Emlékiratok/1703.
| Emlékiratok szerző: II. Rákóczi Ferenc 1703. | 1704. → |
A MAGYARORSZÁGI HÁBORÚRÓL,
1703-TÓL ANNAK VÉGÉIGNem szándékom itt előadni a magyar nemzet történetét, sem részletezni, mi történt vele, mióta törvényekkel biztosított szabadságaitól megfosztották, és egy idegen nemzet uralma alá vetették. Bűnei hozták rá idegen fejedelmek vasvesszőjét, amellyel Isten igazsága megfenyítette - annyira, hogy az ország minden rendje érezte csapásait. A törvényt nem ismerő uralomvágy mindenre kiterjedt. A közös bajokat, amelyek ellen a nemzet küzdött, könnyen vettem mindaddig, amíg az ifjúság kicsapongásai közben öt évet töltöttem Csehországban, a többit Olaszországban vagy a bécsi udvarnál. De aztán újra letelepedtem hazámban, amelynek sok magán sérelme és még inkább közös sérelme jobban megéreztette velem, milyen elnyomás alatt nyögött a haza. Minthogy mindezt előadtam már Vallomásaim első könyvében, itt nem ismétlem meg. Ugyanez okból nem idézem vissza azt sem, mit tettek velem, s mi történt fogságom előtt, fogságom alatt és szabadulásom után, minthogy ezek legnagyobb részben egy magánszemélynek, egy szabadságot szerető polgárnak a tettei, hanem áttérek arra, amit a háború folyamán cselekedtem mint nyilvánosan szereplő személyiség.
Egyáltalán nem félek kijelenteni előtted - ó, Örök Igazság, akinek ezeket az Emlékiratok-at ajánlottam! -, hogy minden cselekedetem célja kizárólag a szabadság szeretete volt, és az a vágy, hogy hazámat az idegen járom alól felszabadítsam. Nem a bosszúvágy indított erre, nem is koronát vagy fejedelemséget akartam szerezni, nem is a kormányzáshoz volt kedvem: kizárólag az a hiú dicsőség vezérelt, hogy eleget tegyek kötelességemnek hazám iránt - és a világi becsület, amelynek forrása természetes nagylelkűségem volt, az munkált bennem bűnös módon veled szemben, ó, Istenem, mert hiszen e különböző indítóokok mind magamra vonatkoztak és önmagamban végződtek.
Amint a börtönből kiszabadultam és Varsóban Bercsényi gróf személyében hozzám hasonló sorsú bajtársra akadtam, minden tanácskozásunk oda irányult, hogy hazánk hasznára fordítsuk az Európát fenyegető nagy háború körülményeit. De ez a gróf akkor már csalódott Ágost lengyel királyba vetett reményében, és sem tanácsot, sem segítséget nem talált. Nem maradt más reményem, mint a francia király támogatása és segítsége az ősömmel, I. Györggyel kötött szerződés értelmében, amely utódaira is kiterjedt, és így megválasztás esetén biztosította családom számára az erdélyi fejedelemséget. Nem volt birtokomban a Franciaországgal kötött szövetség eredeti okmánya, sem pedig a svédekkel kötött hasonló szerződés, mégis azzal biztattam magam, hogy e megállapodások emléke indítóokot szolgáltathat nekik, és hogy az ügyek állása még többet eredményezhet. Ezért erre az alapra támaszkodva nyilatkoztam du Héron márkinak, Franciaország akkori követének a lengyel udvarnál; kértem őt, fejtse ki szándékomat urának, a királynak. Még a börtönből való szabadulásom és Lengyelországba érkezésem előtt Bercsényi gróf felvilágosította a lengyel királyt és a nevezett követet, milyen eszközökkel és lehetőségekkel lehetne háborút kezdeni Magyarországon, és milyen előnyök származnának ebből; ennélfogva ezt a követet már megnyerte tervünknek.
