Fannihoz
szerző: Kis János
tizennegyedik esztendőbéli születése napjára.
Kedves gyermek, ma már tíz s négy esztendeje,
Hogy virágzik élted gyönyörű ideje.
Tíz és négy - szép idő! s melly hamar elrepűlt,
S fejemre jót rosszat mennyi számtalant szűlt!
Melly gyorsan sietek ama szép hazába!
S oh örömest mennék égiek karjába,
Dicsőűlt lelkekkel örömest tapsolnék,
Ha - csókolj meg - atyád, ha férj is nem volnék;
Ha - de az az isten, ki adta éltünket,
Megmérte fontjában minden esetünket,
Ő szabta ki: mikor hasadjon hajnala
Életünknek, s mikor szakadjon fonala.
Hogy panaszra nyílt szám, megengedj, gyermekem!
Öröminnep ez nap mind néked mind nekem,
Jer, hadd koszorúzzam homlokod rózsával.
Jer, ezen örömem lecsorgó árjával,
S e forró csókjával szerető szívemnek
Hadd szenteljelek fel tégedet hívemnek.
Úgy-e te becsűlni tudod e titulust,
S jól érzed, általa melly rangot nyersz, s melly just,
Ma minden hatalmat kezemből leteszek,
Ezután nem atyád, de barátod leszek,
Ki vezetni fogja minden lépésedet,
S lassanként szenvedni tanítja szívedet;
Mert szükség szenvedned halandók földében:
Az élet fontjának egy serpenyőjében
Öröm vagyon töltve, másikba fájdalom -
Közös e kettő közt rajtunk a hatalom;
S ha szívünk elbódúl boldogabb sorsába,
Fájdalom téríti azt igaz útjába.
Csupa víg napokat hogy várj, ne légy olly vak:
Zavaratlan öröm való csak angyalnak.
Mikor komor felhők borítják szemeid,
Hullasd kebelembe keserű könyeid,
Ne tarts semmi titkot közötted s közöttem,
Tudod, a fájdalom nem újság előttem.
S mikor majd - reszketve juttatom eszedbe -
Az az új indúlat lopódzik szívedbe,
Melly az érzékeny lyányt egész életére
Vagy boldoggá teszi, vagy vonja vesztére:
Akkor tekintsd bennem legjobb barátodat,
S fedezd fel előttem legbelsőbb titkodat.
Nem kemény de gondos híved, azon lészek,
Hogy szíved kíméljék a dühös szélvészek;
Hogy vak indúlatid a jobb értelemmel
Ne víjanak harcot teljest gyötrelemmel.
Sokban szívedet már jól tudod intézni;
Tudom, hogy egyaránt megvetve fogsz nézni
Csömörig tömjénző mézes uracskákat,
S szép majmokon fénylő aranyos ruhákat:
De olly csábítónak rettent a fegyvere,
A ki elmét s szívet új móditól nyere,
Ki szerelem lángját, szerelem gyötrelmét
Nem fecsegi mint más, hanem ékes elmét,
Virtust, sympathiát forgat csak szájában,
Égi barátságot zeng minden szavában,
S a nem félő lyánynak, vampyrok módjára,
Szívét addig szívja, míg azt utoljára
Végkép megemészti s elhervasztja mérge,
Mint a szép rózsákat a bokrok rút férge.
Hálákat adhatunk időnk jóvoltának,
Hogy az ártatlanság gyenge virágának
Sok új bölcselkedők elmés ravaszsága
S viasz szíveinknek érzékeny lágysága,
Sokkal mérgesebben elfagylaló tele,
Mint volt a hajdani babonák éjjele.
Fanni, te szereted a mesét hallani,
S épen erről tudok egy szépet mondani;
S óh bár azt szívedbe elméd mélyen írja! -
Mesém címje leszen: Az érzésnek sírja.
Egy daemon, ki inasidejét kiállván,
S ama régi kígyót, mint legény, szolgálván,
Saját társai közt mester akart lenni,
A földre jött egykor remek munkát tenni.
A céh törvényei azt írták elébe,
Hogy egy ártatlan lyányt ejtsen kelepcébe,
S a próba tárgyáúl Lyda választatott,
Lyda, ki szépek közt legszebbnek tartatott,
S kinek mocsok nélkűl fénylő erkölcsének
Titkon az angyalok sokszor örűlének.
