Evolúció a táplálkozásban
szerző: Cholnoky Viktor
A geológusok azt mondják, hogy minden harmincháromezer esztendőben nagy, világirtó tél köszönt be a földre. A hó elborítja az egész felszínét, a vizek még az egyenlítő alatt is megdermednek, s kihal, elpusztul minden élő organizmus. Azután lassan felenged a fagy, megolvad a hó, s a víz elárasztja a földet, rettentő rombolást végezve, míg rendes medrekre nem talál, s mikor a szervetlen világ így a dermedésből megint valami egyensúlyba helyezkedett, akkor megindul valami csodálatos folyamat (csak tudnánk, hogy mi!), mozogni kezdenek titkos természeti erők (csak tudnánk, hogy milyenek!), az első szervezet, az a lény, amely más lényt képes létrehozni, akár oszlás, akár szülés révén. Így kezdődik meg az élet.
... Az emberiség léte két ilyen nagy őslét közé van beékelve. A bibliai vízözön ma is őrzi a nagy olvadás emlékét, de csak azt tudjuk róla, hogy volt. Hogy mikor volt, azt nem tudjuk, s azért azt sem tudjuk, hogy a harminchárom évezredből hány ezer vagy hány száz van még a számunkra hátra.
Amikor a bennünket szülő tavasz ráköszöntött a földre, hatalmas erdőségek terültek el már mindenfelé. Csodálatos lombozatú fák, fantasztikus alakú cserjék, álomnagyságú páfrányok, nagy, kövér levelek, amelyek egyenesen a földből nőttek ki, mérhetetlen rengetegeket alkottak. Sűrűjükben jó rejtekhelye volt a mammutnak, a bölénynek, az iramszarvasnak és az embernek.
Mert annak a kornak az embere nagyon csekély jelentőségű földlakó volt a többi állat között. Nem volt még sem fegyvere, sem szerszáma, látta a folyóban a halat, az erdőben a vadat, de zsákmányul ejteni nem tudta. Evett tehát azt, amivel meg tudott birkózni: füvet, bogyót, sáskát és cserebogarat. Az ősember entomofág volt, rovarevő.
Talán évezredek múltak el, amíg rájött, hogy a hajításra felkapott követ vagy az ütésre felvett faágat használat után is magával hordhatja, vagyis fegyvert viselhet. S megint nagy idő múlt el, míg az egyszerű kődarabból kialakult a fejsze és a bárd, a faágból a dárda és a nyárs. Ekkor voltak már szerszámai is.
S ekkor az ember, aki már urává lett az állatnak, kezdett csoportokba is verődni. Nem kellett többé elrejtőznie, nem kellett barlangban laknia, növényi öltözék helyett állatbőrt hordott, sátorban lakott, csapatokban élt, s húst evett. Az első gazdasági periódus be volt fejezve, a szétszórtan élő emberiségből kialakultak a vadásznépek. S megkezdődött a történelem.
A történelmen már belül levő időkben eltűntek a föld felszínéről az őserdők. Az ember a földre is rányomta ittléte látható jeleit. A vadászást felváltotta a baromtenyésztés és a földmívelés. Szanaszét szántóföldekre süt a nap, a réteken gulyák, csordák legelnek. A gazdasági élet harmadik periódusa ez, a földmívelés korszaka. Az ember jóléte már nem véletlenül talált eledeltől, nem is szerencse hozta zsákmánytól függ, hanem a földnek tervszerűen nevelt gyümölcseitől, a módszeresen tenyésztett baromtól. S az emberiség a megélhetés könnyebbedésével egyenes arányban szaporodik. Azon a földterületen, amelyet a rómaiak Germaniának neveztek, Julius Caesar idejében csak kétmillió főnyi vadásznép kóborolt, a XV. században pedig már negyvenmillió ember lakott.
Az újkor kezdetével kezdődik meg a gazdaság negyedik periódusa is. Az ember ismerte már a váltógazdaságot, később, már a mi korunkban, Liebig Justus felfedezte a műtrágyát is, a földmívelés mégsem képes többé eltartani az emberiséget. Ami azelőtt csak a város és a körülötte levő falvak és majorok közt folyt le, a csereberélés, most nagyban folyik Európa, Amerika, Ausztrália és a többi világrészek között. Eljött a világkereskedelem korszaka.
