Enyhület
szerző: Gyulai Pál
Régi leveleket olvasok, rendezek,
Fakúltak a betűk, elsárgult papirja,
Már rég porladoznak, kik irták, a kezek,
Minden csomag egy-egy szegettemnek sírja.
Mennyi sir körűlem, mennyi seb keblemen.
Megújul emléked, barátság, szerelem!
Barátság vezetett éltem rögös útján,
Szerelem áldása boldogítá szívem',
Az élet vész közt is enyhén mosolygott rám,
Ez a két istennő oltalmazott híven.
Mult idők szép napja, sohajtok utánad,
S rám borúl ködével csendes, méla bánat.
Rohannak az évek, őszbe csavarodunk,
Vége felé fordul lejtőjén a pálya,
Alig voltunk ifjak, már öregek vagyunk,
Nyugovóra int az alkonyat sugára.
De mért zugolódnánk természet rendjére?
Boldog az, ki vidám öregséget ére.
Hetven-nyolcvan évet oh mi szép megérni
Bár fogyó erővel, de még mindig épen,
Nőnkkel, barátinkkal a multakban élni,
Jövőnek örűlni gyermekink körében,
S nyájasan mosolygva, mint hunyó nap fénye
Elenyészni lassan a csillagos éjbe.
De ritkán ez sorsunk. Kidűlnek mellőlünk
Egyenként mind, akik szeretteink voltak,
Lét s nem-lét közt ingó árny válik belőlünk
Élők közt nincs helyünk, vonzanak a holtak.
Elhagyva, ridegen szivünk úgy elfásúl,
S rég halva mulunk ki a megúnt világbúl.
Nem, nem... az én szívem nem tud elfásúlni,
Most is dobogtatja emléked, szerelem!
Örömed, bánatod soh' sem fog elmúlni
És örök álomnak a sírba száll velem.
A hő, igaz érzés s boldog emlékezet
Betölt melegével egy egész életet.
S ti elhúnyt barátim, hazám büszkeségi,
Ti még éltek nekem, folyvást éltek bennem:
Eszményem, küzdelmem még mindíg a régi,
Példátok mutatja, most is mit kell tennem.
Bár csekély erőm volt, de oda áldozám...
Hadd küzdjek síromig, éretted, oh hazám!