A daemon katonaruhába öltözött,
Melly sokszor ajtót nyit ezer lakat között,
S már sokszor sok cifra bábokat megbájolt,
S elcsábítóiknak talizmán gyanánt volt.
Csak hamar Lydánál magát bémutatja,
S ezer esküvéssel előtte vitatja,
Hogy sok próbákkal járt vitézkedésében,
A földnek sem felső sem alsó részében
Olly drága teremtés még nem tűnt szemébe,
Mint az, melly most szórja nyilait szívébe.
Ne vélj, úgymond, leány, gazdagnak engemet,
De podagrás lábú vén óbesteremet
Az isten mennyköve mihelyt agyon csapja,
Annak helyét kérőd azonnal elkapja,
S nagyságos titulust nyér szép asszonykája.
Mit gondolsz, tündérke? mit szólasz hozzája? -
Lyda magán kívűl volt ijedségében,
Megnémúlt s remegett minden tetemében.
A szerelmes vitéz kacagva gúnyolja,
S kezét bajuszával s csókjával mázolja,
Ekkor a leányka nyelvének köteli
Megoldatnak, szava a házat elteli;
Pihegve fut öreg nénje a lármára,
A szívostromlóval kél tüzes csatára,
S neki az udvarból az útat kiméri.
Lyda is a kocsist könyörögve kéri,
Hogy, ha visszajőni többször merészlene,
A legmérgesb kutyát uszítsa ellene.
A vitéz átokra nyitotta most száját,
Tüstént rongygyá tépte katonaruháját,
S egy gazdag bohónak öltözött képébe,
Hogy úgy hintsen tüzet Lydának szívébe.
Gróf Kínzy név alatt lappang, s nagy pompában,
Gyémánttól s aranytól tündöklő ruhában
Hasonlítván Venus szép Adonisához,
Könnyű hintón repűl kisasszonykájához.
Kocsiából a gróf hogy kiemeltetik:
Inasai által Lydához vitetik,
Kit drága kövekbe béfoglalt képével
Megtisztel, mint forró szerelme jelével.
Térden állva kéri kölcsönös szerelmét,
S lágy szeretőt játszván, mutat mívelt elmét.
Gyönyörű kisasszony, ha jegyesem lészen,
Ötszázezer forint jegypénz várja készen.
Így szól, s egy ládácska, melly kincscsel tele volt,
Annak nagyobb erőt ád, a mit nyelve szólt.
Öreg nénénk-asszony a kincs látására
Elragadva bámúl annak szép urára,
De Lyda megveti a nagy gazdagságot,
Mert a gróf szemébe lát csak bujaságot,
S nem lél, a mit szívből szerethetne benne:
Gróf úr, a fényes sors nékem méreg lenne;
Ismerem magamat: a középszerűség,
Mellyben eddig kísért tiszta gyönyörűség,
Ezután is lészen bálványa szívemnek;
Végig abban folyjon patakja éltemnek.
Itt hallgat. Ősz nénje zörgődik magában,
A kérő megnémúl cifra ruhájában,
Szégyennel felugrik drága hintójára,
S mérgesen elrepűl sebes nyil módjára.
Uccu! tudom immár mikép szegik nyakad!
Így kiált, s olly dühös kacagásra fakad,
Hogy rendűlnek belé minden völgyek, hegyek:
Ha körmömbe nem jutsz, bár akármi legyek!
Lyda, nem gyanítván melly ostrom üt rája,
Mihelyt a hajnalnak piroslott orcája,
Kiment fris levegőt szívni erdejében.
S az újúlt természet szemlélgetésében
Angyali örömmel szíve örvendezett.
Itt, könyvét olvasva, sétálgat egy ifjú,
Orcáján festve van örömmel vegyes bú,
Díszes köszöntéssel a szépet tiszteli,
S mellét akkor is mély sóhajtás emeli.
Lyda visszaköszön kegyes barátsággal,
S mit olvassz, jó ifjú? kérdi nyájassággal:
- "Klarisszát" - bús hangon felel hazug nyelve,
Megáll a jó leány reája ügyelve,
Érzékeny lágy szívét szomorúság hatja,
S sóhajtását melle alig titkolhatja. -
Boldog vagy - mond amaz - te gyönyörű lélek.
Légy boldog tovább is! de én a míg élek,
Kénytelen leszek bút szívni és lehelni,
Isten hozzád! megyek - nem foglak terhelni.
