Falun (Kaffka Margit)
szerző: Kaffka Margit
1
Jól megzötyögtetve kászolódtak le a szalmaüléses parasztszekérről, nyújtóztak, a zsibbadt lábukat próbálgatták. Az öregebbik doktor mindjárt tojás után tudakozódott, hogy lehet-é majd szerezni a faluban, mert nagyon ráparancsolt a felesége. A másik orvos, a katonaruhás, cigarettákat kínált; de a vizsgálóbíró sietni akart, szalajtotta a frájtert, akit boncolószolgának hoztak magukkal. Menjen, keresse meg a csendőrlaktanyát, küldje az őrmestert – két sírásó embert is kerítsen, hisz tud románul, alkudjon velük, mert az is az ő útiszámlájára megyen… A kisbíró jött is már a falu alól – torzonborz, piszokszínű vén román –, nagy süveglevéve instálta az urakat némi tört magyarsággal, de mindjárt átfordította, tarkázta a maga nyelvén – hogy erre, emerre van a temető, az új temetőcske, ha meg nem sértené, ide földelték el szegény domnu notart… engedelmökkel, négy hete is elmúlt már annak; ujuj, akkor még vastagan feküdt a sírok felett a hó. Milyen hamar is kitavaszította az időt a domnu Zeu! Előttük ment, mutatta az utat; virággal varrott, szennyesfehér daróc zekéje még savanyú, télies szagokat eresztett; penészes és agyagos házföldje, avas zsír, trágya meg kapadohány vegyes illatai szállták körül. A városi urak elfordítatták az orrukat, a levegőt szaglászták, mely tele volt az áprilisi rügyek drága, nyers zamatával s a napszívta televényföld gyenge páráival.
– Maga az, öreg, az a Pavlisan Mitru, aki a jegyzővel jött akkor este a városból?
– Igenis, alássan kérem, én magam, a kisbíró!
– Jó, magát majd ki fogom hallgatni. Az özvegyet is ide kell hívni, meg valami cselédjök…
– Igenis, kérem! Majd én előhozom! Igenis, tudom magyarul, kérem, katonaságtúl. A temetőőrnél. Lehet, igenis kérem!
Odébb a gyöpes sírhantok közt feltarkállott a falu kíváncsi népe, bámész aprósága. „Nem takarodtok haza? – rivallt közéjük az öreg. – Dutya kász-á! Szájat tátni, azt tudnak a nyüvesek!” Feléjük suhintott a görcsös somfabottal, százszínű katrincák, fehér, hímes szoknyák iszkoltak előle, iskoláskölykek ugráltak a temető ösvényén, de ott megmaradtak – végigülték, mint valami tarka madárhad, ott sese-susáztak –, nagy, sötét, izgalmas szemüket le nem vették a három idegenről. Már ahogy jöttek is, a szekérből látták, hogy vonul ki a nép sorral, mint búcsúkor a nagy látványosságra. „Itt új időszámítás kezdődik magával – magyarázta az öreg civilorvos –, itt úgy fogják mondani: félesztendővel azelőtt, vagy azután, hogy a mi jegyzőnket felbontották.” Az öregúr soha, egy hivatalos útján sem engedte el ezt a megjegyzést. De a bíró most kicsit türelmetlenül fordult félre, a sírhelyet keresve, hogy minél előbb hozzáfogjanak. Szép, új vadászforma-ruhában volt, finom zergebőr kamásnikkal, puha pörgekalappal – a szomszéd falubeli urasághoz volt ebédre hivatalos. – „A temetőőrnél lesz ásó, esetleg embert is adhat. Akkor tán hozzáláthatnak mindjárt az urak, én megkezdem odabenn a kihallgatást. Az özvegyet először, a följelentőt… A napidíj miatt nem kell izélni, mert ha csak félórával is tovább tart délnél, akkor egész napot számíthatnak fel…”
Az ásók éle sziszegve vágta a domnu notar sírjának zsíros, fekete földjét, melybe egy hónappal ezelőtt „örök nyugovóra” tették le. Nehéz temetői föld volt, sűrű nedvű, benne sok nyüzsgő, apró, fehéres kukac; – a két sírásó temetőőr fiával már a boncolópadot rakatta össze, a frájter nyögött belé, és nehéz szagokat izzadott. Az öreg orvos két töciket hozott, egy sulkolószék alját is lábnak, arra keresztbe az istállóajtót, ahogy hirtelen kiemelik ilyenkor. Mégis jó időbe telt; mire készen voltak, már-már keménybe ütközött az ásó lapátja odalenn. „Kötelet – jó erőset!” – hangzott a gödör mélyéről az egyik ember ziháló szava – a másik rágyújtott a kurta pipára.