De minthogy a Legkeresztényibb Király a spanyol király nevében Olaszországban megkezdett háborút egy időközben elég időszerűtlennek bizonyult tanács következtében még nem üzente meg hivatalosan, a követ jelentette nekem, hogy ura, a király ez okból nem vehet engem nyíltan pártfogásába, de azért mindent megtesz, ami szükséges személyem megvédésére, s hogy meg kell várni, amíg a háború kitör Franciaország és a császár között, és mindaddig el kell rejtőznöm Lengyelország néhány nagyurának barátságos védelme alatt. Ez az ajánlat már az ügyek kezdetén felfedte előttem, milyen kevés súlya volt a fent említett szövetség emlékének. De a lengyel király és az ország főurainak legnagyobb része a császár pártján állt, s ezért számomra minden veszéllyel volt tele. Rá kellett bíznom magamat a követ tanácsaira. Ő nagy őszinteséggel és éber buzgalommal látott személyem biztosításához, és azt hitte, nem találhat a Franciaország érdekeihez vonzódó nagyok között olyasvalakit, akire több bátorsággal bízhatná személyemet, mint a bełzi palatínus feleségére, aki az utolsó királyválasztás folyamán odaadó híve volt Conti herceg pártjának. E hölgy szelleme, férfias bátorsága és nagylelkűsége meghazudtolta nemét. De minthogy ő Csehországban tartózkodott, a karlsbadi fürdőben, elhatároztuk, hogy megvárjuk visszajövetelét, elrejtőzve Męciński kapitány vagy sztaroszta birtokán, aki nagy barátja volt Bercsényi grófnak. Mindketten körülbelül négy hétig maradtunk a miński kastélyban, egészen a bełzi palatínus feleségének visszatértéig; aztán anélkül, hogy bárki is tudott volna rólunk, visszamentünk Varsóba.
Két év múlva du Héron márkit, az én odaadó barátomat hirtelen letartóztatták Varsóban, és a lengyel király parancsára visszaküldték Franciaországba, mert az a gyanú merült fel ellene, hogy levelezett a svéd királlyal. Tisztének betöltéséig a lengyelországi ügyek intézésére a Danckában székelő Bonnac márkit jelölték ki. Ő már parancsot kapott urától, a királytól, hogy viseljen rám gondot és adjon évi segélyül nekem tizenkétezer, Bercsényi grófnak nyolcezer francia livre-t. De ami a lényeges ügyet illeti, a Magyarországon indítandó háborút, e tekintetben minden lassan ment, minthogy számomra ismeretlen követtel kellett tárgyalnom, és a francia udvar még csak nem is remélte, hogy végre lehet hajtani azt, amit feléje terjesztettem.
Javaslataim ezek voltak: 1. Tartsanak készenlétben Danckában pénzt, tiszteket és mindenfajta fegyvert, amit rendelkezésemre bocsáthatnak. 2. Ösztönözzék Lengyelország nagyjait, hogy állítsanak négyezer lovast és ugyanannyi gyalogost, akikkel behatolhassak Magyarországra; mert ebben a királyságban akkoriban nem voltak császári csapatok, a helyőrségeket hiányosan látták el, a várakat és erődöket rosszul őrizték, s így könnyen biztathattam magam azzal, hogy a nép és a nemesség megmozdul majd, és segítségükkel megszerezhetem az erősségeket. Azt reméltem, hogy seregem egyesülhet a bajor választófejedelem seregével, és az ország beleegyezésével ezt a fejedelmet emelhetem Magyarország trónjára. Ő már akkor elfoglalta Linz és Passau városát Felső-Ausztriában.
Ezeket a terveket felterjesztettem a lehetőségeket és előnyöket kimutató felvilágosításokkal együtt de minthogy a miniszter és az udvar, akik tárgyalták, semmit sem tudtak Magyarország ügyeiről, alig tartották lehetségesnek. Nem vetették el, de azt hitték, hogy mindezek a tervek kétségbeesésből vagy pedig minden véglethez vonzódó szándékokból erednek. A kivitel megkönnyítésére hozzátettem: hasznos volna, ha a francia király valamilyen eszközzel rábírná a törököket, hogy támogassák Thökölyt. Így múlt el lengyel száműzetésem két éve, nagy lassúsággal vitatva hasonló javaslatokat.
Eközben a magyar népet tűrhetetlen követelésekkel és adóemelésekkel nyomorgatták. Elrendelték, hogy a vármegyék állítsanak tizenkétezer embert, akiket majd Olaszországba és a Birodalomba küldenek. Az ország bővelkedik sóban, mégis a rá kivetett vámok következtében annyira megnövekedett a só ára, hogy a szegény nép kénytelen volt kenyerét só nélkül enni. E sok szenvedéshez járult még a vámhivatalokban és az adókivetésnél elkövetett rengeteg visszaélés meg mindenfajta csalás: az őröket megkettőzték, s ezek oly mértékben kegyetlenkedtek, hogy azok, akik a rendeleteket megszegték, a büntetéstől és fenyítéstől való félelmükben és elvesztve minden reményüket a kegyelemre, kénytelenek voltak bujdosni az erdőkben és hegyekben. Munkácsi hercegségem jobbágyai is ezek között voltak. Ők voltak az elsők, akik ez év kora tavaszán követeket küldtek Lengyelországba, egy Bige László nevű embert egy orosz pappal, megtudakolni, vajon élek-e még. A határon bolyongtak, s amikor végül bizonytalan hírekből meghallották, hogy Brezánban él néhány magyar, arrafelé vették útjukat, és ott hosszú keresés után megtaláltak engem. Előadták nekem a nép végső nyomorát, a kétségbeesést, amely arra kényszeríti őket, hogy fegyvert fogjanak, ha állapotukat megszánom és bármiféle segítséget ígérek nekik. Hogy csak kisszámú császári csapat tartózkodik az országban a helyőrségek kivételével; hogy a Montecuccoli-ezred már meg is kapta a parancsot az indulásra, és útban van Olaszország felé, s ezért, ha bármilyen kis segítséget nyújtanának nekik, könnyű volna fegyverfogásra bírni a lakosságot; hogy a nemesség kétségkívül csatlakozna a vármegyék állította csapatokhoz, amelyek ez idő szerint szétszóródtak az egész országban, mert erőszakkal besorozták őket, és el kellett hagyniok hazájukat és tűzhelyeiket; hogy mindennek következtében minél hamarabb kilátásba kell helyezni a segélyt, mert különben azok, akik alkalmasak a fegyverfogásra, kénytelenek volnának elhagyni az országot.