Szíves aggódással a leány marasztja:
Szólj, úgymond, szívedet melly bal sors hervasztja?
Az ifjú szóba áll sok kényszerítésre:
Engem is - így fakad álnok nyögdécslésre -
Engem is boldoggá tett egy szép Klarissza:
De jaj, megholt, s égi honjába ment vissza!
Lydának e szókra gyenge szíve vérzett,
S egy olly tűz, a millyent még soha nem érzett,
Egész szívét lelkét Dámonhoz bájolta.
Dámon, elbúcsúzván, kezét megcsókolta. -
Most már minden reggel a szép erdőt járták,
S minden reggel egymást új örömre várták,
S majd az együttérzés édes erejéről,
Majd a nagy természet csuda szép rendéről,
Felhők közt repűlő beszédre hevűltek,
S még soha nem kóstolt örömbe merűltek,
Valahányszor Lyda barátját elhagyta,
Bús volt, s bús létének okát nem adhatta.
De szándékát Dámon nem soká rejtette,
Megvallotta szíve mikép ég érette,
S Lyda, zálogáúl kölcsönös tüzének,
Legelső csókjával válaszolt hívének.
Isten volt már Dámon: de jaj! nem sokára
Komor felhő borúlt vídám orcájára:
Boldogtalan fejem jaj mit kezd, mit mível?
Ekkép zokog végre megsebhedett szívvel.
Nem vagyok nagy nemből, oh, mit lehet tennem!
Vég búcsút kell tőled, angyali lyány, vennem.
Tudom, azt védatyád nem engedi soha,
Hogy.... egek, mint lehet a sors illy mostoha!
Csak azért kelle-e egymást megtalálnunk,
Hogy ismét örökre el kellessék válnunk? -
Ki tudná leírni, Lydának keserve
Melly nagy volt, s melly mord tőr volt szívébe verve!
Mint rontsuk el célunk tilalmazó gátját?
Így kérdezi egykor bús hangon barátját.
"Itt csak az elszökés az egyetlen egy ut,
Mellyen habok közzűl hajónk hív partra jut.
De nem, kedves leány! visszaveszem szómat,
Átkozom gonoszra kísztő tanácsomat;
Csak én megyek, a sors verjen csak engemet!
Isten hozzád! bocsáss! felejtsed nevemet!" -
"Nálad nélkűl boldog lehetnék-e, kérlek?
Nem, valahová mégy, mindenütt kísérlek;
Úgy akarja isten. Veled, csak teveled,
Akárhol lesz, lelkem hív testvére, helyed,
Lehet-e világon mennyei lakásom,
Ha vadak barlangja lészen is szállásom." -
Így szól. Az ifjúnak orcáján láng lobog,
Lélekzete megáll, szíve nagyon dobog.
Mint a buzgó lélek az úr oltáránál,
Úgy esik térdére szíve bálványánál,
Ah, lelkem szép fele, jegyese szívemnek,
Így rebeg; mit hallok? higyek-e fülemnek?
Jer, fussunk hát mindjárt, míg boldogságunknak
Tanúi nem lesznek irígyi sorsunknak.
Nem jösz-e? Megbocsáss, jaj, vakmerő voltam,
Hogy rólad szívemben illyet mit gondoltam!
Az utolsó harcot Lyda ekkor vívta,
Mellyre őtet tisztje szent szava kihívta.
Egy mély sóhajtása imádott hívének
Most is véget vete szent küszködésének
Itt vagyok, így kiáll; vígy el, légy oltalmam,
Légy férjem! add vissza elvesztett nyugalmam.
Záport önt. Mint a nyár legpirosb hajnala
Ollyan leve az ég. Lyda védangyala
Villám módra száll le. "Ellenséged tőrt hány,
Veszélybe lepsz, így szól, boldogtalan leány!
Ismerd, ő érted ég tisztátlan lángjával.
Ezzel Dámon fejét illeti újjával."
A szerető eltűnt egy szempillantásban.
S Lyda félig félve, félig ájúlásban,
Látja, hogy előtte egy pokol fajzatja,
Fekete, mint az éj, fogát csikorgatja,
S olly mérges szemmel szór széljel dühösséget,
Mellyben a pokolnak minden lángja égett.
Mint a félénk galamb, mellyet repűltében
A keselyű elkap, s fojtogat körmében,
Lyda, lélektelen úgy esik le arcra,
Vélvén, hogy a Sátán kél ellene harcra.
