Fővárosi tárcalevél
szerző: Mikszáth Kálmán
(Unalmas időjárás. - A királyfi házassága. - Kossuth beteg. - A színházak. - Új adatok Petőfiről.)
Mióta a Váraljai Olga énekét hallottam (s ez az utolsó benyomás Szegedről), azóta nem vagyok annyira ideges a nagy zsibongás és robogás iránt, amit itt visz végbe az emberiség, ez örökké siető raj, mely idegenül keresztezi egymást, suhan el egymás mellett, mint megannyi megfejthetlen talány. Hova siet, merre megy, mire igyekszik, ki tudná megmondani?
Bezzeg Szegeden nyitott könyv volt minden. Ott minden emberről eltaláltam: Ez az Oroszlányba vágtat, nehogy kimaradjon a calabrias partiból, az a »Corsó«-ra megy, mert ott találkozik Y kisasszonnyal, a jó öreg C. a kaszinóba baktat s ujjain számítja, mint a szerelmes az ákác levelein: »nyerek-e, vesztek-e?«
De minek folytassam az összehasonlítást, csak keserűséget okoznék vele magamnak, pedig vagyok annyira önző, hogy ezt ne tegyem.
Itt két napja úgyis szakad az eső s ha még telik az egek csatornáinak két napig, bizony-bizony egészen hasonlítani fog jelenlegi lakóvárosom volt lakóvárosomhoz. Szörtyögő cipők és fölborzadt szőrű cilinder-kalapok némán vádolják Montedegói Albert Ferencet, hogy ilyen bolond időjárást rakott a kalendáriumba.
Hát még a haute-crème szép hölgyei, kik a sport mindenféle nemétől elzártan, pusztán az unalmas vizitekre vannak szorítva. Még szerencse, hogy a királyfi közelgő házassága és a kilátásba helyezett magyarországi ünnepélyek benépesíték kis fejeiket ezer meg ezer tervvel, melyeket hol elvetnek, hol módosítanak, s melyek többnyire a toalettre vonatkoznak, vagy a remény és fantázia virágaival ültetik be sűrűn a talajt, melybe a szezon az unalmat vetette el.
Mert az előkelő világban a farsang is a »saison morte«, azaz alantasabb körök mulatsága, az övék a böjt: az »estélyek korszaka«. Ilyenkor nyílnak meg csak igazán a budapesti örökké csukott paloták kapui, s ilyenkor irigylendő az a nagy aranybotú ember a kapuban, akit a palóc ember »palatinus«-nak becsült föl, s aki sorba emelgeti le a societas csillagait a hintók hágcsóiról.
A szegény magyar író sohasem juthat e csillagokhoz egész közel. Ő csak a távolból nézi ragyogásukat. Hideg fény az nagyon neki. S talán éppen azért olyan csábító, mert olyan hideg...
Valóban a fejedelmi házasság előre vetődő árnyéka -, akarom mondani fénye már meglátszik nem egy kirakatban, hol egy-egy elkészített pazarfényű ruha vonja magára a járókelők figyelmét, kik olyan csoportosan nézik ez öltönydarabokat, éppen mint a gr. Pálfy Lipót fantasztikus, a »Magyar költők« című festményét, mely az Aigner Váci utcai kirakatában van közszemlére kitéve, s melyben nem annyira a kompozíció a bámulatra méltó, és a technika, mint inkább a türelem és fáradság, melyet a hazafias gróf tanúsított e képcsoportozat összeállításánál.
Kossuth betegségének híre tegnap óta folytonosan élénken foglalkoztatja a lakosság minden rétegét, még a börzét is. A távirda számtalan részvétteljes tudakozódást visz minden órában a jó öreg »Mikes Kelemen«-hez, Ihászhoz, ki nem a tenger mormogását hallgatja, hanem talán a nagy beteg nyögéseit. Kereskedelmi körökben ma egy helyütt arról folyt a vita, hogy ha az öregúr rosszabbul lenne - amitől persze isten mentsen -, vajon fogna-e az előidézni változást a börzén is?
Oh, hogy meg kellett érnünk azt is, miszerint az emberi nagyságnak is a börze a mértéke!
Mondjunk valamit a színházakról.
A Népszínházban tegnapelőtt az »Alagút« című kis vígjátékot adták először. Ügyes dolog, hanem túlfinom a Népszínház tagjainak, kik közül egy sem emelkedik olyan magaslatra, hogy egy szalonszerepet művészileg eljátszhasson.
Sokkal jobb ennél a »Franciák Milanóban« című bolondság, amit Aradinak is ajánlok, mert a kis Halmaynénak kitűnő szerep jutna benne.
Egy dolog fölötte föltűnt nekem. S ez az, hogy dacára a legjobb színi hónapnak, mind a két magyar színház megirigyelhetné a szegedi publikumot. Félig telt házak előtt játszanak mind a két helyütt.
Talán a Gyapjú utcai német színház vonja el ingerlő újdonságánál fogva a közönséget, gondoltam, és benéztem kíváncsiságból oda is tegnap, de bizony csak úgy kongott az ürességtől az is.
Nagy vigasztalásomra esett, hogy csak úgynevezett német nyárspolgár családokat láttam ott, zsidót alig egyet-kettőt, magyar ember meg csak magam voltam.
