Erkel Ferenc
szerző: Gárdonyi Géza
A nyolcvanas évek végén tagja voltam a Pesti Sakkörnek. Az elnök Erkel Ferenc nem igen járt máshova, mint oda. Egy télen minden este ketten maradtunk utolsóknak, és hogy az öreg úr néha beszédes kedvében volt, hallgattam.
- Kedves bátyám uram, - mondottam neki egyszer, - én azt gondolom, hogy mindig apró véletlenségek irányítják az élet kocsirúdját. Hogyan lett zenészszé?
Az öreg úr keserűarcú, nagyfejű ember volt, s a feje mindig a mellén lógott. Ha valakire ránézett, csak a szemöldökét emelte fel. Akkor is úgy nézett rám.
- Hát nem hiszi, hogy a tehetség veleszületik az emberrel?
- A tehetség veleszületik, de hogy a művészetnek miféle terére jut, oda véletlenség löki.
Maga elé nézett. Aztán azt mondja:
- Hát hogy én mért lettem muzsikus? azt már nem tudom, mert igen korán kezdtem. Hanem hogy miért lettem magyar muzsikus, arra emlékezem. Hát csakugyan a véletlenség. Egyszer még kicsi diák koromban hazamentem vakációra Pozsonyból. Még akkor nem volt vasút, de az alföldi kocsik följártak Pozsonyba is. Én egy paraszt kocsiján mentem haza.
Ez ugyan nem tartozik a történethez, de az öreg úr ezt bocsátotta előre, - emlékezem.
Azt mondja aztán:
- Volt nekünk egy furfangos mindenesünk, akit én nagyon szerettem. Este is, ha csak tehettem, kiszöktem hozzá a konyhába és lestem minden szavát. Hol tréfált, hol mesélt, de nekem mindenképpen a legérdekesebb ember volt a világon. Egy este ott ült a tűz mellett és álmosan pipázott. De nem is pipázott talán, csak éppen hogy a szájában volt a pipa. És amint ott ül bóbiskolva a tűzhely padkáján, hát hallom ám, hogy dudol valamit. Valami ilyenformát:
Hallgat egy percig, aztán megismétli. Megint hallgat egyet, megint fuj egyet. A dallam hol emelkedik, hol leszáll. De csak éppen annyit fuj belőle egyszerre, amennyire egy lélekzetvétel éppen elég. Én bámulva hallgattam s a dal bűbája és szaggatottsága megragad. Csodálkozva látom, hogy a dal egységét ezek a szünetek nem hogy zavarnák, hanem inkább emelik. Pedig mondom, csak úgy halkan a foga közül dúdolt s magának, mint a macska, mert félig aludt.
Én aztán lefeküdtem, de soha ezt az estét nem feledtem el. Később is, hogy zenész lettem, sokat gondolkoztam ezen. Ebből értettem meg, hogy mi a rubátó és hogy a metronómot, a taktusmérőt hova tegye a magyar muzsikus? Csapja a földhöz!
Az az egyszerű parasztmindenes, aki írni-olvasni se tudott, az lett a vezetőm az egész pályámon.
A szózat meg a himnusz
Egy nyári estén nyitva volt a sakkör ablaka. (A Velence-kávéház egy elfalazott része volt a kör szobája.) A szomszéd házban valaki zongorázott.
A körben már nem volt senki. A sakktáblák szanaszét hevertek az asztalokon. Az utolsó játék az enyim volt, s az én társam is elment. Erkel maradt ott, aki csak szemlélője volt a játékunknak.
Én még az ottmaradt sakkállásra bámultam (bizonyosra mondhatom, hogy én vesztettem), és így mind a ketten csöndesen ültünk. Aztán, hogy a zongora sűrűn trillázott s egy mesteri kéz futamai áradtak be hozzánk, figyeltem.
- Hallja, elnök úr? - mondottam kifelé intve, csupán, hogy mondjak valamit. Az öreg úr a fejét szokása szerint lecsüggesztve ült, s maga elé nézett.
A szavamra megmozdult a kezefeje. Legyintett.
- Klamperozás.
Vártam, hogy fölkel és elmegyünk, de csak maradt.
Ült és hallgatott. A zongora verője is mintha meghallotta volna az öreg úr megjegyzését, elhallgatott.
Akkor hozzám fordult az öreg úr és szól az ő szokott álmodozó, csendes hangján:
- Az ilyen kisasszonyok gyorskezűek. Megtanulják a futamokat, a trillákat, de meg nem értik. Gépek.
Megvető oldalpillantás. Én magamban hálát adok az istennek, hogy az öreg úr sohase hall engem zongorázni. Ő egy perc mulva folytatja:
- Egressy is így zongorázott. Trilla és trilla. Az ember bámulja, honnan szedte azt a sok melódiát.
