Ereszd el a szoknyámat!

Ereszd el a szoknyámat! szerző: Mikszáth Kálmán

1884

Beteg képviselő nagybátyámnál töltöttem a minap a délutánt.

Különben is nyers türelmetlen az öreg, hát még mikor ágyban kell feküdnie, s piócákat raknak a mellére.

- Meghalok - suttogta rekedten, szürke szemeit kísértetiesen rám meresztve.

- Dehogy hal meg, Anti bácsi, dehogy.

- Azt én tudom. Nézd hogy süvít a mellem, ha lélegzem, éppen mint az ököré a kimúlása órájában.

- Ugyan; ugyan, hiszen Anti bácsi nem ökör!

- Azt én tudom! - hörögte szemeit bágyadtan lehunyva.

Kisvártatva levegő után kezdett kapkodni, mintha fuldokolna.

- Nyisd ki az ablakot. Ne azt, amazt a másikat! Hadd jöjjön be egy kis friss levegő.

Amint kinyitottam, magam is szét néztem odakünn. Esti szürkület volt. Piszkos vörnyeges felhők úsztak az égen. A Gellértre, mely jól idelátszik, mintha valami fehér kotlós tyúk ülne rá, letelepült a köd, és eltakarta a citadellát. Az utcán, mely felül a Lövész utca, alul a Zöldfa utca közé ékelve kígyózik, csöndes volt minden. Egyetlen lélek se járt ott csak a Zöldfa utca felül közeledék egy úri nő, siető, hogy ne mondjam, izgatott léptekkel.

Sugár alakja volt, és mennyire a leeresztett fátyolon át kivehettem, kellemes hosszúkás arca. Egy pillanatra megállt, s fátyolát fölhajítva kis kék kalapjára, szemeit (akármi legyek gyönyörű szemek voltak) egy átellenes ház emeletére vetette, hol egy férfi fej hajolt ki. (A fej szomszédomnak egy törvényszéki bírónak volt kétségbevonhatatlan tartozéka.)

Nagybátyám nyöszörgésére hátrahúzódtam, hanem alig léptem egy-kettőt az ágy felé, midőn egyszerre szívszaggató gyermekkiáltás hangzik fel az utcáról:

- Mamám, mamám! Ne menj fel, mamám!

Önkénytelenül futottam vissza az ablakhoz.

Egy körülbelül hétéves fiúcska éppen akkor ért lihegve az átellenes kapu felé, s kétségbeesetten ragadta meg a felmenni készülő hölgy lilla-szoknyáját.

- Ne menj! Gyere haza, édes mamácskám.

- Ugyan Béla, mire való ez! Ereszd el a ruhámat, elszakítod. No, ne csinálj itt komédiát, fiacskám!

Hízelegve simogatta meg a gyermek fejét, melyen összecsapzott a haj az izzadtságtól. A fehér kesztyűjét is lehúzta, úgy törölgette a képét.

- Eredj haza, Béluska! Hiszen én is hazajövök nemsokára. Szentjános kenyeret is viszek.

- Nem! - mondja a fiú dacosan. - Nélküled nem megyek. Nem akarom, hogy fölmenj, nem akarom.

- Mit? - tört ki az asszony és indulatosan emelte ütésre a csontnyelű napernyőjét. - Hát te akarsz nekem parancsolni? Majd megtanítalak én, gaz fajzat. Eressz, ha mondom.

S ezzel egész dühösen csapott a fiú kezére, mellyel a ruháját görcsösen fogta. Szép, nagyon szép volt az az asszony ilyen mérgesen.

Hanem a fiú nem eresztette el a ruhát még most sem.

- Nem megyek addig, míg te nem jössz. Üss agyon, de nem megyek!

Beteges, almahaj színű arcát a másik kezébe temette: könnyei úgy szivárogtak ki az ujjain keresztül.

- Látod az apa megint megver a korbáccsal engem is, téged is. Mindig megver, ha abba a házba mégysz. Tudod, hiszen tudod, mikor nekem rohant a múltkor, mikor azt kiáltotta: »megfojtom ezt a fattyút is, mert nem az enyém«. Oh, hogy nézett rám! Én nem akarom, hogy téged megüssön. Ne tedd azt, hogy fölmenj! Gyere haza velem.

