Emlékiratok/1710.
A MAGYARORSZÁGI HÁBORÚRÓL,
1703-TÓL ANNAK VÉGÉIGMiután megpihentettem ezeket a hadakat, körülbelül kétezer gyalogost gyűjtöttem össze és találkozót adva Károlyinak, megparancsoltam neki, hogy vezesse hozzám a parancsnoksága alatt álló sereget, magam pedig karácsony után málha nélkül elindultam Homonnáról. Az idegen hadak egy másik úton vonultak. Miután mindnyájan megérkeztünk a kijelölt helyre, a Mátra hegylánca mögé vonultunk, hogy menetünket az ellenség elől elrejtsük. Szándékom az volt, hogy megtámadom a vadkerti hadállást, ahol Sickingen tábornok parancsnokolt, és szerencsés kimenetel esetén Szécsény és Rozsnyó ellen fordulok. A pestis miatt nem mertünk a falvakba szállni. Bár tél volt, a fagyos földön kellett hálnunk, és meg kellett elégednünk a szélirányba emelt összetákolt védőfalakkal. Ilyen kínos menetekkel érkeztünk meg 1710. január vége felé Romhány faluhoz, amely az e helyen nem magas, nem is nehezen járható Mátra hegység átjárójánál fekszik. Az elég mély Lókos-patak, melynek ágya két széles gázlót kivéve járhatatlan, innen egy mérföldre ered, mint mondják, egyetlen forrásból. A dombok mentén folyik és ahol beleütközik e dombok alkotta könyökbe, széles és igen iszapos mocsárrá terül. Azzal foglalkoztam, hogy hadaimat a patakon átszállítsam és táborba szálljunk, amikor egy kis portyázó csapat, melyet az ellenség egy órányi távolságra fekvő vadkerti hadállásának felderítésére küldtem, jelentette, hogy az ellenséges lovasság az Érsekújvár felé vezető országúton vonul. Előbb azt hittem, hogy az ellenség megtudta Esterházy Antal tábornok vonulását, akit azért küldtem abba a várba, hogy végét vesse az őrség tisztjei között keletkező nézeteltéréseknek és széthúzásnak. Közeledésemkor parancsot küldtem utána, hogy csatlakozzék hozzám a vár szomszédságában levő falvakban elszállásolt lovasságommal, de levelemet az ellenség elfogta.
Nemsokára jelentették, hogy az ellenség körülbelül ezerötszáz lovassal menetel felénk. Mivel táborozni akartam, már csatarendben álltam háttal a pataknak, jobbszárnnyal az említett mocsárnak, ahová a gyalogságomat helyeztem. Amint az ellenség észrevette arcvonalamat, szintén csatarendbe állt, háttal a mocsárnak, és oldalát fedezve a balszárnyával menetelni kezdett. Ebből arra következtettem, hogy a harcvonalamat bezáró gyalogságnak tart, hogy oldalba támadhasson. Így hát negyedfordulatot tétettem átkarolására. De minthogy harcvonalam sokkal hosszabb volt az övénél és a balszárnyat bezáró lengyelek verekedni akartak, olyan erősen jobbra nyomták vonalamat, hogy a gyalogságot majdnem beleszorították a mocsárba. Ezt a gyalogságot Bagossy ezredes vezérelte, aki Olaszországban és Franciaországban szolgált, de nem nagyon tanulta meg a mesterségét. Nagyon messziről tüzeltetett, és a gyalogság hátul maradt, miközben a svédek és rendezett lovasságom kivont karddal kivetette állásukból az előtte levő ellenséges svadronokat, a lengyelek pedig benyomták az ellenség jobb oldalát és kifosztottak néhány szekeret és Sickingen hintóját. E tábornok azt hitte, hogy Károlyi csapatai ellen vonul, melyekről azt jelentették neki, hogy az ő hadállásától két menetnyire eső falvakban táboroznak. Így hát nagyon meglepődött, és mint ahogy elfogott levelekből láttam, a haditanács pert akart ellene indítani, amiért kimozdult hadállásából, holott a védekezésre kapott parancsot. Ebben a pillanatban azt hittem, hogy megnyertük a csatát. Miután a svédek már semmit sem láttak maguk előtt, és vagy nem akartak, vagy nem tudtak a jobbszárnyuk felé felzárkózni, melyet egy magaslat választott el tőlük, helyükön maradtak. Az ellenség két svadronja pedig meglátta azt a nagy hézagot, amely a gyalogság hátramaradása miatt keletkezett, és egy negyedfordulattal karabélyosaim oldalába támadt. Ez volt az oka, hogy nem tudtuk teljesen megverni az ellenséget, hanem sorsára hagytuk. Azért mondom, hogy sorsára hagytuk, mert amint a patak hídján és gázlóin átmentünk, mindenki megállt, és a megrémült megzavarodott ellenség meg sem mozdult. Ha csak egy