– Nem szakadt be a fedél? – kérdezte a kis katonadoktor kissé fontoskodva.
– Ércbül van! – hangzott alulról. – Meg hát egy hónap az egész, azalatt nem szokott.
– Persze! – hagyta rá a fiatalember, és elébe sietett a vizsgálóbírónak, aki egy kis csapat emberrel most jött ki a házból. A katonablúza gombolásán bedugta a kezét, mintha a szíve tája volna ott, másik két ujját lomposan esküre tartva, utána dünnyögte a bírónak a hivatalos szöveget, a törvényszéki szakértőorvos fogadkozását. – Hát ez mit keres itt? – kérdezte aztán átmenet nélkül egy szikkadt kis halovány nőre mutatva, ki már a gödör közelében álldogált, elszabott, fekete ternóruhában, és fázott a langyosuló napon. A segédorvos nagyon fiatal volt még, útjában voltak a nők „hivatalos” helyen. – Még majd elájul itt nekünk.
– Beküldöm mindjárt! – nyugtatta a bíró. – Szükséges, hogy felismerje a hullát.
Felismerte, és nem ájult el. Szederjes száját még keskenyebbre szorította, s a válla felrándult kissé alig észrevehetően, mintha testi rosszullétet nyomna el; – aztán mozdulatlan maradt. Egyenesen, komolyan nézett, és oly tisztes szigorral, mintha templomban állana – mikor felfeszegették előtte az ura koporsóját. A jegyző teste úgy feküdt – szinte ahogy letették még –, csak mintha tiszta dér lepte volna be; fehérhamvas penész ült mindenén, a fekete ruha posztóján, a nyakravalón, kezében a fekete feszületen. A haja, sűrű szép bajusza is, mintha megőszült volna a másvilágon; a szempilláin, az orr sarkában is ott ült a finom hamu; arca kissé duzzadt is volt, furcsán felfuvalkodott, mintha borzongós grimászt csinálna a nedvességtől, a föld hideg lucskától. De azért ő volt, igen… a fehér, uras homloka, kétfelé fésült haja, kerekded álla; orra nyergén is ott a kékeslila ütésfolt. – Igen, fölismerem! – mondta kissé vontatottan, és lesütve tartotta a szemét, kiálló csontú kis arca már halványabbra alig válhatott. – Köszönöm! A temetőőrnél tessen még várni ránk! – Sarkon fordult, gyorsan elhaladt a két férfi közt, a száraz kis nők apró, szapora lépteivel. Konok keménység, elszánt, akaratos közöny volt az arcára írva; szeme könnytelen és hideg. – Hat gyerekkel maradt, minden vagyon nélkül! – súgta az öreg civilorvos, aki mindent tudott. – Úgy látom, ez a nő csinálja itt az egész komplikációt! – legyintett utána a vizsgálóbíró. A csendőrőrmester odafigyelt, és kissé elmosolyodott.
A boncolószolga már szaporán, ügyesen vetkőztette is a halottat. Felvágta végig a ruhát; – a test átivódott bizony a talajvíz gőzeitől, mint a nedves tapló – félő volt, hogy megszakadoz a felfújt, kocsonyás bőr. – Külerőszaknak semmi látható nyoma! – állapította meg a civilorvos, és újra végigböngészte kézi nagyítóval is. – Nem, semmi! Csak az orr felett az a feltörés! – Igen, ahogy leesett a szekérbül! – morogta közbe a kisbíró, és még jobban elhúzódott a halott félős közeléből. Ő volt egyébként a koronatanú, ő hozta szekéren a jegyzőt az utolsó dáridós éjszakán.