Ezek voltak a nép kevéssé megfontolt előterjesztései. Oktalanság lett volna rájuk támaszkodni, de nem lett volna helyes egészen elvetni őket. Ezért, miután tanácskoztunk Bercsényi gróffal, elhatároztuk, hogy részünkről is elküldünk egy embert, aki megtudakolja, mennyi az igazság abban, amit nekünk előadtak, s különösen, hogy bizonyságot szerezzen a tiszántúli nép hajlamáról és titkos megmozdulásairól. E célra a gróf lovászát választottuk, egy természettől fogva elég tehetséges és hűséges fiatalembert; neki kellett biztosítania a népet arról, hogy még élek, a közelben, s hajlandó vagyok segíteni őket, ha készséget, engedelmességet, tevékenységet és hűséget remélhetek. Ez az ember két hónap alatt bejárta birtokaim legnagyobb részét és a tiszántúli vidéket. A nép Pap Mihályt adta melléje kísérőül. Alig tudta elmondani a szeretetnek és örömnek azokat a jeleit, amelyekkel mindenütt fogadták; s hogy ennek következtében csak parancsokat és zászlókat kell küldeni, és ez a fej nélküli sokaság hadsereggé alakul, mert egy része, amelyik nem tudta már elszenvedni nyomorát és kivárni e nyomor enyhítését, visszavonult a hegyekbe, ahol parancsaimra vár.
Minthogy az ügyek ilyen háborgó állapotban voltak, s a nép hajlamra a tanúsított örömből ítélve ilyen kedvező volt, úgy döntöttünk, hogy ki kell használnunk a lelkek hevülését, és néhány zászlót és hadi jelvényt kell nekik megbízottainkkal elküldeni nyílt levelek kíséretében, aláírásommal és Bercsényi gróf aláírásával ellátva, s ezekben segélyt kell ígérnünk nekik. Szigorúan meghagytuk, hogy újabb parancsainkig ki ne bontsák ezeket a zászlókat, ne fosztogassák a nemességet, hanem igyekezzenek hadicsellel elfoglalni néhány helyet, amelyet a németek rosszul őriznek. Így elküldvén megbízottainkat, felkerestük barátainkat, Wiśniowiecki herceget és Potocki kijevi palatínust, hogy birtokaimat elzálogosítva néhány segítő csapatot kapjunk tőlük. Miután ez az utunk sikerrel járt, helyesnek tartottam hogy Bercsényi gróf utazzék Varsóban, s onnan - ha szükséges - Danckába, ahol értekezzék Bonnac márkival, tudósítsa őt mindarról, amit már tettünk, s kérje meg, hogy jelentős pénzösszeggel segítsen egy ilyen fontos vállalkozást, amelynek még nagy következményei lehetnek. Elhatároztam, hogy utazása alatt Oleszycén maradok a bełzi palatínus feleségénél, hogy közelebb legyek, és titkos utakon irányíthassam a Magyarországon megkezdett ügyeket, s a nép forró indulatát a közeli segítség reményével féken tartsam.