- Hát nem volt mestere a zenének?
- Fene volt. Mikoriban együtt dolgoztunk a Nemzeti színháznál, minden szerzeményét velem íratta át. A Szózatot is én írtam neki zenekarra.
- Úgy-e az a legremekebb munkája Egressynek?
Ezt megint csak azért mondtam, hogy el ne aludjunk.
- Semmi, - felelte az öreg úr. - Nyomorék gyereke Vörösmartinak is, Egressynek is.
Azt hittem elsülyedek.
Néha túlságosan keserű volt az öreg úr.
Betegség nehezítette. Talán nem is úgy akarta mondani, csakhogy nem válogatott a szavakban. De az ilyen ember gondolkozásának még az árnyéka is figyelemre méltó.
Folytatta:
- Micsoda össze-nem-illés van a szöveg meg a dallam között, mikor mingyárt az elején így kezdi: Hazádnak ren... Mi ez: a: nak ren? Ha csak egy cseppet is gondolkozott volna rajta, valahogy így írta volna a dallamot (S az öreg dúdolta):
Nem mondom, hogy éppen így, de ahol hangsúly van a szövegben, hangsúlynak kell a zenében is lennie. Érti?
Elhallgatott, hogy kipihenje a huszonöt szót, amit egymásután mondott el, azután csöndesebb hangon folytatta:
- Én nem pályáztam. Eszem ágában se volt, hogy pályázzak. A himnuszra se pályáztam volna. Hanem egyszer az történt velem, hogy megfog az utcán, a lakása előtt Bartay András:
- Felhí, és azt mondja odafenn: Írtál-e himnuszt?
- Nem. Nem is írok. Egressynek hagyom ezt az örömet. Neki az effélékben kedve telik.
- Hát ő megírta már?
- Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy pályázik, és engem megkért, hogy írjam át zenekarra. De napról-napra halogatja, pedig most jut eszembe, hogy holnap már lejár a pályázat.
- És te nem veszed észre, hogy ez szándékosság?
- Micsoda szándékosság?
- Hát az, hogy neked eszedbe se jusson pályázni.
- De ha nem is akarok.
- Kell! Nem érted, és nem érzed, hogy ez a pályázat nem a nyomorult aranyaknak szól, hanem az örökkévalóságnak? Amelyik dalt megjutalmazzák, azt meg is szentelik. Egy hét mulva milliók ajka zengi vissza és az lesz a dalok dala, az örökkévaló, a halhatatlan, a szerzőjével együtt.
- Ezt mondva, - folytatta Erkel, - betuszkolt engem a mellékszobába, ahol egy kopott zongora sárgállott. Odatett egy ív kottapapírost, melléje a szöveget.
- Csináld meg rögtön.
- De, bátyám, hova gondol! Nem cigaretta-sodrás ez, hogy csak úgy rögtön.
- Meg kell csinálnod!
- Nem lehet. Késő már!
Felelet helyet egyet lépett. Kifordult az ajtón, s rámfordította a kulcsot. Még csak annyit hallottam, hogy:
- Alásszolgája.
Állok, mint Nepomuki János. Hallom, hogy a külső ajtó is csukódik, záródik. No kutya-teremtette: szépen vagyunk!
Csend van. Ülök és gondolkozom: hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni. Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkozom.
És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta:
- Fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csendességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok.
Áhitat száll meg. A kezemet a zongorára teszem és hang-hang után olvad. Egy óra nem telik belé, megvan a himnusz, úgy, amint ma ismeri.
Akkorra már visszajött Bartay is. Eljátszottam neki. Szépnek mondotta. Hazamegyek. Leírom zenekarra. Másnap benyujtom.
Elérkezik a döntés napja. A színház ünnepi díszben. Mert, hogy szavamat ne felejtsem, nem választott pályabírák döntöttek, hanem maga a közönség.
Elkezdjük.
A közönség feszült figyelemmel hallgatja ezt is, azt is. De nem melegszik.
Végre az enyémre kerül a sor. Engem a harangszóra való gondolat annyira eltöltött, hogy a zenekari átiratban is harangszóval kezdtem.
Ez már előre hatott.
Az eddigi dallamok mindenféle csiricsári nóták. Semmi mély érzés. Semmi himnuszi szárnyalás. Az én dallamom egyszerre áhítatra kelt mindenkit. Az arcok megmerednek. A szemek megtelnek könynyel.
És alig, hogy az utolsó sor elhangzik, a tapsolásnak és éljenzésnek orkánja rázza meg a színházat.
Az enyim volt a dicsőség.
Hát lássa: ész kell a zenéhez, nemcsak klimpi-klampi!