Epistola egy jó baráthoz
szerző: Kis János
Szeretett barátom, kinek bátor keze
Már sok kétség között helyettem eveze,
S Musája már gyakran koszorút kötözött
Sok igazságból, melly volt tövisek között,
Mondd meg: honnét vagyon, hogy sorsa nemünknek
Olly sokban homályos mese értelmünknek?
A világi élet melly rövid s mulandó!
S nem kezdi-e hátul azt is a halandó!
Még alig kezd lelke napja hajnallani,
Alig a mit higyjen, tudott választani;
Mikor mint kétségek gyászos áldozatja
Maga szivét maga kezével szaggatja.
Boldog, e harpyák ha minden eledelt
El nem kapnak, mellyet éhező lelke lelt!
Igen boldog, ha még őket elűzheti,
S elébb mint tetemit setét sír temeti,
Egy csendes kápolnát építhet magának,
Hol vígan áldozzék a lelkek urának.
Szint illy vakon húzott kártya hivatala,
Melly által lesz népe jó vagy rosz angyala.
Tógát vár a deák még gyenge korában,
S már érsekek közölt ül gondolatjában;
De ha élte delét harminc nyár elhozza,
Az elmúlt időket s magát megátkozza,
Leveti bánkódva fekete ruháját,
S Mars szolgálatjában végzi el pályáját:
Mindjárt először is erre születtetett,
S minden más célra szánt időt vesztegetett,
Igy mindnyájan csalárd tündér után futunk,
S mikor életünknek közepére jutunk,
Csak akkor gyujtja meg az ész fáklyácskáját,
Melly világosítja lelkünk éjszakáját.
Sőt még a szívnek is legvadabb érzése,
Az emberi lélek megrészegedése,
A szerelem, elébb kapja el bárkánkat,
S dühös szélként öszvezúzza árbocfánkat,
Mint megesmérhetnénk azt a boldog utat,
Melly kőszirt s örvény közt bátorságot mutat,
Igy sokszor magába az ártatlan lágy szív
Egy Lais szeméből égő szerelmet szív,
S a legédesb öröm olvasztó árjában
Nyújtja néki kezét Hymen templomában.
Lobogó lélekkel áldja házasságát,
Vélvén hogy rózsákból szőtte boldogságát;
De a csalárd remény őtet mint ámítja!
Társa hitszegése, melly szívét busítja!
A ravasz asszonynak kemény vas pálcája,
Harsogó nyelvének kábító lármája,
S még inkább a maga felhős ábrázatja,
Mind néki mind másnak eléggé mutatja,
Hogy nem lehet máskép nyúgalomra jutni,
Vagy főbe kell magát lőni, vagy elfutni.
Nyavalyás a fejét, mint illik, kíméli,
S külföldre bujdosni tanácsosbnak véli.
Itt sorsában végre reménylvén jó véget,
Lel egy szelid lyányban angyali szépséget:
De a kemény szülék mostoha karokkal,
Fösvénység kezétől koholt vas láncokkal
Megkötözve tartják mind a kettőjöket,
S örömre fordítják édes örömöket,
S így a mi ád földön legtöbb édességet,
Olly kín lesz, mellynek csak a halál vet véget.
Oh hálá az égnek, barátom, hogy velünk,
Kiknek annyi bánat s bú volt eledelünk,
A kegyes sors ezt a kínt nem kóstoltatta,
Mellynél nagyobb nincsen a holdnak alatta;
Hálá, hogy olly lelkek közelgettek felénk,
Mikor a szerelem lehelt tüzet belénk,
Hogy ha bár kellene újra választani,
Akkor is csak őket fognánk ohajtani.
Bizonynyal, kedvesem, ha megért eszemmel
Új pályát lehetne kezdenem éltemmel.
Bár Elysiumban lenne új lakásom,
Dórist keresné fel első pillantásom;
S bár arany fonálból szővnék életemet,
Ha Doris nem szővné, epesztném szívemet.
Engedd meg, barátom, szép szenderedésem
Hadd álmodja végig forró képzelésem,
Mellynek sokszor versben gonoszb a hagymázza
Mint mikor a testet hideglelés rázza.
