Epilóg (Vargha Gyula)

Epilóg szerző: Vargha Gyula

Vége a vásárnak, üres a bazárom,
Betéve az ajtó, örökre bezárom. . .
A sárga narancsot, fügét, datolyát
A jó öreg árus nem méri tovább.

Valahol nagy messze, hő déli sugárú
Szép Napkeleten ért ez az édes árú;
Pálmás regehonból magával a vén
A sivatagon át úgy hozta tevén.

Hogy útnak eredjen, ugyan mi sugalta,
Teste törődését nem szánva, nyugatra?
Egy batyuba boltja kinek belefér,
Hogy' futna bolondul arany hegyekér'?

Dehogy fut a jámbor, neki nap-nap mellett
Fél összemarék rizs elég eledelnek;
Turbánja viselt rongy és színehagyott
Kaftánja a zsírtól már szinte ragyog.

De miért fordult hát nyúgatnak az útja?
Mi csalta, mi vonta? Tán maga sem tudja.
Tán viruló szűzek s vidám gyerekek
Hála-mosolygása, mely ránevetett . . .

Nem egészen úgy lett, ahogy' elgondolta,
No de most már mindegy, hisz üres a boltja.
Üres zseb, üres bolt s zord tél. Az öreg
A kopott kaftánban fázik, didereg.

Imádkozik, arccal Mekka felé fordul,
Nagy szürke szakállán pár könnye lecsordul;
Úgy eped a pálmák susogása után.
Hallja-e még egyszer, vagy már soha tán?

Meglepte a honvágy, indul nem sokára,
Elmarad mögötte hét ország határa;
És megy, megy a sárga sivatagon át . . .
Nyúgati forró szél elfújja nyomát.