Körülbelül tizenöt nappal Bercsényi gróf elutazása után, az említett palatínusné kíséretében meglátogattam drożdowicei birtokán Kątski podóliai palatínust, tüzérségi tábornokot, bizalmas barátunkat. A palatínához érkezett levelekből megtudtam, hogy több magyar nemes jött Lembergbe; féltem, hogy érkezésük célja kitudódik, s ezért helyesebbnek tartottam Drożdowicéra hívni őket. Előadták, hogy megbízottaink érkezése után és a zászlókat meglátva az egész nép - támogatásom reményétől föllelkesítve -, nem tudta megállni, hogy fegyvert ne ragadjon, és közös lélekkel össze ne fogjon felszabadítani hazáját és családját az idegen járom alól. Élükön Majos István állt, aki nemrég jött Pap Mihállyal együtt. Ez egy bátor, de szegény nemesember volt. Előadta, hogy a népből több ezren fegyvert fogtak, s a határon érkezésemre várnak; s ezért az ő nevükben is kértek engem, ne hagyjak cserben ilyen sokaságot, mely csak az én segítségemben bízva és reménykedve szánta el magát a legvégsőkre, és nem hiányzik se szívük, se bátorságuk ahhoz, hogy pontosan végrehajtsák parancsaimat, de vezérre van szükségük, aki felhasználja lelkességüket és gyűlöletüket; hogy számuk naponta növekszik, és nem maradhatnak már soká tétlenül. Azért küldték el őt társaival együtt, hogy engem hozzájuk kísérjen vagy új parancsokat vigyen nekik. Íme, ebből állott ennek a fölkelt népnek üzenete, mely egy idő óta Máramaros, Ugocsa és Szatmár megyék határán fosztogatta a nemességet, a templomokat, a malmokat, miután parancsom és szándékom ellenére kibontották nekik küldött zászlóimat.
Már megtettem az út felét, amikor Drohobyczon, egynapi járásra a magyar határtól futárok érkeztek és előadták, hogy ezt a vezérek és őrök nélküli, borba és álomba merült fegyveres népséget Károlyi Máramaros megyében, Dolhánál szétverte, zászlóikat is elvesztették, s a szanaszét menekülők a szomszédos hegyekbe vonultak vissza, és ott parancsaimat várják.
Így ilyen szerencsétlenül kezdődött a magyarországi háború, amelybe - önként bevallom - az okosság minden szabálya ellenére fogtam. Csak egy fiatalember hevessége és a haza szeretete lelkesített. Még visszavonulhattam volna, és volt is rá nagy okom. De bátorított és erősített az a szándék, hogy megérdemeljem a nép bizalmát és szeretetét, és kitűzött célomban szilárdan bízva elküldtem Kálnássy Istvánt Wiśniowiecki herceghez és Potocki kijevi palatínushoz, hogy sürgesse a várt segítséget. Elhatároztam tehát, hogy folytatom utamat, s a szétszórt népet újra összegyűjtve, a lengyel határon rejtőzve várom meg a segélycsapatok érkezését, és nem hagyom kialudni a nép szívében lángra kapott tüzet. Azt mondták nekem, könnyű összegyűjteni a szétverteket, sőt munkácsi hercegségemben ötezer gyalogos és ötszáz lovas várja jöttömet az ország határán.
Másnap folytattam utamat és egy Skole nevű faluhoz értem Lengyelországban - mint már említettem - a podóliai palatínus katonáinak kíséretében, akiket azzal az ürüggyel küldtek velem, hogy behajtják a tüzérség pénzének hátralékát.
Skole lakói azonban utamat állták. De a szóváltás közben egy zsidó felismert, s a vita örömmé meg udvariassággá változott. Érkezésem hírére előjött egy Petronius Kamiński nevű derék öregember - az orosz szerzetesek szomszédos kolostorának főnöke, aki engem valaha még mint gyermeket a karján hordozott -, örömkönnyeket ontott láttomra, nem tudott betelni látásommal, és elkísért egészen a határig.
Elrendeltem, vezessék hozzám a hegy túlsó oldalán tartózkodó csapatokat. Déltájban érkeztek, botokkal és kaszákkal felfegyverezve. Ötszáz ember helyett alig volt kétszáz gyalogos, rossz parasztpuskákkal fölszerelve, és ötven lovas. Vezérük Esze Tamás volt, egy paraszt, tarpai jobbágyom, és Kis Albert, bűneiért körözött tolvaj és gonosztevő.
Puskák hiányában kardokkal, és vasvillákkal és kaszákkal fegyverkeztek fel, és kijelentették, hogy velem akarnak élni-halni.
Csapataim létszáma néhány nap alatt háromezer emberre emelkedett. Erejüket túlbecsülő paraszti lelkesedésük is napról napra növekedett. Kihasználva tehát jobbágyaim jóakaratát, könnyűszerrel rábeszéltem őket, hogy engedjék át igáslovaikat, és így növeljük meg a lovasok számát. Így tehát parasztpuskákkal felfegyverzett lovasságom hamarosan megnőtt háromszáz emberre, s a hírnév, amely mindig megnagyítja a dolgokat, ezt a számot ezerre emelte.
