Exelsior
Már éjbe süllyedt az orom,
egy ifjú ment az Alpokon;
útját a hóba, jégbe rója,
de messzire leng lobogója,
Excelsior!
Sötét arccal előre tör,
és szeme villog, mint a tőr.
Ezüst harangként, énekelve
szól ismeretlen-hangú nyelve,
Excelsior!
Az ablakokból rá kitűz
a rózsálló családi tűz;
tanyák, de jéghegy áll felettök,
és fáradt, lázas ajka felnyög,
Excelsior!
„Maradj, maradj!" szól egy öreg,
„az orkán tombol ott fölebb,
halál les a mély-mély patakban."
S szól az ezüst hang nyughatatlan,
Excelsior!
„Állj" szól a lányka és remeg,
„hajtsd rám viharcsapott fejed."
A lány szemébe tiszta könny ül,
de a fiú szól s szíve könnyül,
Excelsior!
„Hógörgeteg vár mindenütt,
fagyott, leroskadó fényűk!"
szól a paraszt, s tompulva, lassan,
egy hang felel rá a magasban,
Excelsior!
Fönn a hegyen, reggel korán,
hogy Szent Bernát kolostorán
imák verdesik az égboltot,
egy elhaló hang felsikoltott,
Excelsior!
Mellette állott hű ebe,
a hó félig temette be,
keze a zászlójába markol,
s dacos kiáltás harsog arról,
Excelsior!
Ottan feküdt a jégbe lenn,
magasztosán, élettelen,
s egy hang az égbolt bús faláról
hullócsillagként sírt le, távol,
Excelsior!