S mire remegése s ájúlása megszűnt,
Mind az őrzőangyal mind a Faunus eltűnt.
Remegj, kedves Fannim, ennek hallására,
Mert a mit itt szólok mesének módjára,
Sokszor megtörtént már, csak egy különbséggel:
Hogy az őrzőangyal nem lett segítséggel.
Oh köszönd, gyermekem, köszönd istenednek,
Hogy most, midőn nyílik rózsája éltednek,
Őrzőangyal gyanánt olly édes anyát ád,
Ki húnyni nem tudó szemmel figyelmez rád:
Ki csupán házának szenteli napjait,
S éltével szépíti szép tanításait!
A munka becses jó, tartsd azt szent tisztednek,
Hív gyámola lesz az tiszta erkölcsednek.
De csak ímmel ámmal s játszva holmit tenni,
S csak a piperének esküdt rabja lenni,
Ez még nem munkásság. Jó dolgos csak úgy lészsz,
Szíves buzgósággal ha hasznos munkát tészsz.
Kell-e tiszta öröm? Lelsz, csak híven keresd,
Csak a szép teremtést s csak a virtust szeresd!
Társalkodást kívánsz? Atyád, anyád, hárfád,
Egy jó könyv - mi kell több? - legszebb pihenést ád.
Légy, a mikor olvassz, a választásban bölcs;
A rosz könyvtől szörnyen megromol az erkölcs.
Az ollytól irtózzál s fuss szent rettegéssel,
Melly vagy a véteknek bájoló festéssel
A szép ártatlanság hó köntösét adja,
S a tudatlan szívet útjára ragadja,
Vagy az okosságnak örök igazságát
Csúfolja, mint álnok költők bolondságát,
A jó észt királyi székétől megfosztja,
S annak szent jusait a vak kénynek osztja,
Vagy egy hideglelős képzelődés kényét
Követvén, s felbontván a jó rend törvényét,
Azt mondja: jobb magát tőrrel általverni,
Mint a kemény sorsnak nyűgében heverni.
Jól teszed, hogy a szép lelkek barátságát
Úgy nézed, mint éltünk legfőbb boldogságát.
De, oh vigyázz, tündért ne ölelj képében!
Nem áll az csak a szók nyájas zengésében:
Igaz lakja a szív, és ha az tisztán ég,
Angyalokat bájol, s nincs szép lángjában vég. -
Oh, van, akármit, tart sok kábának feje,
Van a virtusnak is mágnesi ereje,
Melly, mikép a Zephyr meleg fuvallással
Két gyenge virágot csókoltat egymással,
Úgy von egymás felé két testvér lelkeket,
Kik csak egyesűlve szeretik léteket.
De ne hidd, ez a tűz hogy indúlat légyen,
Mellyből csupán csömör származik és szégyen.
A lelket, nem a vért hevíti szikrája,
S mint az arany ércet a lángnak próbája,
Azt a szívet, mellyben lakik, nemesíti,
S angyaloknak méltó tárgyává készíti:
Ez áldott meg a föld legnagyobb kincsével
Engem is, - olly lelkek kegyes seregével,
Kik, hozzám esküdvén hűség templomában,
Mint a melly nyájt Jákob látott volt álmában,
Az ég lajtorjáján előttem járkálnak,
S védelmező erőt körűlem formálnak.
Tudom, Fanni, még most nem érted egészen
Ez a titkos lelki szövetség mit tészen,
De téged is ez vár egy olly boldogságra,
Mellynél szebb még nem jött ez alsó világra.
Csak ne keress ollyan angyalt halandóban,
A ki tökéletes légyen minden jóban.
S mikor osztán szíved az ifjat felleli,
Ki egy istenségként lelkedet elteli,
Első hevűlését ne kövesd szívednek,
Sokképen próbáld meg tárgyát szerelmednek.
Ha országokkal bír s a vallást neveti,
El ne szédítsenek arany öltözeti:
Vesd meg azt, add kezed jámbor szolgájának,
Légy szegény lakosa csekély kalyibának;
Légy a nyúgodalom igaz forrásinál
Egyűgyűbb s boldogabb a föld nagyainál.
S ha végig futjátok földi pályátokat
S fellelitek mennyben igaz hazátokat,
Azon sírba szálljon lelketek sátora,
Mellyben akkor velem nyugszik Dóris pora.