Míg a határon ez történt, Károlyi a dolhai vállalkozás felett érzett örömében és büszkeségében elvitte a bécsi udvarhoz az ez alkalommal zsákmányolt öt lobogót mint hűsége zálogát és hiteles tanúságát annak, hogy szétverte a felkelőket. A győzelem e jelei láttára az udvarnak nem maradt többé kétsége afelől, hogy teljesen megszűnt a népmozgalom, amelyet én szítottam vagy csak a saját kétségbeesésük. Ezért hát elrendelték, hogy a Montecuccoli-ezred, az egyedüli csapat, mely a helyőrségeken kívül Magyarországon tartózkodott, folytassa útját Olaszország felé.
Miután hadaink száma és bátorsága így megnövekedett - mint már említettem -, átléptem Magyarország határát, mint Caesar a Rubicont. Kis hadseregem napról napra nőtt, a szomszéd megyék nemessége is hozzám szított, és elküldte a legszegényebb nemeseket, hogy tudakozódjanak hadaim állapotáról és szándékaimról. Egyesek figyelmeztettek a rám váró veszedelemre, hogy a németek orgyilkosokat küldtek megölésemre, mások hírül adták, hogy a Montecuccoli-ezred vértesei Ungvárra érkeztek. Ezt a hírt megerősítette egy nemrég érkezett nemesember is, aki néhány napig együtt utazott a nevezett ezreddel. Nem kételkedtem tehát e hír igazságában. De nagyon súlyos következményű lépésnek tartottam egyetlen ezred közeledtének első neszére hirtelen visszavonulni olyan haddal, amelyről mindenütt azt hitték, hogy tízezer embert tesz ki. Ez a félénk mozdulat egyképpen lehangolhatta volna a népet és a csapatokat. Másrészt azt kellett hinnem, hogy veszélyesebb egy szalmatetős faházakkal teli, mindenfelől nyílt helységben, a valóságban a legjobb esetben is parasztpuskákkal felszerelt háromezer gyalogossal és ötszáz lovassal bevárni egy ezerkétszáz vértesből álló hadat, és így kitenni személyemet és hazám érdekeit a végső veszélynek.
Nagy szükségem volt hát jó tanácsra, hogy egyrészt megőrizhessem a katonák bátorságát meg a saját erejükről alkotott jó véleményüket, másrészt kikerüljem a sürgető veszedelmet. Üdvös tanácsot csak magamtól várhattam. Mindenfelé portyákat és kémeket küldtem és elhatároztam, hogy eltitkolom a németek közeledtének hírét, s az éjszaka folyamán a nép teljesen fegyvertelen részét elküldöm a hegyek közé a várostól két mérföldre fekvő szentmiklósi várhoz azzal az ürüggyel, hogy majd parancsomra az erdőkön át járják körül az erősséget, és hátul jöjjenek aztán vissza. Így a várbeliek azt hiszik majd, hogy új csapatok érkeztek. Igazi okom azonban az volt, hogy e színlelt ürüggyel eltávolítsam a teljesen fegyverteleneket, tehát hadam legnagyobb részét, s aztán, majd ha megtudom a mindenfelé kiküldött portyáktól a németek közeledtét, lesz ürügyem a visszavonulásra, mintha csapataim nagyobb részével akarnék egyesülni, és így a nép szemében ez az egyesülő mozdulatom nem tűnik majd félelem okozta visszavonulásnak. A jobban fölfegyverzettek egy kis részét visszatartottam magamnál, aztán lepihentem.
Másnap hajnalban, amikor az aznapi őrség éppen indult felváltani azokat, akik este visszahúzódtak a város alatt folyó Latorca szigetére, és már a vizen is átkeltek, hogy elfoglalják nappali őrhelyüket, és a magaslatokra felállították az őrszemeket is - egy ellenséges svadronra bukkantak, az megtámadta és visszanyomta őket.
