Fadrusz János három levele
szerző: Hajnik Miklós
Az idén tavasszal a Kerepesi úti temetőben egy elárvult sírhant fakeresztjére kegyeletes kezek új pléhtáblát szegeztek fel, mert a régit megette a rozsda. Ez már a harmadik pléhtábla azon a kereszten. S elárvult a sír, mert az özvegy sem látogathatja, amióta az idegen megszállás szétszakította az országot.
Tizennyolc esztendeje fekszik a horpadt sírhant alatt Fadrusz János. Körülötte erdő nőtt márvány síremlékekből ezalatt, csak a márvány mesterének sírjánál korhad a fakereszt.
Hisz mindegy az, egészen mindegy. Az emberek meghalnak, nagyok és kicsinyek, jók és gonoszak egyaránt, a temető az elmúlásé és az egész emberi élet temető és ízléstelen minden pompa ott, ahol mindenki csak por és hamu.
Csak mégis olyan szép lenne, ha - amint ő akarta halálos ágyán - az ő Krisztusa ott állana márványba faragva a sírja fölött.
A békevilágban néhány ezer forintba került volna ennek megvalósítása. Ha akkor nem volt reá pénz, nem valószínű, hogy a lerongyolt államnak s az elzüllött társadalomnak lesz majd erre pénze. Semmiféle célt nem szolgálna. Csak szép lenne, ha ott állana márványban, a Krisztus, végre.
Végre... Mert csak gipszöntvényekben él ez a legszebb szobor, sem márványban, sem bronzban nem ölthetett testet.
Előttem áll a Krisztus-szobor feje. Megdöbbentő erejű arc, a halált követő percekben, a száj kissé nyitva, az irtózatos gyötrelmek emberfölötti kínjának minden jele még rajta van a kihűlni kezdő arcon.
Mert hogy valami rendkívülien fájdalmas halálnem volt a keresztre feszítés, azt Fadrusz önmagán próbálta ki.
Ugyanis, mikor a modelljét fel akarta kötni a keresztre, hogy a test izmait a kereszten függő helyzetben tanulmányozhassa - mert azt tapasztalta, hogy a festményeken és szobrokon, melyek a felfeszített Krisztust ábrázolják, nem függ a kereszten a test - a modell ugyan készségesen engedte, hogy felkössék, a fényképező gép pedig készen állt, hogy lefotografálja, de mikor a felfeszített modell alól elhúzták a zsámolyt, a szegény modell úgy üvöltött és rángatódzott kínjában, hogy rögtön el kellett vágni a köteléket, mert úgy látszott, hogy megőrül szegény. S így nem sikerült a fényképfelvétel. Erre aztán Fadrusz elhatározta, hogy ő maga magát fogja keresztre feszíttetni. Hetekig koplalt, hogy lesoványodjék, mert hisz ő erős ember volt, Krisztusnak pedig csak lesoványodott, megkínzott teste lehetett. S mikor Fadrusz teljesen lesoványodott, felköttette magát a keresztre s a fényképfelvétel sikerült. Így tehát ő a maga testét mintázta meg a Krisztus-szoborban.
Csak néhány pillanatig lógott keresztre feszítve Fadrusz, de ez is annyira megviselte, hogy - amint édesanyja mesélte - amikor este bekopogott nála s az anyja kinyitott neki, rá se ismert a fiára, úgy oda volt és mindjárt ágynak dőlt s hetekig nem tudott lábra állni.
Mikor a Krisztus készen lett, Pozsonyban állította ki. A kiállítási terembe betévedt néhány piacra induló nénike is, akik meglátva a keresztre feszített Megváltót, önkéntelenül is térdre borultak s imádkoztak Fadrusz Krisztusa előtt. Majd mind több és több egyszerű asszony tért be a piacról, déltájban már egész búcsújárás volt az az újonnan jöttek is letérdeltek s áhítatosan suttogtak, mint a templomban. S mint húsvétkor a feszület mellett a templomban, a Krisztus-szobor talapzatánál is feküdtek a krajcárok...