kicsit is tapasztalt tisztekkel lett volna dolgom, ugyanezen a helyen állást foglaltam volna, előttem a patakkal. De ez nem olyan terv volt, amelyet az én tisztjeimmel végre lehetett volna hajtani. Visszavonulást verettem tehát, és lassú menetben két mérföldnyire visszavonultunk. Károlyi serege még nem kelt át a patakon, amikor az ellenségre indultunk, s amikor látták, hogy az ellenség jobb oldalát és közepét kivettük állásából, és a rácok csapata Vadkert felé menekül, elvágták visszavonulásukat és vezérlő tisztjüket elfogták. Gyalogságom nagyon rosszul járt volna a náddal borított mocsár nélkül, amelyen gyalog át lehetett kelni, de lovon nem. Hadaim nem oszlottak szét, és egy-két napi pihenés után elküldtem a lengyeleket néhány magyar ezreddel az érsekújvári lovasság megerősítésére, hogy a várral szomszédos megyékből minden található gabonát hordassanak be a várba.
Károlyi eddig még egyetlen teljes hadjáratot sem küzdött végig parancsnokságom alatt. Csak most ismertem meg igazán tehetségét, és ő is a maga részéről csak most csatlakozott hozzám bizalommal. Ekkor már Thököly tisztjei, akik rossz hatással voltak rá, meghaltak vagy elvesztek. Bagossy - aki főtiszt volt a császár szolgálatában - körülbelül egy éve jött vissza hazájába a piemonti Ivrea védelme után, de itthoni működésének kezdetén elragadta őt a pestis. Ez a tiszt szerette a gyalogságot és értett is hozzá. Látott már ostromokat és csatákat, és minthogy Károlyinak rokona és régi barátja volt, kezdte felnyitni szemét a haditudományra. Olyan szellemnek, mint Károlyi, nem sok lecke kellett. Természetében minden adottság megvolt arra, hogy jó hadvezérré váljék: kitűnő szemmértékkel rendelkezett, szilárd, tevékeny, fáradhatatlan, az eszközök és erőforrások keresésében találékony, szorgalmas, mindig vidám és nyájas ember volt, kitűnően értett alárendeltjei kiválasztásához és alkalmazásához, a nagy lakomák és a puhaság ellensége. Ezért gyűjtött össze a háború alatt több pénzt, mint a többi tábornok együttvéve anélkül, hogy a megyéknek és a népnek panaszra adott volna okot. Terve, melyet az érsekújvári raktárak megtöltésére kidolgozott, nagyon tetszett nekem. Végrehajtását Esterházy tábornokra bíztam. De a terv nem volt Esterházy tanácsadóinak ínyére, és ezért azt ajánlották neki, foglalják el a németeknek a vártól jó két napi menetre levő raktárát. A helyőrségből gyalogságot vitt magával a megerősített raktár ostromára anélkül, hogy visszatérését előkészítette volna. Ami az ostromot és a raktár elfoglalását illeti, terve sikerült, de a zsákmánynak csak egy részét tudta elszállítani, mert nem volt olyan előrelátó, hogy szekereket gyűjtött volna össze. A Csallóközben, valamint a Nagyszombat és Verebély vidékén letáborozott németeknek elég idejük volt ahhoz, hogy összegyülekezzenek. Nyitra alatt foglaltak állást, úgyhogy Esterházy már nem tudott ütközet nélkül visszavonulni. Szőllősnél találta szembe magát a németekkel, csatarendbe állt és gyalogságát akarta bevetni. Riviére mérnök ellenezte tervét, siettette a gyalogság és a szekerek menetét, meg is mentette őket, mialatt a lovasság harcban állt az ellenséggel. A lengyelek nagyon rosszul viselkedtek ebben vállalkozásban, ami alaposan letörte a romhányi jó magaviseletük miatt érzett elbizakodottságukat. Hadaimnak sem vesztesége, sem zavarodottsága nem volt nagy. Visszahívtam őket Érsekújvárról, ahonnan sok panasz érkezett hozzám Esterházy tábornok ellen mulatozásai és lakomái miatt, melyek a várba vonzották a lovassági tiszteket, akiket a tábornok a raktárakból tartott jól, s ennek következtében megint arra kellett gondolni, hogy a várat készletekkel lássuk el. Elmondhatom, hogy Károlyi még gondolkozni sem hagyott ezen a dolgon, mert ismervén a vidéket és a falvak teherbírását, hamarosan elhozta hozzám a kivetési tervet, mely szerint ki-ki a jászberényi templomba tartozott szállítani a gabonát a hadsereg élelmezésére. Miután ezt a tervet jóváhagytam, megvolt az az örömöm is, hogy láthattam a megvalósulását, méghozzá minden zaj és zavar nélkül.