Fölbátorítottam az enyéimet, menetoszlopokba állítottam őket anélkül, hogy nagyon ügyeltem volna a rendre, mert hiszen úgyis képtelenek voltak a sorokat betartani. A németek a házamon túl felgyújtották a házakat. A szél füstbe borított mindent, és ezt javunkra fordítottam. De amikor a tér közepére értem, oszlopom vége ingadozni kezdett, és vissza akart fordulni. Megállítottam az oszlop elejét, újra bátorítottam őket, és menetünk megindult a svadron szeme láttára. De az meg se mozdult, nyilván arra számított, hogy a hátvédre veti magát akkor, amikor majd elöl is megtámadnak minket. Én az oszlop közepére lovagoltam körülbelül tizenöt lovassal, akik hajlandók voltak mindennel szembeszállni, ami bennünket érhet. Egy közkatona közeledett felém, és azt tanácsolta forduljunk a folyó felé, ott tud egy gázlót, melyen a gyalogság könnyűszerrel átkelhet, és elérheti a szemben levő Oroszvég falu sövényét, onnan pedig a szőlőket és az erdő borította magas hegyeket. Egy percnyi habozás nélkül elfogadtam ezt a tanácsot. Az ellenség már bekerítette a várost, az volt a szándéka, hogy benne éget minket, és ráadásul még gyalogságot is várt a várból. Nagyon zavarba jött, amikor látta, hogy átkelünk a folyón. Néhány svadron utánunk is jött, de akkor már áthaladtunk a sövényeken, ahonnan kényelmesen eljutottunk a szőlődombokra. A szőlődombok tetején megállítottam csapataimat, és ekkor megláttuk a várból menetelő gyalogságot tábori ágyúkkal, s a mezőkre torkolló utcákon svadronokba sorakozott Montecuccoli-ezredet. Siettettem a menetet, hogy elérjem a lengyel határt, mert féltem, hogy vagy a németek, vagy a szomszéd Máramaros megye nemessége elvágják azt a három utat, mely a Latorca, a Kispinnye és a Nagypinnye völgyeiben húzódik. Így kétnapi menetelés után szerencsésen megérkeztem Zavadkára, egy birtokomhoz tartozó faluba, mely a lengyel határon fekszik. Néhány nap múlva megérkezésem híre megszüntette a nép szomorúságát, a szerencsétleneket nagy öröm fogta el, és kezdtek megint körém gyűlni.
A németek büszkék voltak győzelmükre, a vár ágyúinak védelme alatt táboroztak, de nem tartották helyénvalónak, hogy engem a hegyekben üldözzenek. Június hava ilyen bosszantó események között telt el. Június vége felé jól felszerelt magyar lovasok vonultak el fényes nappal a vár és a Montecuccoli-ezred szeme láttára, és csatlakoztak hozzánk. Ez a csapat jó katonákból állt, és el volt látva mindazzal a zsákmánnyal, amelyet már régebben ejtett a tiszántúli síkság lakosai között és a nemesség házaiban. De a vármegyék bandériumai üldözték őket, ők nem tudtak ellenállni a síkságon, és ezért visszavonultak felénk. Az idők folyamán e csapat legnagyobb része levetkőzte a rablók vadságát, emberségesebbé és rendezettebbé vált, és katonai rangokat és fokozatokat érdemelt ki magának. Kis idő múlva Bercsényi gróf szerencsésen befejezte varsói útját, magával hozott a kijevi palatínustól két század románt és két század dragonyost, Wiśniowiecki hercegtől pedig másik két századot, ezekkel együtt hozzánk csatlakozott.
A nép e jelentéktelen segítségtől felbátorodott, mert remélte, hogy még nagyobb segítséget is kap, és mert a gróf pénzt is hozott magával. A francia követ arról biztosított, hogy nemsokára ötezer zecchinót küld nekünk. Szétosztottam a katonák között egy havi zsoldot, hogy ezáltal jobban tudjam őket engedelmességre szoktatni és megtartani őket zászlóim alatt. A fent említett magyar lovasok hírül hozták, hogy az Alföldön az egész nép türelmetlenül várja jöttömet, és arra kérnek, igyekezzem bármi módon átkelni a Tiszán. Minthogy a hegyek között semmi reményem sem volt arra, hogy a lovasságot szaporíthatom, javaslatunk célszerűnek látszott, de nehéz volt mintegy négyszáz lovassal és kétezer nagyon rosszul fölfegyverzett gyalogossal - mert csak ennyi maradt azután, hogy a városban rajtam ütöttek - leszállni az Alföldre és magunk mögött hagyni a Montecuccoli-ezredet. A Borsova, Tisza és Szamos folyók megáradtak, sárral és mocsárral borították a síkságokat, ligeteket és erdőket, s így a folyók ágya megközelíthetetlen volt. De ezeket a nehézségeket legyőzte a katonák bátorsága és a szükségszerűség. Ugyanis nem lehetett volna tovább a határon tartani a Lengyelországból jött csapatokat. Július vége felé biztos forrásokból megtudtam, hogy Bereg és Ugocsa megyék nemessége, száz német gyalogossal Szatmár helyőrségéből és ugyanannyi lovassal a Montecuccoli-ezredből, Tiszabecs falunál foglalt