– Na halljuk! Hát ittas volt-e a jegyző akkor, Mitru Pavlisán? – fordult hozzá mindjárt a vizsgálóbíró, hogy mielőbb a dolog lényegére térjen.
Egy hant szélire ült le, a frajter köpenyegére, kisrófolta a töltőtollát, szétteregette ölében a jegyzőkönyvet.
– Hát, kérem alássan… – húzta föl szemöldökét az öreg. Szabódott, drukkolt valamitől.
– Na, ki vele egy-kettő! A jegyző életében sem haragudott az igaz szóért!
– Hát egy kicsit ittaska volt, bizony! – sunyított az öreg.
– Mennyit ihatott a vásár után?
– Csak úgy három-négy liter jó borocskát, kérem, a topolyai kocsmában. De hamar megártott már őneki…
– Helyes! – szakította félbe a bíró, és tolla végigszántott a papír fehérén. – Szóval maga, Pavlisán Mitru, megmarad az előbbi állítása mellett, hogy a maga tudtával senki se bántotta, még csak meg se rakták a jegyző urat.
– Én, kérem, itt vakuljak meg, ha láttam valamit! Nem is hallottam. Abból lárma lett vóna, kérem… de nem volt nagyobb lárma az ivóban, mint másszor, akármikor. Az úton?… Én semmit se láttam, kérem, én elül ültem a bakon, eleven élő ember nemigen férhetett hozzá a szekérben, ha csak valami lélek… Az erdő alatt egy buckának mentünk neki, megijedt a lovam, de csak oldalára dűlt a szekérke, kiabáltam is, hogy fogózzon, de akkor már felborult a jegyző úr… Nem is esett ki egészbe, csak ledűlt, a feje oldalt lógott, az arcát a kerék súrolhatta… de felébredt rá, káromkodott is nagyon, még az én keszkenőm is elkérte a vérit törülni. Összemázolta magát a piros vérrel meg sárral nagyon, mert ittason volt, kérem – az asszony meg sikoltott, megijedett, ahogy bevittem… a karomon támaszkodott, félig aludt azért, hányt is… már kezdett virradni is akkor… Az asszony visított: – Jaj, megölték az uram!…
– Na elég! Jól van! Most még arra feleljen – járt-e másszor is a jegyző abba a kocsmába?
– Hát ahogy a többiek mondták, minap Topolyán, kérem…
– Én most csak magát kérdem! Igazat szóljon, mert megesküszik a feszületre! Igaz-e, hogy a kocsmárosnéval volt valami dolga? Hogy szerette, no? Mit tud erről?
– Hát mindenfélét beszélgetnek a népek. Én nem tudom… én csak úgy némelyikszor vittem, úgy vásárkor, meg néha szombatnapon. – Nagyon jámbor, tudatlan képet vágott, de a homlokát verte már a veríték; mégis félt a halottól, ha árulkodni találna rá.
– Odébb mehet! Lépjen elő Ptyánk Máriskó! Maga szolgált a jegyzőéknél utoljára? Hogy éltek?
Ptyánk Máriskó nem tud magyarul, a frájter kérdezgeti egyenként, ügyesen, a csendőr tolmácsolja; de beszél ő is készséggel, heves, asszonyos meggyőződéssel, alig várja, nem fél ő senkitől. – Hogy bizony, volt a szegény jegyzőné asszonynak sírnivalója elég. Rosszul bánt vele az ura, goromba volt, néha bántotta is, ha szemire hányta a topolyai zsidónét. Ó, az egy céda asszony, az egész világ tudja… ő nem fél az Istentől, ő kimondja. Látni… na né, mit láthatott vóna, nem tartatták vele a gyertyát; de nem forog a malom, ha a víz nem hajtja. Sose volt jó az a zsidóné, városrul került, dologtalan, fehér képű, vörös hajú, mint valami bábá, szívrontó boszorkány. A tavalyi pópa is kellett annak, a topolyai tanító is – mindenki kellett…
– No elég. Most csak arra feleltesse még, volt-e valami seb, ütésnyom a jegyzőn, mikor hajnalban hazajött? Panaszkodott-e csakugyan, hogy bántották? Meg hogy mennyi időre halt meg a vásár után, és hogy történt a halála?
