Enni és aludni
szerző: Kosztolányi Dezső
A Hét, 1915. április 11.

       Azon panaszkodnak az emberek, hogy nőttön-nő az étvágyuk. Eleinte senki sem vallotta be, sem magának, sem másnak. Aztán találkoztak egymással a kenyérpusztítók. Kiderült, hogy mindenkivel egyformán incselkedik a fakó pofájú, ádámcsutkás ördög, az éhség, száz és száz alakban, a nap majd minden órájában, eleinte csak tréfaképpen, de egyre parancsolóbban. Még a cinegecsontú, a madárétű is nekilát az evésnek. A böjtölő remete viaskodott ilyen látomásokkal valaha, a sárga sivatagban. Közvetlen ebéd után eszébe jut a jóllakott gyomornak, milyen jó is lenne még egy karéj fehér kenyér, s a rábeszélés olyan eleven, hogy a megkísértett halandó nem állja sokáig, az utcáról már fut is szaporán, haza, a lakásába, enni. Éjjel fölkel az ágyából. Egy ingben botorkál a kamrába. Reszkető kézzel, tolvajként kotorja ki a kenyeret, nem a szerecsenkenyeret, a feketét, a durvát, de a civilizált, a szelíd, a fehér kenyeret, s aztán mélyen beleereszti a konyhakést, eszik dühösen, magáért az evésért, mint az evés alkoholistája. Pusztán az a tudat, hogy most minden gyűszűnyi lisztecske és minden morzsányi kenyérke kincs, éhséget gerjeszt. Nem komoly éhség ez, inkább fantasztikus, huncut és ugrató, mint a viszketés és a tüsszentés. Különös egy portéka az ember. Ha gyémántból vágnának ablakokat, akkor a nők fülükben biztosan ablaküveget hordanának. Különben ne ijesszen bennünket a hirtelen támadt, érthetetlen mohóságunk. Fel van ez jegyezve minden háborús krónikában, még Sarcey is megemlíti, mikor a párizsi ostromról ír, különös nyomatékkal: "Párizsnak hirtelenül őrült étvágya keletkezett. Sohasem érzett ez a nagyváros hasonló falánkságot. Azelőtt ettünk, hogy éljünk, s nem is sokat hederítettünk az ételre. Mihelyest az ostrom kezdődött, hirtelenül megéheztünk mindannyian."

       Tegyük hozzá, amit nem említ, hogy bizonyára el is álmosodtak. Mert lépten-nyomon beszélik, hogy ma az emberek sokat alszanak is. Majd mindenki megtoldja rendes alvási idejét pár órával. Holott nemigen lenne rá módja senkinek. A párna, mindenki párnája nem sokkal puhább most, nem kevésbé tüskés és szúrós, mint a tűpárna. Csoda, hogy a fej mégis lágy gödröt tud vájni magának ezen a tűpárnán. Végre még éjszaka is halljuk fütyülni fölöttünk a gondok ólomgolyóit s a halálfélelem srapneljét. Az első idegcsigázó nyugtalanság után azonban az ember megtanult aludni, nem úgy, ahogy régen aludt, de álmok nélkül, mélyen-mélyen, szinte nem is létezően, kilopózva a valóságból, eltűnve az életből, átsurranva azon a neszfogó, párnázott ajtón, mely az ébrenlétet elválasztja a semmitől. Ezen az ajtón minden éjjel egy álomkórházba jut. Itt megmosdatják és bebalzsamozzák, hogy reggelre kelve tovább tudja cipelni a teste terhét. Azt mondhatnánk, hogy morfiumoltást kap. A természet olyan kegyes, hogy minden szervezetnek mér elegendő feledést, ingyen, a szenvedésünkre és az aggodalmunkra édes, áldott, természetes zsongítót, álmot. Ne is mondjuk, hogy alszunk, csak mondjuk azt, hogy egy időre morfinistái lettünk az ágynak. Ha felébredünk, a szájunk duzzadt, a szemhéjunk püffedt és vörhenyes, az arcunk csúnya, és a halántékunk viaszos, mint a morfinistáké. Holnap este majd újra bemegyünk ezen az ajtón a semmibe, a jó kórházba, és kérünk egy új oltást, egy új, hosszú bódulatot.

       Nem szabad rossz néven venni ezeket a gyengeségeket másoktól és magunktól. Álljunk meg inkább csodálkozva ennyi élet előtt s kiáltsunk föl. Boszorkányos szerkezet a testünk meg a lelkünk. Annyira rugalmas és finom, hogy minden helyzetben megleli vigasztalását, és akárhová kerül, kiegyensúlyozza magát. Nem ismer lehetetlent és ember fölött való körülményeket. Dobj valakit egy kútba, s a szegény vergődő rögtön szerződést köt a tényekkel. Dehogyis gondol arra, hogy nem mindig volt kútban. A másik pillanatban már észreveszi a helyzet előnyeit, egy kiálló téglát, melybe kapaszkodni is lehet, egy fénysugarat, egy mélyedést, melybe esetleg majd megvetheti a lábát. Íme, máris helyrebillent a lélek egyensúlya, önvédelemből. A lélek rögtön kárpótlást kér. Mit adhatunk most, mi szegények, koldusai ennek a földnek minden szenvedésünkért. Odaadjuk a testünket, melyet szorgalmasan etetünk és altatunk, nehogy ránk támadjon, mint egy vadállat. Egyél, szegény test, és aludj, szegény test. Már nem tiéd a boldog idők edzett és acélos szikársága, a virrasztás, a munka, a lélek mámora, az édes önsanyargatás, mely az erősek fölöslege és kiváltsága, az egészséges soványság, az érzékek fényűzése, a pezsgő gyöngye, a cigarett füstbokrétája, a sarjú parfümé, az ízek, a szagok, a színek végtelen skálája, mindez már nem a tiéd, szegény, s a fűszer helyett csak az evést tudjuk neked adni, az álom helyett az alvást. Ezzel a két leginkább megmarkolható földi jóval próbálunk kárpótolni téged, özvegy lélek, jobb időkig. Addig az emberek csak bizakodnak és reszketnek, csak esznek és alusznak, szilajon nyúlnak a kenyér után, minthogy a nábob föld többi értékes gazdagsága megszűnt a számukra, és lehanyatlanak az emberek pillái, de talán nem is alusznak, csak nem tudnak ébren lenni, csak valami mást választottak, csak folytatni akarják magukat. Felocsúdván pedig talán nincsenek is ébren, talán nem is élnek, csak várnak. Hidat ívelnek gyarló emberi eszközeikkel egy kor felé, melyben majd ébren is lehetnek, aludhatnak is, élhetnek is, kedvükre jól is lakhatnak és koplalhatnak is, és egy napon eléje vihetik szigorú időkben híven megőrzött életüket a jövendőnek.