állást Csáky István, a két nevezett vármegye főispánjának parancsnoksága alatt. Az volt a szándékuk, hogy megakadályozzák a folyón való átkelésemet. E csapatok egyik része Beregszászban, az én városomban szállt meg, a folyón innen. Elhatároztam, hogy nagy gyorsasággal és titkon nyomulok előre a szomszédos hegyek és erdők rejtekútjain át, és megtámadom őket. Előbb zűrzavart akartam okozni e seregben, hogy hatalmamba kerítsem az átkelésre készenlétben tartott hajókat. Hajnalban megindultunk, és a rá következő, nagyon esős éjszakán csak néhány órát pihentünk, aztán a lovassággal megérkeztem Beregszász közelébe. Ott megtudtam, hogy csak huszonöt német és ugyanannyi magyar lovas kelt át a folyón, a többiek a túlsó parton maradtak azzal a szándékkal, hogy szemmel tartanak, mert a hír rendkívüli módon megnagyította seregemet. Hogy ezek meg ne menekülhessenek, elhatároztam, hogy hatalmamba kerítem azt a gázlót, amelyet tizenöt elsáncolt német gyalogos őrzött. Gyalogságom a sárral borított utak kényelmetlensége miatt még nem csatlakozhatott hozzám, de magyar lovasaim elfoglalták ezt a sáncot. Ezalatt a németekből és magyarokból álló portya visszafelé közeledett, mit sem sejtve arról, ami történt. Csapatokat állítottam lesbe a bekerítésükre. De a németek felfedezték ezeket és amikor látták, hogy nem menekülhetnek, a folyó egyik kanyarulata mögé vonultak vissza. Ott nemcsak a német lovasság és gyalogság és a folyón túl elhelyezett megyei hadak tüze védte őket, hanem még további segítséget is küldtek nekik, s ezek a part fedezékeiből biztonságban célozhattak. Azok a magyar lovasok, akikről említettem már, hogy Zavadkánál csatlakoztak hozzám, nagy bátorsággal megtámadták őket. De féltem, hogy elvesztem e legvitézebbeket közülük, s ezért elhatároztam, hogy a gyalogság megérkeztéig abbahagyom a támadást. De addigra ez a lovasság zárt sorokban támadva szétszórta az ellenséget: egyik része a Tiszának szaladt és belefulladt a mocsárba, a többiek futással akartak menekülni. Ezeket elfogták vagy megölték.
Ez volt az első, habár jelentéktelen összecsapás. A magyar lovasok bátorságát még a németek is megcsodálták. Amint esteledett, visszavonultam a szomszédos Vári nevű városba. Az volt a szándékom, hogy a várost kettészelő Borsova folyót teszem fedezékemmé. Kimerült lovasaim és a sáros utaktól elfáradt gyalogságom már kezdett lenyugodni, mikor a szomszédos kis városból, Beregszászból érkező menekülők hírül hozták, hogy a Montecuccoli-ezred már odaérkezett. Erre a hírre összegyűjtöttem csapataimat, lerontottam a hidat, őröket állítottam, de nem tudtam határozni, mihez fogjak, mert bár úgy látszott, hogy a Borsova patak fedez minket a Montecuccoli-ezreddel szemben, az az ellenség, amelyikkel napközben harcoltunk, mögöttünk volt és átkelhetett a Tiszán.
A kételyekkel és bizonytalanságokkal teli tanácskozások közben, és miközben kétfelől fenyegetett támadás, leszállt az éjszaka és az előreküldött őrszemek jelentették, hogy a tiszántúli ellenség - Csáky gróf a németekkel és a megyei csapatokkal - hidat ver, mivel hallani az ácsolás zaját. De azok, akiket felderítésre Beregszász alá küldtem, jelentették, hogy ott csupán egy lovasszázad van, s azért jött, hogy megtudakolja, mi történik a Tisza mellett. Miután meghallották jöttünket, rögtön visszavonultak. Erről az oldalról tehát megszabadultunk a várható veszély fenyegetésétől, és az éjszaka hátralevő részét nyugalomban töltöttük. Virradatkor észrevettük, hogy a megyei csapatok, miután szétrombolták hajóikat, előttünk ismeretlen okokból szintén visszavonultak Szatmár felé, s a megyei nemesek minden irányba szétszóródva visszatértek házaikba. Később megtudtam, hogy ezt a rémületet a szökevény trombitás okozta, mert azt jelentette, hogy negyvenezer svéd és lengyel menetel ágyúkkal egyenesen Máramaros felé, hogy megostromolja Szatmárt. Ezt a hírt a nép költötte, hogy vágyainak hízelegjen vele, a trombitás pedig elhitte.
E siker után a vélemények megegyeztek abban, hogy meg kell kísérelnünk az átkelést a Tiszán. Előreküldtem Esze Tamást a folyó két partján fekvő falvakból gyűjtött ezredével, mi pedig követtük őt Namény felé. Az utakat annyira elborította a sár, a víz és a mocsár, hogy a gyalogságnak majdnem egész nap térdig vízben kellett gázolni. Másfél napi munkával átkeltünk a Tiszán - olyan sok gyalogos és lovas csatlakozott hozzánk, hogy néhány nap múlva egy nyolcezer emberből álló sereg látszatát keltettük.