A katrincás, öregedő parasztasszony összerántotta keskeny homlokát; megértette a kérdéseket egyenként, a földre nézett: hogy is mondja?… A lába ujját szemlélte, kérges, meztelen talpával egy húzásra elölt ok nélkül valami kis tavaszi bogarat.
– A halál oka a boncolásból meg nem állapítható! – kiáltott oda egyik orvos a pad mellől, a másik már feltűrt ujjú, lucskos kezét magasra tartva, mosdóvíz után kiáltott: készen voltak.
2
Odébb a temetőkapunál még mindig két csendőr szorongatta hátrább a kíváncsi asszonysereget, de vízért nem ugrott egy se, míg nem mondták, hogy megfizetik a cseréptálat. Mert azt már el kell dobni, mélyen elásni, ki enne olyanból? Hogy még visszajárjon a holt!
– Én instálom… – neszel a nógatásra, de már bizonytalanabb, halkabb szóval Ptyánk Máriskó cseléd. – Én csak az orra tetejit láttam akkor reggel, hogy véres volt, vizet is vittem, de az asszony mosta. Odakinn a pitvarba monda nekem a kisbíró: – Leesett a gazdád, Máriskó, a szekérbül fordult ki az erdő alatt, pedig csak kicsit zöttyent, de részeg disznó ez, ha iszik, nem tud magárul! – Na, nem igaz? Nem így mondta, Mitru bácsi? Még mondtam, hogy talán a rosszbábák játsztak vele az erdő alatt; arra nevetett: – Az a! Eleven bábák! – azt mondja. Kérdeztem, hogy a zsidónénál háltak-e megint? – Ó – azt mondja az öreg –, nem szeretésre való már ez a részeges kutya, mindjárt elszédül, elgyöngül az italtól – rosszmadár az a zsidóné, csak bolondítja mán ezt is, csak hogy mulasson, igyon, fizessen nála –, a mi községünk pénzibül! – Na, tagadja, ha nem így mondta, öreg! A megverést is mondta –… igen, hogy a zsidóné bosszúból verette meg… de nem a kisbíró mondta (hát mondtam én, hogy ő mondta, na?…), az asszony mondta nekem, a jegyzőné: – Megverték az uram, Máriskó. – Mindjárt, ahogy kijött hozzám a pitvarba, sírt is, de nagyon haragosan beszélt. – Agyba-főbe verette az a gonosz asszony, az az ördögszekere, mert az uram nem akarta tovább szeretni. Jaj, tán bele is hal, jaj, megölette az én kisárváim gondviselő apját. De haljon csak meg – akkor meg nem menekszik a börtöntől az a világrossza, él még az Isten, ad még nekem annyi erőt, hogy bosszút álljak! Most én következem, te vörös boszorka, te cafat, törvényre adlak, tömlöcbe rothadjon az a kackiás húsod, padlót sikálj a kisütögetett hajaddal, amér az én életem így megrontottad! Több könnyem hullt érted, mint ahány hajadszála, többet átkoztalak, mint amennyit lehelsz!… – Mit tetszik, kérem szépen? Hogy kitől?… Hát csakis az urától, a jegyző úrtól hallhatta, hogy bántották szegényt! Hogy tetszik mondani?… Hogy akkor mindjárt nem is beszélhetett, mer hóttrészeg volt, aludt. Na jó, hát talán másnap! Másnap reggel is mondhatta a feleséginek, hiszen csak egy hétre rá halálozott meg, ráért még elbeszélni… Nekem a jegyzőné asszony maga mondta… igenis… mindjárt…
– A következő héten jobban érezte magát a beteg? Hogy halt meg? Azt kérdezze csak!