Így töltöttem februárt és márciust, végül tüzelőfa és tábori kalyibák híján kénytelen voltam a pestis következtében félig vagy egészen kiürült falvak közelében táborozni, hogy az elhagyott házakat lebontathassam és fájukat felhasználjam. Március végén a begyűjtött élelmiszer készen állt az elszállításra, és ezért Károlyit erőltetett menetben elküldtem csapataival, melyeket Pest körül kellett táboroztatnia, hogy aztán három-négy napi pihenés után két erőltetett menetben Érsekújvárra érhessen. A kitűzött napon megrakattam gabonával valamennyi hadamat, egész udvaromat, mindenkit, aki lóra ülhetett. Magam is megrakodtam, hogy első váltóban Károlyi táborába menjünk, aki azonnal továbbindult, amint a szekereket megrakatta. A Garam és Nyitra folyó megáradt, Károlyi mégis talált hajókat, és az ellenség éberségét kijátszva mindent szerencsésen Érsekújvárra vitt. Esterházy azonnal visszatért, Károlyi pedig ottmaradt április végéig, hogy rendet teremtsen a helyőrségben.
Június elején átkeltem a Tiszán, hogy Károlyihoz menjek Apátiba. Seregem az erdélyi határon gyülekezett. Hogy tervemet eltitkoljam az ellenség elől, a Maros és a Tisza közti síkságon vonultam át és a Tiszán vert hídon át akartam táboromba jutni. A távollétem alatt vezérlő Esterházy tábornok semmit sem tudott tervemről, s engedélyt kért tőlem, hogy Egerbe mehessen, ahová még megbízásokat is adtam neki, mert féltem, hogy át kíván menni a Dunán, pedig ezt a vállalkozást óvatos és elszánt embereknek kellett végrehajtaniok. Károlyinak ügyességével és a nép támogatásával sikerült hajókat szereznie. Ezeket szekerekre raktuk. A nyári melegben négy-öt erőltetett menettel átvonultunk a homokos síkságon. Szentmártonkátánál megérkeztünk a Duna partjára. Két napba telt, amíg báró Palocsay brigadérost - akit közben tábornokká neveztem ki -, továbbá Balogh brigadérost és Borbély ezredest elég kevés csapattal át tudtuk szállítani, mert azon kívül, hogy nekem az innenső parton is szükségem volt rájuk, a budai felfegyverzett sajkák is leereszkedtek és cirkálni kezdtek, úgyhogy a mi kis hajóink nem tudtak többé átkelni. Palocsay vállalkozása nem járt nagy eredménnyel. A megfélemlített nép nem látván jelentékeny sereget, már nem is mert fegyvert ragadni. Körülbelül három hónap múlva Palocsay megbetegedett, nem bírta tovább a fáradalmakat, és parasztnak öltözve, szekéren a Dunáig vitette magát, ahol ismerős parasztok átszállították. Balogh brigadérost elfogták és lefejezték, a hadifoglyokkal való bánásmódról kötött szerződés ellenére, melyet a császáriak már egy éve nem tartottak meg.
