Emlékszel-e…
szerző: Gyulai Pál
Emlékszel-e a pillanatra,
Jut-e eszedbe néha még?
A földön virágok tavassza,
Fölötte fényes, tiszta ég.
Az elhunyó nap végsugára
Reszket a csöndes tóvizen;
Körűlünk ingó lombok árnya,
Szivünkben első szerelem.
Nyíló kelyhen pillangó alszik,
Elnyúgodt fészkén a madár,
Csak vízesés morajja hallszik
S a szellő, mely suttogva jár.
Bólingat már az álmos erdő,
A bércen estcsillag ragyog,
A völgy oly illatot lehellő,
Szívünk oly hő vágyban dobog.
Azóta több tavasz virága
Virúlt a völgyben s hervadott,
De hosszu ősz a szív világa,
Felhők takarják a napot;
S ha olykor az est csillagában
Fölreszket az emlékezet,
Csak azt jelenti, hogy már éj van
A félig meghalt föld felett.
El-eljárok a tó partjához
Az őszi csöndes alkonyon,
S melyet már semmi vissza nem hoz,
Szűm ifjuságát siratom;
S irígylem a pillangó sorsát,
Mely ha átéli a tavaszt,
Hulló virág takarja sírját,
S fölötte szerelem viraszt.
Bolygó felhők a hamvas égen,
Bágyadt fény, dérütött virány,
Száraz lombok sohajtó szélben,
Borongó köd a bérc fokán:
Úgy illenek hozzám e képek,
Mintegy lelkem darabjai;
Nézek reájok, hosszan nézek
S úgy el tudok borongani.