– Hát másnap még aludott az italtól, azt tudom, egy hétfői nap volt, de azután felkelt, jött-ment. Kedden volt a községházán is, még meg is rakta a nagyobbik fiát. Csütörtöktül maradt fekve, akkor nyögött, pénteken már a görcs hányta minden részit, rémséges volt ránézni, olyan kínjai lehettek… Már nem értette a szót…
– Tetanusz! – szólt oda a kis doktor, törülközővel a lizoltól szagos kezében. – Tetanuszfertőzésre vallanak a görcsök, a lappangási idő is; az arc sérülésén át kaphatta, a talaj mikróbái útján, mikor a szekérből kiesett. A sártól. Ha ugyan a vallomások megbízhatók…
– Már egyez körülbelül valamennyi, az özvegyét kivéve – jelentette a vizsgálóbíró. – Igaz-e, őrmester úr?
A csendőr könnyedén kardjához érintett kézzel mondott „igenis”-t, de csinos képén most megint mosoly szaladt át.
– A féltékenység dúl abban, az veszi el az eszét! – legyintett a kis doktor felé bizalmasabban.
– Hát csakugyan olyan veszedelmes az a zsidóné? – mosolyog a másik fiatal férfi is, és közelebb húzódik. Ez az őrmester egyébként tanító békeidőben, csak mert a csendőröknél szolgált, szerencséjére ide kellett most bevonulnia
– A topolyai asszony? – élénkült fel, örülve, hogy maga-formájúval beszél. – Egy Circé, igazi csábító szirén! Ápolt, finom… direkt rutinírozott, jó modora van. Gyönyörű bőre, dús haja, szép telt alakja; mi kell az ilyen falusi családapáknak, kérem? Már a hangja is direkt az idegekre hat…
A hullával készen voltak, a frájter varrta is már a szegény, megbolygatott testet, véges-végig középen, de csak til-túl öltésekkel már, mert bizony szakadott a bőr a görbe tű után. Csak éppen rádobják ilyenkor a halottra a ruhát, egyéb koporsóra való holmiját. – De hát a feltámadáskor?… – sápadoz a kérdés a tolongó asszonynép ámult arcán, kerekre nyitott szemek, reszkető szájak körül; a hittől szabadulás hirtelen, ijedelmes gyönyörével. Mi lesz most már a túlvilággal, mit szól a pópa ehhez? A két csendőr letett róla, hogy elűzhesse, visszariassza őket életük legnagyobb szenzációjától. Az urak friss kedvvel indulnak a temetőőr viskója felé. Könnyű, egyszerű munka volt, tiszta eset, de az idő eltelt vele, mindjárt dél, egész napidíj… tojást is kerít a legény… csak még a jegyzőné van hátra. Azt még egyszer elő kell venni, ördög vigye, hátha lehet vele boldogulni? Hisz minden oly világos!
A tűzhely mellett ül a kislóca közepén, tán azonmód, ahogy egy jó órával előbb, mikor beküldték, hogy itt várjon; csak a nagy fakupát húzta közelebb, sűrűn issza a vizet azóta. Ahogy a három idegen belép a csendőrrel, hideglelős kékes-pirosság foltosodik ki az arcbőrén egy pillanatra; kissé reszkető térdekkel áll fel, és nem tudja, elébük kell-e lépni? Igen, nagyon is soká hagyták itt egymagára a gondolataival és bizonytalanságban, ilyenkor az ember elveszejti magát, a szándéka keménységét… – Tessen csak! – inti leülésre a bíró, kimértséget mutatva, de nem szigorúan. Gyorsan letelepszik az urakkal a szemközti asztal elé, szétnyitja az írását, belenézeget, mintha onnét olvasná néha, amit mond.
– Hát kérem, nagysád, minden jel arra mutat, hogy tévedni tetszett a vádat illetőleg. Az összes többi tanúk egyező vallomása arra enged következtetni, hogy boldogult férje természetes halállal múlt ki. Ezek alapján a vád, úgy hiszem, elejthető volna. Hacsak nem tartja fenn azt az állítását…
A jegyző özvegye arcáról eltűnnek az izgalomfoltok. Egyszerre megint biztosabb, hisz nem őt akarják bántani, a törvény még szolgálatkész iránta, kérleli szinte… Homlokát összébb rántja, szája apró remegése befagy megint, pillantása hegyes, kemény.