Több tervet készítettem, hogy Károlyi lovasságával a síkságon tartsam magam, és a háborút ezzel meghosszabbítsam. E célból megerősítettem Szolnokot, hogy hidam és átkelőhelyem legyen a Tiszán. Ez a vár és Eger erről az oldalról sakkban tarthatta a németeket, míg megérkezik a francia király válasza azokra az ajánlatokra, melyekkel Lemaire utazott el február végén. Semmibe se fogtam tehát kevés hadammal, nehogy kockáztassam őket kis vállalkozásokban, melyek semmilyen fordulatot nem hozhattak. Károlyit Vác mellett hagytam, hogy fenntartsa az összeköttetést Érsekújvárral, melyet az ellenség ostromolni készült, és szeptember elején már a vár előtt táborozott. Miután Károlyitól elváltam, csak udvari hadaim maradtak mellettem, azokkal vonultam vissza a Sajó folyó mellé és Ongánál szállottam velük táborba, ahol a Hernád Bársonyos nevezetű, nagyon mocsaras ága torkollik a folyóba. Minthogy palotásaimmal és gránátosaimmal hegyi vállalkozásba akartam fogni Viard tábornok ellen, átmentem Szerencsre, két mérföldnyire a tábortól. Esterházy elégedetlen volt, amiért Palocsayt az ő részvétele nélkül küldtem át a Dunán, és panaszkodott, hogy nem bízom benne és semmire sem használom fel. Azt gondoltam tehát, hogy a becsület sarkallja majd őt, ha rábízom ezt a hadmozdulatot. Viard gyalogság nélkül Rozsnyótól egy mérföldre állt, Veszverésen. Ez egy egészen nyílt falu, a Rozsnyó városa előtt elterülő síkságot vagy inkább medencét környező hegyek és erdők lábánál fekszik. A város és a falu között emelkedik Krasznahorka vára, mely szláv nyelven szép hegyet jelent. Ezt a várat még saját ura, Andrássy György védte. Úgy látszott, hogy Esterházy örömmel fogadja el a megbízást, de ahelyett, hogy Viard lovasságának meglepésére rejtve menetelt volna a faluig húzódó erdőn és völgyeken, lovasságot küldött ki felderítésére, zajt csapott, hogy a madár is kirepüljön a fészkéből. Ez észrevette szándékát, és csapataival a krasznahorkai vár alá nyomult. Erre Esterházy visszafordult, mondván, hogy az ellenséget tájékoztatták mozdulatáról. Eközben Heister Érsekújvár alatt táborozott, s mivel ezt a várat sohasem kerítették be egészen, három tiszt, akit a vár őrsége küldött hozzám, megkeresett Szerencsen, fogolyként hozva magukkal a parancsnokot, akit árulással és azzal vádoltak, hogy kapcsolatot tartott az ellenséggel. Károlyi Nagyszegi brigadérost küldte oda parancsnoknak, aki szeptember huszonnegyedikén feladta a várat. Az ellenség megkezdte az ostromot, de a vár még sokáig tarthatta volna magát olyan tüzérség ellen, amilyen a Heisteré volt.
Szerencsi tartózkodásom alatt a francia király megbízólevelekkel hozzám küldte Kökényesdit, más néven Vetésit, aki a francia udvarnál mint követem tartózkodott. Vetési a Lemaire-rel küldött ajánlataimra azt a választ hozta, hogy a Legkeresztényibb Király elhatározta, hogy haladéktalanul követet küld a cárhoz és szerződésre lép vele a cár előterjesztése alapján. Rögtön a cárhoz küldtem Kökényesdit. Nagy reményeket fűztem a francia király nyilatkozatához.
Míg Károlyi Vác körül táborozott, hogy fenntartsa az összeköttetést Érsekújvárral, az Erdélyben tartózkodó ellenséges lovasság értesült hadaim eltávozásáról, Szatmárig kicsapott, és Nagyvárad felé tért vissza. Ez arra kényszerített, hogy a nép megnyugtatására visszaküldjem Károlyit. Minthogy előttem nem álltak többé hadak, visszavonultam Patakra és azt hittem, hogy az ellenség Érsekújvár bevétele után előrenyomul. Szolnok és Eger azonban jól el volt látva, s a közelgő tél biztosította e várakat az ostrom ellen. Amint Érsekújvár bevételének és az ellenség előnyomulásának híre elterjedt az országban, hadaim mind szétoszoltak, mert mindenki a családját akarta biztonságba helyezni. Egyre inkább hátráltunk a Tisza és a Beszkid-hegyek alkotta "zsákba", melynek végén Munkács fekszik. Bercsényit még Szerencsről elküldtem, hogy előkészületeket tegyen lengyelországi utazására, ahová azzal az ürüggyel akartam elküldeni, hogy Dolgorukij herceggel, a cár teljhatalmú megbízottjával tárgyaljon. De küldetésének igazi oka az volt, hogy olyasfajta háborún gondolkodtam, amelyben Bercsényi nagyon terhemre lett volna szellemének zavarosságával, gyakori ideges fejfájásaival és sok más gyengélkedésével, amelyek képtelenné tették nagy fáradalmak elviselésére. Így hát kevés kísérettel Patakról az ő ungvári várába mentem, hogy tárgyaljak vele. Helyettesemnek Esterházyt hagytam udvari lovasságommal, és figyelmeztettem őt, hogy biztosítsa magát meglepetés ellen, mert előre láttam, hogy a németek kihasználják fölényüket, mivel már senki sem mert szembeszállni velük.