Minthogy palóc alakú fizonomiámon nagyon is meglátszik a magyar jelleg, olyan rettenetesen megbámultak, mintha valami indus volnék köztük.
A fővárosi társadalomban különben szomorú hatása lett - amennyire tapasztalni kezdem - a színházi heccnek. Egy budai társas körben, mint egy igen tisztelt barátom, ki tegnap ott szinte részt vett, beszéli, midőn az egyik műkedvelő körtag német szavalatba kezdett bele, a magyar érzelműek nem akarták meghallgatni s követelték, hogy hagyja abba, míg viszont a német ajkú rész sürgette a szavalatot. A dologból végre botrány lett a hölgyek nagy szomorúságára, s több rendbeli kihívások történtek a nap folyamán, s félni lehet, hogy ez újabbi eset ismét belejut a lapokba is s megint felizgatja a szenvedélyeket, melyeket nem volt jó tapintat fölébreszteni sem most, sem azelőtt.
Az irodalmi életről és a körökről, úgy a társadalmiakról, mint a három pártklubról majd egy más alkalommal írok.
Most csak annyit, hogy a hírlapirodalom, mely gyerekek kezében van, nagyon alányomja az irodalmat és az írókat.
Mint oldott kéve, széjjelszórtan futják a világi pályákat, összetartás legfeljebb apró klikkekben nyilvánul, vagy valamely kocsmában összpontosul és mindössze az együtt való vacsorálásra szorítkozik.
Mióta elmentem Budapestről, s most hogy visszajöttem, már egy új nemzedéket is találtam a Szervita téri vendéglőben, melyet Balás Sándor és Berecz Károly tart szóval.
A kompániának most éppen egy érdekes vendége van: a »Gaulois« munkatársa, ki Magyarország politikai és társadalmi viszonyait tanulmányozza, s amint meggyőződtem róla, már meg is tanulta fütyölni a magyar népdalokat.
Több hónapig lesz itt s Szegedet is meglátogatja, írtam is neki egy ajánló levelet Kelemen Ida kisasszonyhoz, kinek művészi kivitelű arcképe (mellesleg legyen mondva) méltó feltűnést okoz a Sárkány kirakatában ezzel az aláírással: Comtesse Elemen, ami persze ebből analizálódott: »C. Elemen.«
A kedves, víg francia, ki tegnap egy bálban is részt vett, roppant csodálkozik, hogy milyen »szomorú nemzet« vagyunk.
Persze, persze! Ők még az utcán is fütyülve és quadrille-lépésekben járnak!
Erős célja, úgymond, a Tissot munkáját kijavítani. Hanem én nem hiszem, hogy sikerülne neki, mert csupán franciául beszél s nincs módjában, hogy magát elégszer és eléggé informáltassa.
Berecz Károly egy érdekes munkán dolgozik, mely az »Ország-Világ«-ban lát napvilágot, s mely »Petőfiről pongyolában« érdekes és egészen új adatokat fog hozni.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Petőfi Sándor 1846-ban Losoncra utazott egyik barátja, Steller Antal meghívására, ki őt a legközelebbi állomásról egy szürke és pej lovon hozta be losonci házába. Losoncon már nagy volt az érdeklődés az érkező költő iránt. Az ismerősök egymásután jöttek, mit megsokallt Petőfi s dühösen mondá barátjának: »Ha azt akarod, hogy itt maradjak, zárasd be a kaput, mert nem vagyok én, akit mutogassanak.«
A sok meghívás közül nem is fogadott el csupán egyet, Kocsi György nevű gazdag úri emberét, ki maga is titkos poéta lévén, imádta Petőfit. Nagy ünnepély volt az a háznál, midőn barátjával ebédre jelent meg a költő, öröm és büszkeség sugárzott le a családtagok arcáról.
Hát még mikor Petőfi a pecsenyénél Steller titkos nógatására fölkelt, fölemelte a pezsgős poharat, hogy toasztot mondjon a háziúr és háziasszony egészségére, mert hiszen az kétségtelen, hogy őket köszönti föl.
Mindenki ezt várta.
A háziasszony fülig pirulva súgá szomszédjának:
- Sohasem hittem volna, hogy az a kitüntetés ér, miszerint a haza legnagyobb költője iszik az egészségemért.
A haza legnagyobb költője pedig a következő toasztot mondta szóról szóra:
»Uram, Uram! Tekintetes Steller Antal uram, szállok hozzád!
Az Úristen sokáig éltesse azt a te pej és szürke gebéidet, akik minket idehoztak.«
A gazda ajkaiba harapott, a háziasszonynak pedig egész nap folyt az orra vére.
Ugyancsak ez emlékekből veszek ki még egy adomát. Steller Antalnak volt egy originális kocsisa, a pej és a szürke víg kedvű abrakolója, ki igen kíváncsi lévén, miféle ember az, akit olyan nagy becsben tartanak, megkérdezte az urától:
- Hát abizony, Miska fiam - mondja Steller -, olyan ember, aki nagyon szép verseket ír.
- Ahá! A már derék dolog! Tudja mit, tekintetes uram, ha már olyan nagyon szereti, marasszuk meg itt - kántornak.
Petőfinek nagyon megtetszett a kocsisnak ez a megjegyzése, azontúl sokat tréfálózott vele s később is nem mulasztotta el egyszer sem megemlékezni róla Stellerhez írt levelében.