta:
- Már többektől hallottam, hogy maga különös ember!...Szeretnék magával néha elbeszélgetni!
- Ez rendkívül egyszerű, kedves Viola!...Engedje meg, hogy holnap is megvárja a templom után!
Fügét mutatott és azt mondta:
- Csak nem gondolja, hogy találkát adok magának!?...Ha beszélni akar velem, otthon mindig megtalál!
Vonakodtam, amikor pedig faggatni kezdett, bevallottam neki mit láttam a múltkor.
Nevetve legyintett.
- Szegény kis Fütyörészi!...Úgy szeretem azt a fiút, nem volt szívem, hogy végig ne hallgassam a mondókáját!
Nem tudom, miket fecsegtünk még össze, csak arra emlékszem, hogy egyszer mintha súgni akartam volna neki valamit, megcsókoltam a füle mellett himbálódzó kis hajtincset. Szigorúan nézett rám, de láttam, hogy szemét elborítja szerelmes hevület kis homálya.
Hazakísértem és amikor elválltunk, megkérdeztem tőle, mikor engedi meg, hogy meglátogassam őket, persze az alatt a szín alatt, mintha az osztálytársaimat keresném.
Pár percig habozott, aztán elpirult és súgva mondta:
- Ejh,...bármikor,...hiszen nem titok!...De mégis legjobb lesz talán, ha csütörtökön este hét óra után jön!
Megperdült a sarkán és eltűnt a kapu alatt.
Akkor már imádtam Violát.
A következő délutánokon Fütyörészi jött el hozzám és akkor egészen komolyan neki is láttunk a tanulásnak. De esti hét óránál soha sem bírtuk tovább, akkor aztán tréfáltunk, énekeltünk, a lányokról beszéltünk, de Violával kis kalandomról hallgattam. Fütyörészi fantasztikus, szerelmes strófákat énekelt a fehér tubarózsa dallamára, kezével is, lábával is kopogva hozzá a taktust. Csodálatos tökélyre vitte ezt a kopogást, pár próba után úgyis ki tudtam venni, melyik dallamról van szó, ha nem énekelt is a taktushoz. A tréfáit is fel-felújította néha, leráspolyozta az ujjamat, kisrófolta a fülemet, de láttam jól, hogy mindez nem a régi már. Megkérdeztem tőle, miért olyan szomorú és ő be is vallotta jóságos, gyermeteg őszinteségével:
- Nagyon szomorú élet az enyém!...Látom, hogy Viola nem tud szeretni és nekem még hozzá végig kell néznem, hogyan kacérkodik másokkal!...Hogyan bírok majd elválni tőle?!
- Ugyan kikkel kacérkodna? - kérdeztem nevetve, mintegy fölényes vigasztalással, pedig akkor már engem is a féltékenység emésztett és még esztelenebbül szerettem a leányt.
Amikor elérkezett a csütörtök este, felöltöttem pompás galambszínű ruhámat, amelyet akkor Európa legtökéletesebb öltözetének tartottam, azután dobogó szívvel megindultam Violáékhoz.
A fiúk szobájának ajtaja a kapubolt alá nyílt, benyitottam, de a szoba üres volt. A nyitott ablakon keresztül kitekintettem a kertbe, ott sem volt senki. Nagyot dobbant a szívem, most már tudtam miért kellett éppen csütörtökön jönnöm.
Visszaléptem ismét és benyitottam a szomszéd szobába.
Viola egyedül volt, olvasgatott. Csodálkozva nézett rám, mint aki mindent elfelejtett, de aztán leültetett maga mellé a pamlagra és beszélgetés közben ügyesen tudtomra adta, hogy senki sincs otthon, de a szülei nyolc órára hazajönnek.
Tudtam, hogy mindez nekem szól, el is határoztam, hogy felhasználom az időt, de ha izzó szerelmes szó jött az ajkamra, a hangom elcsuklott. Fejem zúgott, mint a lázasé, hallottam valami ajtónyitást, de azt képzeltem: a vérem dobol a fülemben. A leány látta szerelmes gyötrelmeimet, kihívóan mosolygott a szememre és fel akart állni, hogy faképnél hagyjon. Akkor elbódított a mámor, hátulról átöleltem a derekát, odavontam az ölembe és csókolni kezdtem a kezét, a haját és az arcát. Ellenkezett, tenyerét az ajkamra tapasztotta, de elkaptam a fejemet és az ajkamat odanyomtam kemény, hegyes kis mellére. Érhetetlen szavakat suttogott, kezét gyengéden a hajamba merítette, én pedig magamhoz ragadtam őt, fejét lenyomtam a pamlag karjára és mivel ez izzó pillanatban eszembe jutott a tavalyi verés, kezem végigsiklott a lányka testén és remegve illette annak titkos hajlásait. Pár pillanatig mozdulatlanul voltunk, akkor Viola hirtelen ellökött magától és felugrott. Ott térdeltem előtte, gyámoltalanul esengve bocsánatért, de fölém a tudás diadalmas verőfénye borult: ismerni véltem a titkok titkát, ami isteni szomorúságba máskor hajnalszínű örömbe borítja az emberi lelket.
A szomszédos diákszobából ekkor halk motoszkálást hallottunk. Dermedten néztünk egymásra, de mindez csak pár pillanatig tartott, mert aztán különös, félelmes hangok keltek odaát: Fütyörészi verte lábával az ajtón a trillári dalát, veszett sebességgel, össze-vissza, mint az őrültek karmestere. Tétova rémülettel nézdeltem szerte és véletlenül megláttam a kis japán vázában Fütyörészi tubarózsáját, de az most a lebukó nap fényében fakó vörös volt, mint a halottak ajka.
Viola halkan a fülembe súgta:
- Osonjon ki csendesen, aztán menjen be hozzá, mintha most jött volna!...Nemsokára én is átmegyek!
Odalopództam a fiúk ajtajához és benyitottam.
De a szobában nem találtam senkit.
Megdöbbenve néztem körül és akkor a szívverésem elállt egy pillanatra, a homlokomra pedig kiült a halálos riadalom verítéke.
Fütyörészi ott függött a kampósszögön, nyakában a fehérselyem nyakkendővel, amelyet Viola hímzett ki a neve napjára.
Akkor már a leány is ott állt mellettem, félve hozzám simult és a fülembe súgta:
- Trillári,... szegény kis Fütyörészi,...bizonyára bekandikált a kulcslyukon!
Az almafa ága meglendült az ablak előtt, a huszonnégy táltos szárnycsapása volt az, most indult útra Fütyörészi, megkeresni a valódi titkok titkát, ami örökre elszállt a tubarózsa kelyhéből.