Soha életemben még nem fogott el olyan eleven szánalom, mint a Patakról Ungvárig tartó másfél napi utamon. November hava volt, a földet már hó borította. Hosszú szekérsorokkal találkoztam, melyeken alsó-magyarországi, azaz Vágon túli nemesek és tisztek feleségei menekültek az ellenség elől. Könnyekkel szemükben bizonyították nekem férjük hűségét és ragaszkodását. Szállást és ellátást kértek tőlem. A sárban és a félig megfagyott latyakban összetört és megrekedt szekereken hidegtől átjárt kisgyerekeik sírtak. Helyzetük meghatott, megtettem, amit tehettem, de mindez nem volt képes enyhíteni pillanatnyi helyzetüket, sem biztosítani jövőjüket. Nem sokági tartózkodtam Ungvárt, hanem átmentem Munkácsra, ahová szerencsére áthozattam Patakról udvarom maradványait és málháimat. Azért mondom, hogy szerencsémre, mert néhány nappal később Esterházy hagyta, hogy Viard meglepje: Charriére ezrede, mely a kijevi palatínus által hozott reguláris csapatokból és német szökevényekből állt, és akkor még nyolcszáz főt számlált, rendezetten vonult vissza a németek elől, míg Esterházy, amint tudott, úgy menekült a vár alatti Bodrog-hídon át, melyet maga mögött fölszedetett. Ugyanekkor a Szepes megyében tartózkodó ellenség is előnyomult, és az Eperjestől egy mérföldre fekvő, fallal kerített Kisszeben városánál foglalt állást. Előzetesen kialakított haditervem alapján át kellett volna kelnem a Tiszán, és egész lovasságomat egy seregbe egyesítve Szolnokra kellett volna vonulnom, ott újra átkelni a Tiszán, hogy elvágjam az élelmezés lehetőségétől az ellenséget, amely arra számítva nyomult előre, hogy a falvakban éléshez juthat. Ami engem illet, az említett várak raktáraiból élelmezhettem volna magamat. De nem volt semmilyen mód arra, hogy végrehajtsam ezt a tervet, a hó miatt, amely már tél kezdetén két láb magasságban borította a földet. Minthogy ez rendkívüli volt, abban bíztam, hogy el is olvad, és nem álltam el terveimtől. De időt kellett nyernem és megszabadulni tábornokaimtól, akik - házasok lévén - csak családjukra gondoltak. November tizenhatodikán szabadon engedtem a Munkács várában fogva tartott Forgách grófot, és engedélyt adtam neki is, valamint Esterházy Antal grófnak, hogy Lengyelországba vonuljanak vissza. Így hát csak Károlyi maradt mellettem, aki könnyített terheimen. Bercsényi huszonhatodikán lépte át a határt, és Jaroszlónak vette útját, hogy Dolgorukij herceggel értekezzék. E miniszter, miután értesült Vetési megbízásáról, biztosította Bercsényit ura támogatásáról. Bercsényi tábornok reményekkel telten azt hitte, hogy egy erős orosz csapat élén érkezik, és olyan leveleket írt nekem, hogy azok alapján még inkább óhajtottam időt nyerni.
