Emlékiratok/1708.
| ← 1707. | Emlékiratok szerző: II. Rákóczi Ferenc 1708. | 1709. → |
A MAGYARORSZÁGI HÁBORÚRÓL,
1703-TÓL ANNAK VÉGÉIGPekri szánalmas hadmozdulata adott okot Pálffynak, hogy figyelmeztesse Heistert: e lovasság tartása nem látszik túl szilárdnak, és próbálkozásképpen kockázat nélkül lehetne ellenük küldeni a rácokat egy-két svadron támogatásával. Heister beleegyezett, és Bercsényi figyelmeztetett erre a mozdulatra, éppen amikor vele beszéltem. Azonnal a közepére siettem az országút felé, ahol tábori ágyúim álltak, amelyek már elkezdték a tüzelést. Az országúton álló lovasezredek először visszaverték a rácokat, de a jobbszárny minden ok nélkül megfutamodott. Mindenki átjárót keresett az árkokon, annyira, hogy egy perc alatt az árkok mögötti teret szétszórt menekülők lépték el. Azt hittem, segíthetek tartalék karabélyosaimmal. Oda igyekeztem, ahogy mondják, lóhalálában vágtatva az árkokon keresztül, és mikor közeledtem, láttam, hogy ennek az ezrednek az eleje is indulni készül. Siettem, hogy visszatartsam őket, és nem nagyon ügyeltem a talajra, hanem lovamra bíztam magamat, amely már két árkot átugrott. De a harmadik nyilván túl közel volt, a ló rosszul lendült ugrásba, megbotlott, bukfencet vetve összerogyott és kiadta páráját. Szerencsémre oldalra vetettem magamat, de bal szemem fölött nagy zúzódás keletkezett és eszméletemet elvesztettem. Lóra ültettek és elvezettek a csatatérről egy közeli erdőbe, ahol megtudtam, hogy minden elveszett, mire a málhához vonultam vissza és azzal tettem meg három mérföldet. Másnap Kistapolcsányra értem, ahol gyalogsági ezredesek mind összegyűltek, és elmondták nekem, hogy minden hadunk szétoszlott az erdők és hegyek között. Soha még vereség ennél szégyenletesebb és szánalmasabb nem volt, és nem is voltak még csatavesztésnek szerencsétlenebb következményei. Két, körülbelül négyezer főnyi lovasbrigádom maradt még, melyet Bottyán vezérlete alatt Érsekújvárnál hagytam. Ezek rögtön hozzám csatlakoztak: elküldtem őket az ellenség megfigyelésére. Bercsényi harmadnap érkezett, és tőle tudtuk meg, hogy Ocskay titkon megegyezett Pálffyval és vele egyetértésben mit sem sejtő ezredét hozzá vezette, az ellenséggel bekerítette, kinyilvánította előttük szándékát, és mindet kényszerítette, hogy vele együtt a németek pártjára álljon. Ocskay nem sokáig élvezte a császáriak jutalmát, mert még ezen a télen elfogta őt egy érsekújvári portyázó csapat, és Érsekújvárt mint a haza árulójának levágták a fejét.
E szerencsétlen nap után már semmi sem sikerült. Bercsényit kisebb sereggel a Garam folyó mellett hagytam és átmentem Egerbe, ahol körülbelül egy hónap múlva fogadtam a cár követét. Ukraincevet, aki azért jött, hogy biztosítson ura jóakaratáról s arról, hogy mennyire szeretné a cár a varsói szerződést végrehajtani, továbbá elhatározásáról, hogy felajánlja közbenjárását a bécsi udvarnak a magyar ügyekben. Urbichnak, a bécsi udvarnál meghatalmazott követének adta ezt a megbízást. A cár követe nem sokáig időzött nálam: a mértéktelen borivástól kapott láz sírba vitte.
Végül megérkezett a dán gyalogságból álló megerősítő sereg, mire Heister megostromolta Nyitrát, amelyet a parancsnok, Révay báró egyetlen lövés nélkül feladott. E vár fekvése nagyon kellemes: a várhegy átszeli annak a kis folyónak a völgyét, melytől a nevét kapta. Ez a völgy széles, két oldalát szőlőhegyekkel váltakozó szántóföldek szegélyezik, mélye egyetlen, körülbelül három mérföld hosszúságú rét. A vár tulajdonképpen nem áll egyébből, mint a nyitrai püspöki székesegyházból, a püspöki palotából és a tornyokkal és két jó, falazott bástyával körülvett kanonoki házakból. Az egész egy különálló magaslaton fekszik, amely minden oldalról meredek, kivéve a város felől, ahol a hegység lejtős fennsíkot alkot, és ezt a kis Nyitra folyó övezi. Végvár volt, míg a törökök kezében volt Érsekújvár.