Egyszerű emberek természetes érzése szent képet látott Fadrusz művében s templommá avatta a kiállítási termet. S ez a legszebb és legméltóbb elismerés.
Nézem az előttem lévő Krisztus-fejet. Ez nem a Megváltónak az arca, aki a földi szenvedéseket megszüntette, hanem az emberré lett isten fiáé, aki az emberekért szenvedett testben és lélekben, aki feláldozta magát érettük... És az a teljes reménytelenség a halálverejtékes arcon dermesztő és földöntúli.
Fadrusz Krisztusa kell, hogy közel álljon mindenkihez, aki hisz a szépség, az igazság és a jóság országának eljövetelében, ha örökké reménytelenül is.
Fadrusz három levelét közöljük itt, melyeket feleségéhez írt. Kegyeletesen másoljuk le itt e leveleket. Az első levél csak töredék, mert a levél többi része családi dolgokra vonatkozik. A carrarai levél azért is érdekes, mert az nagyon ritka, hogy egy szobrászművész márványban is tökéletesen tudjon dolgozni. A harmadik levelet pedig azért közöljük, mert abban az ő gyermekesen kedves, hálás természete nyilvánul meg. S az is nagyon ritka, hogy valaki a jótevőit nem gyűlöli, hanem szereti és szívében őszintén hálás.
1.
Budapest, jún. 16. 1895.
Édes szeretett angyalom.
Úrnap van ma a mi kerületünkben, azaz csak ma tartják. Illatos az utca, tele van zöld gallyakkal, minden ajtó előtt egy kis lombos fácska, itt-ott egy ájtatos házigazda portája előtt egy szép kis oltár tele szent képekkel és gyertyákkal. Az utak tele vannak szórva illatos füvekkel, az emberek szép ünneplőben járnak, a levegő tele van harangzúgással, mintha ezer toronyból hívogatnák az Istenfélő híveket.
Átellenben az ablakok szépen ki vannak világítva és mi is, mint jó katolikus családhoz illik, meggyújtjuk az ünneplő gyertyákat és szépen kitesszük az ablakba, Nina, a szobalány, ihletett arccal átlibben a szobákon, viszi ünnepélyesen az égő gyertyákat, én meg kinézek az ablakon, mert közeledik a processzió, egy ragyogó, színes, mozgalmas menet és az ájtatos énekek szállnak az ég felé.
A menet élén két lovas András, szép paripákon, új ünneplő egyenruhában, szép szál legények, piros abrak díszíti lovukat, nagy méltósággal jönnek.
Utánuk a fiatalság, egy végtelen sor fehérruhás baba göndör hajjal, virág mindenütt.
Jönnek a felnőttek, sürgölődnek a tanítók a gyermekek körül, a lánykákat apácák vezetik sötétkék ruhában, óriási fehér, lepkeszerű vászonkendő lebeg fejükön, most jönnek a polgárok és mesteremberek sok zászlók és standarta alatt. De kiemelkedik közülük egy óriási zöld selyem zászló, rajta ragyog a boldogságos szűz Mária, egy hatalmas szép szál legény viszi büszkén a nehéz zászlót, és az aranyos hegyű zászlóról leomlik a legcsúcsáról két széles piros selyem szalag szép ívben jobbra-balra és lent a végén kapaszkodik bele két ökölnyi nagyságú fehérruhás, szőke fürtű kis angyalka, úgy néznek ki a hatalmas piros szalag végén, mint egy pár aranygömbű fehér rojtocska.
Az apák nagy büszkén lehajolva vezetik őket a kinyújtott mutató ujjon.
Jön a papság ragyogó, aranyhímzésű ruhákban, élükön hat fehér taláros, piros kráglis fiú csilingelnek nagy naivitással egyfolytában oltári csengettyűkkel, egy fiatal szőke pap minduntalan igazítja őket.
