Ez volt az: „igen”
szerző: Kaffka Margit
Rózsák, hajoltan, reszketők, fehérek!
- Már semmitse kérdek! -
- Most egyszerű, nyiltszemű minden, úgye?
Hogy majd keseredik illata, fakul a színe,
Tudja előre a virág. Csoda nincsen!
Oly bölcs a virág és oly egyszerű minden! -
Néma rózsák, fehérek!
- Mégis pirulón, félszegen vágynám nyúlni ma értek,
Hogy mondhassa egy halk mosoly: "Akárcsak egy leány!"
Lyányos, lehajtott, halvány rózsafők!
Ki méri az időt?
- - - Talán dús örökömet még őrzi az élet?
Tán kiadta a részem vagy busásan igért? -
Mim van, amit veszthetek, hogy veszteni féljek,
Egy kivirult lehetőségért, - egy pillanatért? -
Mi jussom - - hogy ép ilyen csókra várok,
Ahogy az ajkam illet egy virágot?
Fátylas lehetőségek! - Szent, tömjénszagú rózsák!
Egy templomhajón át
Szállt egykor e hervatag illat, - s száll ma felém.
Ama májusi este, - az a Mária-ének, -
Várón lehajtott lányfejek! közöttük én,
Fojtott imám, szűz titkom, akkori lelkem. - Oh élet,
Csúf, zagyva évek! - Láng, füst! Túl, messze látom-e még
Az ostyát testté bűvölni a pap fehér kezét?
- Csak rózsák! Ti téli rózsák, fáradtan pihegők!
Legyen! - Hívom őt! - - -
Mi lesz velünk a jólfűtött szobákban,
Virágok, mitől félünk, - meddig élünk?
Kényszeredett, mímelő illat, - hazátlan,
Tengő üvegház-illuziók; - s végetek, - végünk,
- Távozó ifjúság ez, - mi tudjuk; - reménytelen,
Mint búcsúcsók egy kézre, ha profán szemek figyelnek.