Tedd fel, hogy mihelyt szám első kérést tenne,
Egy jóltévő tündér tüstént megjelenne.
Ha isteni keze nékem szót fogadna,
S mindent a mit tőle kivánnék, megadna:
Elsőben, isteni éltem tavaszában,
Részt vennék pásztorok alacsony sorsában,
S most a virágokkal hímezett mezőben,
S kristályszín folyókat rejtő szép erdőben,
Nyájas barátságban a füvekkel fákkal
Vidáman játszanám a víg báránykákkal;
Majd a meghitt magas szilfák árnyékában
Azt az édességet Dorisom karjában
Kóstolnám, mellyel tölt Amor szent csészéje,
Ha gonoszság mérget nem vegyít beléje;
Majd a nyugvó napnak nézvén dicsőségét
Zengenénk a tavasz s életünk szépségét,
Vagy Philemont áldnák lantom szebb hangjai,
Ki mikor vénségtől elaszott tagjai
Már kezdének ifjú cserfává zöldelni,
Még akkor is látszott Baucisát ölelni.
Így a boldogságnak gazdag országain
Repdesvén a tréfák s örömök szárnyain,
Olympust látnának testvéri szíveink,
S órákká lennének arany esztendeink.
S mikor délen látnám ragyogni napomat,
Nemesb repülésre szoktatnám szárnyomat,
Rendre járnám az ó s új idők bölcseit,
Gondosan keresném tudomány kincseit.
Nem metaphysicus kétséggel-vívások,
Sem a gonosz okát fejtő állítások:
A teremtés s ennek csuda remekmíve,
Az ember, s legkivált változandó szíve,
Ezer szükségei, állandó javai:
Ezek lennének fő figyelmem tárgyai;
S ha néha szárnyommal az égbe repűlnék,
Titkok mélységébe csak azért merűlnék,
Hogy az istenségnek látván szent munkáit,
Némúlva bámúlnám kezének csudáit.
Sokszor beszélgetnék Socrates lelkével,
S esdekelve kérném, hogy bölcseségével
Lakozzék számára szentelt sekrestyémben,
S gyujtson hasznos fényű világot elmémben.
Sokszor az örök hír képpalotájában
A mult idők folytát szemlélném sorjában:
Itt nemünk képének változó tábláját,
A sors fel s levivő hosszu lajtorjáját,
Phrygiából térvén a jeges tengerre,
Egyik népről másra, nézném szerről szerre
S az emberi észnek bámúlván remekit,
Ama titkos mívnek vizsgálnám kerekit,
Melly bölcs törvény szerint mihelyt megszün járni,
Az országok vesztét menten lehet várni.
Így minden nemzetek, angyalok, istenek,
Mind a kiknek hajdan oltárt szenteltenek,
Mind a kik örűltek arany koronának,
Magok hív szinekben előttem állnának;
Így az embereknek viselt s tett dolgaik
Megvallnák millyenek voltak forrásaik.
S a régi országok jó s bal esetei
Lennének a jövő idők tűkörei.
A bölcsnek kell tudni bölcsen országolni,
Mint Fridrik példáján meg lehet tanulni.
Ebben a dologban én is próbát tennék,
De csak mikor éltem ősze felé mennék.
De valljon miképen jutnék királyságra?
Hogyan tett az első király szert országra?
Tündérem ha ura maradna szavának:
Od' adná egy részét bús Poloniának;
Egy részét kérném csak, mert tanítószékem
Elég bizonyságot tevén arról nékem,
Melly baj ötvennek is tenni igazságot:
Képtelenség volna kérnem nagy országot.
Te, barátom, Sullym s hív tanítóm lennél,
S bölcseséged állal Trajanussá tennél.
Ifju oroszláni bátor vitézséggel,
De nem fanaticus mérges dühösséggel,
Irtanád a hydra-babonákat velem:
Vezérünk harcunkban lenne a türelem.
Vallásom jobbságát éltem szép példával,
Inkább mint a templom hirdetné tornyával.