Európa felhagyott azzal, hogy a saját földjének a terméséből lássa el a lakosságot. Az ipara szorgalmasan dolgozik, hogy olyan holmit állítson elő, miért máshonnan vehet húst és kenyeret. Az évezredeken át sivatag óceánok nagy közlekedőúttá lettek, húszezer tonnás hajószörnyetegek szállítják hátán a nyersterméket s az iparcikkeket. Afrikába bányászeszközt, Indiába varrótűt, Ausztráliába cséplőgépet, Amerikába a művészet és az iparművészet termékeit szállítják. S Amerikából meg Ausztráliából hozzák a húst és a lisztet.
De a népesség egyre szaporodik. A negyvenmillióból ma már százhúszmillió lett, s kezd az ipar is elégtelenné lenni a nép seregeinek az eltartására.
Ez alatt a kényszerítő nyomás alatt fog bekövetkezni az ötödik gazdasági periódus, amelynek a mi korunk a hajnala. Az az idő lesz ez, amikor már a kémia lesz képes húst és kenyeret produkálni.
Csodálatos dolog, de szentigaz, hogy igen sok olyan találmány, ami később óriási gyakorlati fontosságúnak bizonyult, kezdetben játéknak látszott csak. Afféle érdekes, de haszontalan fizikai szórakozásnak. Elég itt felemlíteni a gyantalepényt és a rókafarkat, amelyből a mai elektronika fejlődött ki, s a Montgolfièr-k léggömbjét, a repülőgép öregapját.
Így a kémiának az az ága is, amely az élelmiszerek mesterséges előállítását csapázza, mostanában még csak afféle luxusdolgokat tud előállítani. Ilyen például a művanília, amelyet fenyőfából állítanak elő, vagy az a narancsszörp, amely kátrányból készül.
Ma már azonban egy lépéssel itt is előbbre vagyunk. A levegőből ki tudjuk vonni a nitrogént, és ha nem is közvetlenül, de közvetve, mint műtrágyát, kenyérré tudjuk átalakítani. Hogy ez mit jelent, az akkor lesz világossá, ha megmondjuk, hogy minden négyszögméter szélességű és vastagságú légoszlopban hétezerötszáz kiló nitrogén van, aminek az értéke kilencvenezer korona. A nitrogént eddig nehéz, csaknem lehetetlen volt kiválasztani a levegőből, mert nem szívesen társul; de most kitalálták a módját, hogy elektromos kemencében hogyan kell összekötni calciumcarbiddal. Ezt a vegyüléket nevezik cianamidnak, amely egyike a leghatalmasabb műtrágyáknak.
Azonban bármilyen nagy jelentősége legyen is a cianamidnak, a földre mégiscsak szükségünk van, hogy kenyeret ehessünk. Az igazi nagy változás akkor fog beállni, ha magát a lisztet tudjuk majd kémiai úton előállítani. Ettől a pillanattól fogva a mezőgazdaság egészen el fogja veszíteni a jelentőségét, s a föld képe megváltozik. Nagy gyárak fognak alakulni, amelyek ellátják a szükséges szénhidrátokkal, vagyis keményítővel, kenyérrel és cukorral Európát.
S akkor már csak az lesz hátra, hogy a nitrogéntartalmú eledeleket is, a húst és a fehérjét elő tudjuk állítani a kémia segítségével. Amint az első mesterséges úton készült rostélyoskonzerv kikerül a vegyész laboratóriumából, a megélhetés rögtön egyszerűen csak térkérdéssé válik: hányan férünk el a földön?
S eltűnnek a szántóföldek, a mezők, a legelő, a földet megint erdőség fogja borítani, de nem őserdő, hanem végeláthatatlan park, amelynek boldog lakói nem kőkaszárnyákban, hanem magának a természetnek az ölében laknak.
A tudomány pedig haladni fog tovább, és foglalkozik a planéták gyarmatosításának a kérdésével. Lehet, hogy azt is megoldja. Azután pedig jön az őstél.