– Én fenntartom, kérem! Nem beszéltem én hiába, ami igaz, igaz! Nekem beszélhetnek! Aki bűnös, kapja meg a büntetését!
Az urak mintha megrökönyödnének kicsit e váratlanul mogorva, bátor kitörésen. Na lám! A két orvos érdeklődve moccan fel, a bíró előrehajlik, hangja idegesebb.
– Amint már figyelmeztettem ma reggel, vallomására meg kell esküdnie.
– Ha meg kell is, én nem félek! Az én lelkemen szárad! Aki bűnös, szenvedjen meg érte!
Együgyűbb, közönségesebb és makacsabb volt, mint gondolták. A bíró nem nagysádozta ezentúl.
– Várjunk csak, édes asszonyom! Ön tehát arra alapitja följelentését, hogy önnek a férje panaszkodott halála előtt a topolyai kocsmárosnéra. Hogy az bujtatott fel embereket, akik megtámadták, megverték az úton; hogy e testi sértések okozták a halálát. Nem lehet-e az, mondja, kérem, hogy maga képzelődött kicsit a nagy ijedtségtől. Van az úgy néha! Vagy tán szegény ura félrebeszélt! A vásári kirándulás után még egy hétig élt, ugye?
– Soha nem állt lábra többet. Nem tért vissza az egészsége.
Kijavította magát így, finomabb, urasabb kifejezésre; sértette, hogy szinte népieskedik már vele a bíró.
– A tanúk azt vallják, hogy harmadnap még átment a hivatalába.
– Nem tudok róla! Ha ment is, csak lézengett, mint a félholt. Alig is volt már eszénél…
– S önnek mégis pontosan számot tudott adni?
– Akkor egyszer, ha mondom – akkor rákövetkező nap reggel beszélt tisztán. Mikor felocsúdott, elmondott mindent nekem töredelmesen. Megátkozta azt a nőt. Bocsánatot kért tőlem meg a gyerekeitől; azt mondta: erővel csábították rá a bűnre. De akkor este megmondta annak a nőnek, hogy végez vele, elég volt, a családjának fog élni ezentúl. Összevesztek, rosszban váltak meg. Akkor az asszony bizalmas emberei, valami új latorjai leitatták – úgy engedték el. Az úton rátámadtak az erdő alatt, kegyetlenül összekínozták bosszúból. Minden részit fájlalta előttem. Csak arra kért, hogy ha meg talál halni, tegyek igazságot az ellenségein, addig nem lesz a sírban nyugovása. Ezt mondom, nem mondhatok egyebet.
– Helyes, kérem. Ön tehát másnap reggel hallotta az urától. De a cselédjének már akkor, sötét hajnalkor emlegette az egész dolgot, pedig akkor még nem beszélt a férje.
– Én mondtam? Ki mondja azt, kinek mondtam? Máriskó? Mit tud az? Italos vénasszony, összekever mindent!… Még ha mondtam is, legfeljebb talánra mondhattam, megsejdíti az ember az ilyet…
Kapkodásában is merészebb, leleményesebb volt, mint gyanították; a vizsgálóbíró már-már letett a reményről.
– Helyes! – mondta kissé fojtott bosszúsággal. – Ha tehát ön fenntartja állításait, úgy a törvénynek mégis foglalkoznia kell az esettel. Csak nehogy visszafelé süljön el, kérem! – A kisbíró, aki szekéren hozta, semmit sem tud a támadásról.
– Tökrészeg volt az is… Vagy megfizették.
– Pszt! Az ilyen beszéddel óvatosabban, kérem! Odaát Topolyán is kihallgattunk mindenkit. Be nem igazolódás esetén a sértettek viszonvádat emelhetnek, és az akkor…
– Én nem tudom… hát mit akarnak?… Mit akarnak velem az urak?… (Éles, riadt hangja rezzenve csap közé, ez a támadás váratlanul érte. Kapkod, mintha veszendő méltóságát, biztosságát keresné.) Hát mit véleményeznek az urak?