Protestánst, óhitűt, zsidót, eretneket,
Klastrombéli, sőt más rendes szerzeteket,
Kész volnék félelem nélkül megtartani:
Inkább igyekezném jókkal felváltani
A gaz vámosokat, hamis hiteseket,
És a törvényt bontó másféle tiszteket.
A mint illik, vágynám szép s jó katonára;
De főbb gondon lenne az eke szarvára;
S ha épen kivánnék helyt rontók közt lelni,
S Tamerlánhoz illő dolgokat viselni:
Minden ezer háznál nagyobb városokat
Tűzprédává tennék, mint olly gyilkosokat,
Mellyek szülik s küldik ama követeket,
Kik kacagva ejtik terhbe a szűzeket.
Újítani tudok, azt látod ebből már.
Oh az gyermekjáték, s kevés munkával jár!
De, kedves tanács úr, hát a versirókkal
Mikép bánunk? együtt tartunk-e Plátókkal?
Úgy gondolnám, őket, az alchymistákat,
S a velek közelről rokon profétákat
Köztársaságunkban nem fognánk bántani,
Feltévén, hogy tudnak ásni, vagy szántani:
Illik, hogy békével hagyjuk azt a bogárt,
Melly plántánkban nem tesz sem hasznot, sem sok kárt.
Hanem a vak lelkű gyász ördögűzőket,
S mindenféle, tűzzel vassal térítőket,
A kik a józan észt nem hagyják fényleni,
Mind számkivetésbe kellene küldeni.
Máskép az észadás nehéz munkájában
Halkkal ballagnánk a természet nyomában.
A legzsírosb föld is előszer füvet hajt,
Melly lassanként felnő s ád bort, buzát, olajt.
A rabokat ugyan szabadokká tennénk,
De nem csak láncaik megoldói lennénk:
A mi több, adnánk is nékiek élelmet,
Mert méltán átkoznák máskép a kegyelmet.
Az akasztófákat, hogy a vad lelkeken
Példát mutatnának, régi bús helyeken,
Ámbár kegyetlennek fognának mondani,
Mind addig épségben fen hagynám állani,
Míg saját szemünkkel lennénk bizonyosok
Arról, hogy a gályán büntetett gyilkosok
Az újabb törvények dicsőítésére
Megtértek a nemesb erkölcs ösvényére.
Mint hasznos tagokat a földmíveseket
Úgy néznénk, s nem szívnánk soha velejeket;
Távol légyen, hogy a földmérők módjára
Kiszabjuk étkeket délre s vacsorára.
Ha mi jó falatot ehetik a paraszt,
Mint az úri gyomor szint úgy kedveli azt.
A kancsó könnyíti súlyát aggságának,
Lármája elnyomja hangját panaszának;
A hegedű táncra emelné lábait,
Még akkor is, mikor hordozná láncait.
S az illy örömöket egy ország jó atyja
Hív gyermekeitől épen nem tilthatja.
Nem, barátom, a mi legerősb gyámolom,
Annak szép örömét soha nem gátolom,
S ha őrizet nélkűl levő székem körűl
Boldogságán népem víg seregben örűl,
Vígan elegyítem köribe magamat,
S munkámért csak ebben veszem jutalmamat.
Barátom ezreket boldogokká tenni,
S boldogságok tanubizonysága lenni,
Többet ér, mint egy új világ találása,
S mint a gyógyúlt vaknak a holdfény látása.
S nékünk minden estve illy gyönyörüséget
Adna, gyors munkánkban mikor vetnénk véget.
Veled megosztanám minden javaimat,
Dicső pályánkon nyert szent borostyánimat,
A boldogok örömkönyhullatásait,
S áldó szavaiknak igéző hangjait.
De kedvesem, itten mindenek változnak;
A vénség terhei ránk is várakoznak.
Megelégelvén már akkor a világot,
Mindketten keresnénk bölcs magánosságot,
S te, arany vessződdel gyermekink számára
Tettinket metszenéd hiv márványtáblára,
Mellyel a maradék a hír templomába
Függesztne más remek munkák szép sorjába.