Földönfutó
szerző: Bányai Kornél
Nyugat 1929. 22-23. szám

Ösvények őrzik talpamat,
ballagok utak porában.
Ösmernek jól a lágy füvek,
erdők híves hajlékaim.

Megállok itt-ott, hallgatom
magam s a föld lehelletét.
Vállamon tüzes madár ül:
jó kedvem tart énekszóval:

«Sej-haj hamar lovam: lábam,
köd előttem, köd utánam,
nincsen házam: sohasem volt,
nincsen hazám: régen megholt...»

Dúdolok s nem fáj, hogy árva
ördögszekér lett belőlem,
kunyhó sem hí és veszettül
morognak rám a városok.

Mezőn magvakért sürögnek
barmok és zsiros parasztok.
Süröghetnek: ember íz sors
számba gyűl és messze lángol.

Mások is jártak így e bús
tájakon s tán pórabbul is,
harmincévem jó útlevél,
nyomukba bátran léphetek.

Derűsen biztatom magam
s ha vén fűz karja rejteget,
bizonnyal egyik ükapám
hintette rám áldásait.

Nem vár tisztes sír, temető,
hová minden község vonúl.
Tücskös árokban gyökerek
csókolják csöndes csontjaim.