Fölfedezés
Gyerek voltam. Szerettem hőn a harcot;
a lovagokat, súlyos fegyverük,
a zajt, mi távol keleten viharzott,
hogy a szent sírért küzdtek mindenütt.
Álmom oroszlánszívű, hős Richárd volt;
szerettem őt, de akkor legkivált,
midőn a harcba sok tar főtt levágott
s abból magának nyakláncot csinált.
Én a Hölgyemnek szín-szalagát viseltem,
a harci kardom volt egy kis suhang,
harcoltam a színes virágok ellen,
s hullott a kelyhük, hogy a bot suhant.
A puszta ég alatt reászövődött
trónomra a természet zöld moha,
és megvetettem a királyi gőgöt,
főmön zöld ágból volt a korona.
Boldog tűz égetett. Egyszerre halkan
jött egy szelíd leányka nevetett.
S eléje tettem boldog áhitatban
légváraim, címem s a szívemet.
Zöld gesztenyefák nyíltak, oda ült le,
egy más világ mosolygott kék szemén,
csak néztem a szépségbe elmerülve,
s merengve álltam meg mellette én.
Mért lettem e kis, szőke lánytól oly bús,
mért szállt el úgy az álom, az öröm?
Miért borult el zordonan Kolumbus,
hogy egy világ bukkant ki a ködön?