Megtudtam, hogy Pálffy, aki lányának, József császár szeretőjének kedvéért elnyerte a császári sereg fővezérségét, Budánál átkelt a Dunán, és a Sajó mellé, Ónodra érkezett. Azt ajánlottam Károlyinak - aki eléggé közelről ismerte e tábornokot -, írjon neki s értesse meg vele, hogy dicsőségére válnék, ha a magyarországi háborút könnyebb és gyorsabb módon fejezné be, mint ahogy fegyverekkel remélni lehet. Ha módot találnánk arra, hogy fegyverszünetet kössünk, amelyre különben is kényszerít az évszak szigorúsága, remélhetjük, hogy a tárgyalás eredményesebb volna, mint az előbbiek voltak. Károlyi megírta levelét, megmutatta nekem, aztán titkon elküldte Pálffynak. Míg a válaszra vártam, nagyon csekély kísérettel átmentem Skoléba, a lengyel főtábornoknéhoz, aki kocsiján Drohobyczba vitt, ahol Dolgorukij hercegnek adtam találkozót. Fontos volt, hogy magam győződjem meg róla, mire alapozza Bercsényi biztató reményeit. E miniszter őszintén megmondta nekem, hogy ura jó hajlandósággal van irántam, és kész a francia királlyal szerződni, de elterjedt az a hír, hogy Des Alleurs márki, mióta a Portára megérkezett, sürgeti a nagyvezért, indítson hadat a cár ellen a svéd király érdekében, és a törökök valóban előkészületeket is tesznek, hogy ezt a háborút a következő tavasszal megkezdjék. Ha pedig ez megtörténik, biztosíthat róla, hogy a cár semmibe sem kezd a császár ellen. Minthogy azonban e fejedelem éppen úton van Lengyelország felé, ha megjön, bővebb felvilágosítást kaphatok tőle. Drohobyczi utam néhány napig tartott. Mire Skoléba visszatértem, Károlyi eljött hozzám Pálffy válaszával, aki beleegyezett egy elég rövid fegyverszünetbe, de azzal biztatott, hogy meghosszabbítja, ha velem találkozhatik, mert azzal hízeleg magának, hogy velem egy óra alatt többet végez, mint napokig tartó konferenciákon.
E válasz eléggé megfelelt számításaimnak, mert az volt a célom, hogy nyugalomban tölthessem a telet, és tavasszal hozzáfoghassak tervemhez. Még aznap este elindultam hát Skoléból, egy nagyon sötét éjszakán, hideg szélben, amely arcunkba csapta a havat. Utunk veszélyes volt a hegyek között, de nem akartam, hogy Pálffy visszatérésem előtt megtudja lengyelországi utamat. Így hát a második napon megérkeztem Munkácsra, ahonnan Károlyival levelet írattam Pálffynak, hogy örülnék, ha találkozhatnék vele Vaján, amely kastély udvari marsallomé volt, aki nevét is innen vette. Kitűztem a találkozás napját és feltételeit, tudniillik, hogy egyenlő számú kísérettel menjünk, és csapataink a nevezett helytől egyforma távolságra álljanak meg. Néhány napig Munkácson pihentem, ahonnan december ötödikén indultam el. Másnap azt a kellemetlen hírt kaptam, hogy lovassereg érkezett Eger alá, megadásra szólította fel a várat, az oda menekült kanonokok megvesztegették az alparancsnokot és az odavaló tiszteket és megadásra kényszerítették báró Perényi brigadérost. Száz emberével érkezett hozzám.
XI. Kelemen pápa, miután kibékült József császárral, intő levelet adott ki az egész klérusnak, hogy ismerjék el a császárt Magyarország törvényes királyának, és kiátkozás terhe alatt hagyják el a szövetkezett rendek ügyét. Hasonló bullát intézett a lengyel bíboros prímáshoz is Ágost király érdekében, de a lengyel klérus jobban tudta, mire kell becsülni az ilyen bullát, mint a magyarországi. Az összes katolikus tisztek és nemesek, akármilyen kevéssé voltak is vallásosak, kezdték követni a klérus példáját. E cselszövények folytán vesztettem el azt a két várat, amelyre nagyon számítottam. Cusani márki körülbelül két lovasezreddel Szolnok felé közeledett. A parancsnok először olyan büszkén felelt az első megadási felszólításra, hogy a nevezett tábornok, miután nem volt abban a helyzetben, hogy a vár ostromára vállalkozzék, éppen vissza akart vonulni, amikor a feladási jelet verték a várban. E két vár elvesztése véget vetett annak a tervnek, amelyet fejemben forgattam.