No most halad el aranyrojtos piros mennyezet alatt a szentség, sűrű kék tömjénfellegek és szent énekek szállnak az ég felé és megtöltik a levegőt illattal és tiszta érzésekkel.
Közvetlen a mennyezet után jönnek az éltesebb kiváló polgárok és utánuk tipegnek az öregek szürke sötétes serege.
Olyan az egész, mint az emberi élet allegóriája, minden stádiumban, az utolsó percig, és úgy érzem, mintha az egész menet a szívemen vonult volna át, érzem még most is a szívem harangzúgással, tömjénnel és virággal.
2.
Carrara, 1896. aug. 10.
Édes Dráginkóm!
Örülj édes mindenem, mert a szobrunk nagyon szép lesz,majdnem kész már az egész és a hó végével útban lesz minden.
Tegnap éjszaka értem ide, Triskorniáék mind tengeri fürdőben vannak, csak az egy szál Pollina van itt magára hagyva, én tehát megint itt lakom az "Albergo Postában", aminek alapjában örülök (ámbár drágább).
Ma reggel végignéztem a munkálatokat és egészben nagyon megvagyok elégedve, persze egyet-mást át kell dolgoznom, egyszerűsíteni vagy finomítani, de az mind gyorsan fog menni.
Ami a fő, a királynő fejét egészen át kell dolgoznom, hála Istennek, a legtöbb helyen van még hozzávaló anyag rajta.
Mindjárt délután hozzá is fogtam és napestig le nem tettem a vésőt és kalapácsot, van is látszatja, mert az orr már kész, száját, halántékot és két orcát pedig megkezdtem, azt hiszem 4 nap múlva kész az egész.
A két mellékalak gyönyörű, a ló is, a királynő ruhája mind, mind nagyszerű hatása lesz. A ló hátsó része is majdnem kész már. Mind kérdeztek utánad. A bányában még mindig csak rólad beszélnek, hogy mit mondtál és mit beszéltél, nagyon üdvözölnek mind, én is átadtam a te üdvözleteidet. Most írok mindjárt kimerítően Pozsonyba. Csókol ezerszer téged
forrón szerető Bazsád.
3.
Íratott Pozsonyban, 1896. nov. 7.
Édes Aranyos cukorkám!
Itt ülök Gervay papuskánk mellett, aki éppen azt mondta, hogy: no írjon már, hogyha írni akar, és mondja meg kedves kis feleségének, hogy az ő felügyelete, de nem ellenőrzése mellett írom e levelet és hogy csókolja a kacsókáidat.
Gondold csak, a múltkor nagy bankett volt Szilágyi és Neiszidler tiszteletére nekem rezerváltak egy szép helyet számomra.
Kezdődtek aztán a szép tósztok Királyra, Szilágyira, Neiszidlerre, Eszterházira, a nemzetre etc., etc. Egynéhány jó beszéd, de többnyire keserves nehezen jöttek világra a különben jó mondókák. Egyszerre aztán feláll Gervay papuskánk és képzeld, mond egy gyönyörű tósztot énreám, nagy csönd és a végén nagy Éljenek között.
Erre aztán akarva nem akarva kellett felelnem és nekivágtam bátran, elmondtam, hogy mennyi jó embert találtam én az életutamon, akik tiszta szívvel támogattak, de főképp Gervay papuskám és az I. pozsonyi tak.-pénztár.
Egypár humorisztikus dolgot is beleszőttem, úgy, hogy mind hahotáztak, aztán sikerült befejezés után roppant éljenzés közt és gratulációk közt végeztem.
Papuskánk mily aranyosan meg volt hatva! nagyon, nagyon szép volt.
No, de most referáljam: a munka kész, de csütörtök előtt nem jöhetek. Éppen most kaptam kedves sürgönyödet, boldog vagyok rajta.
Csókol ezerszer Pindurod.