Erzsébet
szerző: Kisfaludy Károly
Gyászravatal készül, a nép gyűl, tompa harangszó
Zúg, s keseregve hazánk bérczei visszanyögik.
Megholt Endre király! vele Árpád törzsöke dőlt ki,
Melynek négy század látta csodálta diszét;
Mely rab-utált szivvel hinté törvényi malasztit,
A szabados népnek nagyra emelve hirét;
És ellenhadakat tapodó fejedelmi erőben
Büszke hatalma jelét messze időkre füzé.
Elhunyt a hősvér! de miként a bús döledék közt
Néha tenyész egy bájillatozásu virág;
S nyitva szerény kelyhét az örömlét harmatit iszsza,
Míg a fergeteg őt kegyetlen összetöri:
Igy maradott egyedül Erzsébet, puszta tetőjén,
Pártos lelkü felek durva csapatja között,
S atyjának vesztén siratá a nemzet ügyét is,
Mely önnön fiain edzi dühödve vasát.
Igy leve tömlöczczé elődei fénypalotája:
Ő maga árva, szegény: párthive nincsen azért.
Oltalmára hevült idegen bár; ah de magyar nem,
Nem kele, nem buzgott védeni szent igazát.
S elhidegülve hagyá nagy hőse szelid unokáját
Válni örökjétől, mely nem örökje tovább.
"Hunnia, légy boldog! s bár nincs maradásom öledben,
Mig piheg e sziv, csak - te utánad eped.
Hív leszek én hozzád, ha te bár elhagyva feledtél:
Csak te lehess boldog, szép haza! szenvedek én."
Ezt rebegé a szűz, nemzője porára borulva,
Nagy koronázottink hajdani békehelyén,
És ott hol komoran barnultak az ősi koporsók,
Honjától ott vőn sziv-szakadozva búcsút.
Érzi, miként hasad el bús élete minden örömtől
S könnyén népének lassu halála remeg.
Elvált! s kit nem rég ezerek tömjéne magasztalt,
Most távol rejtek néma homálya fedi.
A vigadók zajait s a kéj szabad ömledezésit
Most halavány szinnel váltja monostori csend.
Rettenő csere! mily türelem mulhatja fel e súlyt,
Mely a vétlen szűz lágy kebelére rohant!
Távol kedvesitől, részvétlenül, élve temetten:
Léte kies tavaszát zárja halotti magány,
Sikra kiszállani már nem látja vitézei rendét,
Harsány tárogatók nyers riadalmi között,
S bajnoki játékban diadalra hevülve szemétől,
Csengni aczélon aczélt, vivni erővel erőt.
Nem, nem a délczeg inú paripák nyilröptü szökésit
Párduczos ifjaknak verseny iramtok alatt:
Nem, soha nem többé! mindennek vége szakadt már,
A gyönyörű létnek kelleme, szépe, oda!
A győztes seregek dalait most váltja karének,
Mely remegő ajkin hosszu fohászba vegyül;
Vagy komor árnyékként lépdelve sötét teremében,
Gyúladozó vérrel küzdve emészti magát.
Nem mosolyog neki a viszonérzés égi sugára,
Mely lágy vonzattal hű szerelemre hevít;
S hintve reánk a lét bájlóbb tartalmu világát,
Minden földi öröm kéjözönébe merit.
A gyöngéd anyanév, deli férjnek tiszta szerelme,
És rokonult lélek őt nem enyelgi körül.
Sejti malasztit bár, de lemondás átka felette!
S álma derültében képe alélva letün.
Igy hervad szomorún örökös gyászkörbe szorulva,
Igy a forró sziv a hideg élet alatt.
Mindenek elhagyták: egyedül fájdalma marad hív,
Nyujtva töviskoszorut bíbora éke helyett.
Vér gőzölg azalatt Magyarország térein: a vak
Pártosság szabadon gyüjti halálra tüzét;
Mig Rozgony mezején Károlynak fegyvere győzvén
Méreg-, tőr- s cseleken nyert urasága megállt:
S miglen az uj fénynek hódolt s örvendeze a nép -
Messze vidéken szép csillaga éjbe borult.
Mint a nyári lebel sivatag közt, hunyt el ez élet;
Végjele áldás volt, végrebegése: haza!
Igy hala Erzsébet, nagy szerzőnk hív unokája;
És hidegült hamvát nem fedi honi virág.
Nyugodj, áldott sziv! emlékedet élteti a könny,
Melyet drága hazánk egykori képe fakaszt.