– Az orvosok – magyarázta újra jóindulattal a bíró (mert nem állták, hogy ne mosolyogjanak a furcsa szón) –, ez a két doktor úr itt felboncolta, jól megvizsgálta, kérem, a halottat. Nincs azon semmi erőszak jele, sehol a testén. Az orra sérülése a leesésnél támadhatott, akkor valahogyan föld jutott hozzá, besározódott, attól támadt a halálos merevgörcs, mely megölte egy hétre rá. E tekintetben megnyugtathatjuk önt, asszonyom. Ismétlem, meg vagyunk győződve, hogy férje természetes halállal múlt ki.
Az asszony mereven néz rá, aztán mélyet, nagyot lélegzik a csendben. A megsemmisülés sóhaja ez; összehull tőle, még kicsinyebbre süllyed; egész vézna, leszikkadt kis valója reménytelen, bús magányos jelentéktelenségében marad itt; felsülve, lecsökkenve, már-már mosolyogtatón.
– Természetes halál? – lihegi.
– Abbizon, lelkem.
Már majdnem jóindulattal, humorizálva néznek rá. De a mosolyra összerezzen, nem, ezt nem hagyja! – Ő tragikus, nagy sors, emlegetni való csapások tisztelt, szerencsétlen viselője; az ő árva fejére nagy, hatalmas, rendkívüli dolgok zúdultak; őt kiválasztotta az ég, hogy áhítattal emlegesse mindenki: szegény, szegény, szerencsétlen asszony!… S ezek a nyegle, városi pimaszok, itt hányják-vessék a dolgát, nevetségre a szavait?… Sárga kis arcán újra megjelennek a liláspiros foltok, de most eggyéfolynak, elöntik a homlokáig váratlanul sötét bíborral. Aprós, sötét szeme szikrát szór, minden ujjperece mozog, ahogy görcsösen akasztja bele a gyászruha nyers szövetébe. Szája, mindene reszket; mint egy fúria, olyan most.
– Igen? Hát természetes?… Nagy is a maguk tudománya!… Hát mikor egy ember otthagyja a családját, megutálja a gyerekeit, egy olyan cafat miatt, az természetes maguk előtt? Mikor úgy tesznek valakivel, élő-elevennel, mint ahogy azok tettek énvelem? Hogy már nincs rajtam emberi kép!… Mit gondolnak az urak, ki voltam én? Így néztem én ki mindég? Hogy engem tán utálságbul vett el az az ember, hogy nem voltam kedvére való, nem járt utánam, míg megvolt a boldog lyányságom? Mi voltam én, mi vagyok máma? Volt tanító kérőm kettő is, meg egy erdész. Miért vagyok örök életemre megnyomorítva?
– De kérem, mindez…
– Ne beszéljenek nekem! Dehogynem tartozik ide! Hát özvegy volnék én ma, bánatba-borult, ha az uramat nem kapatják a topolyai kocsmába? Ha el nem fordítják tőlem testét-lelkét a piszok szerelmeskedéssel? Hát kell ennél jobban gyilkolni, kirabolni a más ember életét? Ki a zsivány akkor, ki érdemli a tömlöcöt, ha nem az ilyen? Mit ér akkor a maguk törvénye, irkafirkája, tanúsága? Bújjanak el a doktorok mind, a híresek, ha ennek a nyomát meg nem lelik a halotton, még a porladó csontján is egy olyan piszkosnak a szája csókját, a paráznaság bűzét… ha maguk is egyetértenek azzal… a törvényük… mert férfi mind… az Isten is… az az Isten az égben…
Megszédült a rettentő káromkodástól, a szája szinte habos volt már, hangja fulladtan felcsukladozó, majdnem ugató és egyre magasabb regiszterekben. Végigesett, elnyúlt a lócán, erőtlen kis valóját rázta, rengette a vonagló, görcsös zokogás.
– Psychosis hysterica… – motyogta az öregebb orvos maga elé. A másik előrehajolva, buzgó érdeklődéssel figyelte a rohamot; a csendőr (békeidőben tanító) lesütött szemmel, ijedten babrált a kardbojtján. A vizsgálóbíró ideges mozdulattal nyúlt a szép, új vadászkabátja zsebébe, és megnézte az óráját.