Heister a szerencsés vállalkozástól felbátorodva megkezdte Érsekújvár ostromát. Amint Egerben megtudtam, hogy e várat körülzárta, átkeltem a Tiszán és Szatmárig nyomultam előre azzal az ürüggyel, hogy Erdélybe vonulok a Károlyi vezérelte sereggel. Igazi ok az volt, hogy nem remélhettem már, hogy elég hadat tudok összegyűjteni két sereg kialakítására. Előre láttam, hogy Érsekújvár elfoglalása esetén Bercsényi hadai szétoszlanak, s azt is, hogy ha ennek következtében az ellenség előrenyomul, kénytelen leszek hátrálni, ezért helyesebbnek tartottam már előre eltávolodni, hogy összegyűjtsem Károlyi említett seregét. Mindig az volt a meggyőződésem, hogy Heister csak tüzérség és előkészületek hiányában nem tudta bevenni a várat, mert a Garam mellett álló Bercsényi, bár a kis Nyitra folyóig tolta előre csapatait, nem nagyon háborgatta Heister seregét. Az évszak előrehaladt és biztos, hogy az újonnan érkezett dánok sokat szenvedtek a betegségektől, azonkívül dunántúli hadaim Esterházy Antal tábornok vezérlete alatt tovább folytatták becsapásaikat Ausztriába és Stájerországba, úgyhogy ügyeink nem lettek volna menthetetlenek, ha bizonyos fajta kábulat nem kerítette volna hatalmába az egész nemzetet. Főurak, nemesek, tisztek, katonák nem gondoltak többé a háborúra, csak arra, hogy megmentsék vagyonukat, asszonyaikat, gyerekeiket. A Pozsony, Nyitra és Bars megyeiek élelmet és szállást kértek tőlem a szövetségi szerződés értelmében. Hogy ennyi rendetlenségen segítsek, összehívtam a szenátust és a megyék követeit Patak városába. Bercsényivel együtt előre láttam az ilyen intézkedés következményeit, amennyiben olyan sok haszontalan száj táplálására vállalkozunk, amely mind a hadak élelmét fogyasztaná. De nem volt mód visszautasítani kérésüket.
Minden erőfeszítésemmel sem akadályozhattam meg azt a törvényt, amely tönkretette minden erdélyi hadamat, tudniillik, hogy mindegyik földesúr visszakövetelhette azt a jobbágyát, aki beleegyezése nélkül állt hadaim közé. Akármilyen képtelen volt is ez a törvény olyan természetű háborúban, amilyet mi viseltünk, ha nem fogadtam volna el, feltétlenül föllázítottam volna a lelkeket. Fejükbe vették volna, hogy csak azért utasítottam vissza, mert saját jobbágyaik fegyvereit akarom felhasználni arra, hogy zsarnokuk legyek. Az állítólagos politikusok azt mondták, távol legyen tőlük, hogy rólam így gondolkodjanak, de ha egyszer a földesurakat megfosztják attól, hogy feltétlen joguk legyen jobbágyaik fölött, ez például szolgálhat egy másik, rossz szándékú fejedelemnek. Csodáltam, hogy a legértelmesebbek sem értették meg, hogy most olyan háborúról van szó, mellyel szabadságainkat akarjuk visszaszerezni, szabadságainkat, amiket ők már most is élvezni akarnak. Mélyen bántott, hogy mindazok után, amiket szabadságaik iránti szeretetből tettem, úgy látszik, még mindig gyanakodnak rám, mert hiszen csak rajtam múlt, hogy visszaéljek a nép első hevületével, és birtokba vegyem Erdélyt anélkül, hogy a rendek összehívásáról vagy a választásról beszélnék. De ez a választott fejedelmek sorsa, hogy mindig gyanakodnak rájuk, és ha saját lelkiismeretük nem nyugtatná meg őket, mindig boldogtalanok lennének. Pedig csak okoskodás, ha azt hiszik, hogy eskükkel és törvényekkel megköthetik őket, ha lelkiismeretük nem szabályozza magaviseletüket. Végül beleegyeztem ebbe a törvénybe, mert úgy gondoltam, hogy Erdély birtoka Magyarország felszabadításától függ, és ha ez sikerül, elérem a másikat is, míg sohasem tudnám saját erőmmel megtartani Erdélyt, ha a császár seregei meghódítanák Magyarországot, mert ha egyszer a várost elfoglalják, a fellegvár sem áll ellent sokáig. Nagyon nehezen tudtam kielégíteni az erdélyieket még akkor is, amikor törvényeiket végrehajtottam. A székelység volt a nemzet fő ereje: mindnyájan a nemesség előjogait élvezték, és minthogy természetüknél fogva egyenesek, őszinték, bátrak és engedelmesek, nagyon alkalmasak a háborúra. De saját tisztviselőik vetették őket szolgaságba, mert ezek hallatlan és a törvénnyel ellenkező visszaéléssel visszatartották őket a hadiszolgálatból, hogy földjeiket műveljék. Azoknak, akik lovon szolgálnak, lándzsát kell hordaniok, de úgy találtam, hogy ez a nemzet, amely őseim korában nagyon harcias és virágzó volt, teljesen elszegényedett, nemcsak a németek végrehajtásainak következtében, hanem azért is, mert a székely tisztségviselők visszaéltek hatalmukkal. Annyira, hogy a székelység semmiképpen sem volt elegendő az ország védelmére. És ha e célból magyarországi csapatokat hoztam, ezeket az erdélyiek idegeneknek tekintették, panaszkodni kezdtek és azt mondták, szolgaságba akarom vetni őket. Azután a törvény után, amelyről beszéltem, a földesurak úgy bántak fegyvert viselő jobbágyaikkal, hogy megesett rajtuk a szívem: nem is volt azóta, csak nagyon kevés erdélyi hadam.