- Jó - sziszegte az asszony hirtelen eltökéléssel -, hazakísérlek, gonosz gyermek.

Durván ragadta meg az inggalérját.

- Menjünk!

Elindultak a Zöldfa utca felé.

- De te is otthon maradsz? - esdekelt a fiú útközben.

Úgy tetszett, mintha sápadt kis arca a könnyeken át diadalmasan ragyogna, s mintha könnyei, amerre megy, ott maradnának csillogni az utcai köveken.

- Mi van ott künn? - mordult fel nagybátyám, ki igen bosszankodott azon, hogy még mindég mer valami történni a világban őnélküle is.

Elmondtam neki a kis jelenetet. Úgy látszik, mulattatta.

- Hát hazament az asszony?

- Hazament.

- No majd, visszajön az mindjárt.

- Nem hiszem.

- Micsoda? Nem hiszed, hogy visszajön? Ejnye, hol a testamentumom! Mindjárt hagyományozok neki ezer forintot, ha nem jön vissza. Becsületemre mondom, megteszem. Azaz dehogy teszem meg... mert biztos, hogy visszajön. Ösmerem én az asszonyokat hékás. Utálom őket, de mégis sajnálom itt hagyni.

Ebből aztán vita kerekedett köztünk. No jó, hát lássuk, kinek van igaza. Kikönyököltem az ablakba az asszonyt várni.

Az utca most is épp olyan csöndes és néptelen volt, mint előbb. Az ablakok el voltak csukva az egész soron, csak a bíró állt kihajolva, s türelmetlenül kémlelte a tájékot.

A házak egyre sötétebb árnyéka végigterült a kövezeten. Egy lakatos inas, aki arra ment ugrándozva, s leejté pénzét, gyufát gyújtott, mert az ezüstnek és a kőnek már egyforma volt a színe. Túl a Lövész utcán egy ablakban, ahol comptoir van, már meg is gyújtották a gyertyát.

Alig múlt el tíz perc, s a félhomályban egyszerre ruhasuhogás hallatszott. Jött vissza az asszony majdnem futva. Ernyőjét izgatottan lóbázta a kezében. Kalapja szalagjai kioldoztak, és a vállát verdesték.

- Itt a menyecske, Anti bácsi!

- No ugye? - szólt az öreg édes megelégedéssel, a leeresztette fejét a vánkosra, mintha azt mondaná: »No, most már meghalhatok«.

Majd újra fölemelkedett a félkönyökén óvatosan, nehogy a piócákat lerázza.

- Persze a gyerek nélkül? - kérdé.

- Természetesen a gyerek nélkül.

De alighogy ezt kimondtam, újra hangzik a velőtrázó vékony kiáltás ottkünn.

- Ne menj fel, mama... ne menj fel!

Kihajolva, látom hogy a gyerek vadul nyargal most már a Lövész utca felől, ahonnan legkevésbé várhatta az asszony, s újra megfogja a ruháját.

A nő rettenetes haragra gerjedt.

- Mit, te vagy? Rád csuktam az ajtót, s te az ablakon szöktél ki? Ott merted hagyni nyitott ablakkal a szállást!

No, ezt megkeserülöd. Ereszd el a szoknyámat, mert mindjárt meghalsz.

- Nem eresztem el...

- Nem ereszted? - bődült fel, mert már nem asszony volt, de dühödt vadállat. - Nesze... nesze, átkozott kölyök.

Pacskolni kezdte az öklével. A gyermek fölordított. Egész utcahosszat megnyíltak az ablakok, csak egy csapódott be mérgesen átellenben az emeleten...

- Szörnyű egy anya - kiabáltak az ablakokból.

- Oh, mama, lásd az egész utca nézi - rebegé ziháló mellel a fiú. - Nem szégyelled magad? Gyere haza!

A nő összerezzent, félénken körülnézett (egészen el volt torzulva az arca), s a kockás kendőbe, mely a nyakán volt, beburkolva fejét, visszafordult a Zöldfa utca felé. Meggörnyedve, lesütött fejjel ment haza a fiú mellett.