Ez a hirtelen és lelkes parasztfelkelés megdöbbentette a nemességet. Visszavonultak váraikba és védett házaikba. A parasztokat mélységes harag fűtötte uraik ellen, és elhajtották nyájaikat és gulyáikat azzal az ürüggyel, hogy a nemesek csupán azért húzódtak vissza váraikba, mert a németekhez szítanak. Így hát a megyei nemesség nem tudta, melyik pártra álljon, mert egyformán félt a néptől és a németektől.
Eközben Nagyvárad környékének lakói, akiket átkelésünk híre fellelkesített, Bóné András vezérlete alatt fegyvert fogtak. Lovasságuk négyezer emberre rúgott, gyalogságuk háromezerre. Diószegnél gyülekeztek, de néhány nap múlva a nagyváradi erőd közelében fekvő Olaszi nevű város lakói meglepték táborukat, megverték és szétszórták őket. Vezérük Bóné, segítséget kért tőlem. Miután felismertem, hogy vereségüket saját hibájuk okozta, nem az ellenség ereje, helyesnek tartottam, ha sürgősen odaküldöm Bercsényi grófot egy lovas különítménnyel, hogy megnyugtassa őket, helyőrséget állítson föl Diószegen és a lovasságot táboromba vezesse. Én úgy színleltem, mintha egész hadammal a grófot követném, de Verébsár lakatlan mezőin vártam visszatértét. Vállalkozása csak néhány napig tartott. Visszatértekor körülbelül háromezer lovast hozott magával, akiket több joggal lehetett katonának nevezni, mint a többieket, minthogy nagy részük már a török háborúkban szolgált. Különféle módokon sürgettem a hajdúvárosokat fegyverfogásra, de nem tudtam őket rábeszélni. Csak úgy mutatkoztak hajlandónak, ha elfoglalom Kállót, ahol a lakosságon kívül a helyőrség csak negyven németből állt. Így hát meg kellett kockáztatni ezt a vállalkozást, és inkább bekeríteni, mint ostromolni ezt a négy bástyájú erődítményt. És hogy amennyiben e vállalkozás késlekedik, ne mulasszam el a többi megyében kínálkozó kedvező alkalmat, Ilosvay Bálintot Máramaros megyébe küldtem két vagy három Bereg megyei zászlóaljjal.
Már Kálló alatt táboroztam, homokbuckák fedezéke mögött. Felderítettem az erődítményt, és rohamot határoztam el. A diószegi csapatok olyan dühvel támadták meg az erőd kapuját, hogy fejszecsapásokkal akarták bevenni. Ennek a vállalkozásnak semmi eredménye nem volt. Semmim se volt, ami az ostromhoz szükséges, és más eszköz híján az égő nyilakhoz folyamodtam, hogy ezekkel felgyújtsam a bástyához egészen közel álló házakat és istállókat. Jutalmat ígértem a lengyeleknek és románoknak, és akadtak is köztük vállalkozók. Csakugyan felgyújtottak egy házat, de ezt a tüzet hamar eloltották. Mégis, ez a tűz adott alkalmat a lakóknak arra, hogy a parancsnokló hadnagyot megadásra kényszerítsék. Ez a tiszt a negyven emberből álló helyőrséggel együtt pártomra állt. A várban négy kis ágyút és néhány mázsa lőport találtam. Ebből állt a tüzérségem.
Mindezek igazán szerencsés események voltak, de ha a háború alapelveinek szempontjából néztem hadaim állapotát, és hogy egy igen tapasztalt tábornok ötszáz lovassal visszavonult Szatmárra, úgy nagyon kellemetlen dolgokat lehetett előre látni. Mert ha a Munkács körül táborozó Montecuccoli-ezred csatlakozik Glöckelsperghez, és a Szamos folyó védelme mögött átkelnek a Tiszán, könnyen szétszórhatták volna fegyvertelen, tévelygő csapataimat, melyeket olyan tisztek vezettek, akik teljességgel tudatlanok voltak a hadtudomány és fegyelem tekintetében. Éppen olyan veszedelmesnek és oktalanságnak látszott tehát az időt vesztegetni a Szatmár melletti síkságon, amikor semmi reményem sincs arra, hogy birtokomba vehetem ezt a jól felszerelt és jól megerősített várat, mint ezt az ellenséges helyőrséget meghagyni a birtokomba vett megyék közepén és nem fogni más vállalkozásba. Miután ezeket az érveket mérlegeltem, elhatároztam, hogy közeledem Szatmárhoz, mert így könnyebben meg tudom akadályozni az ellenség egyesülését, és megvédhetem a síkságot Glöckelsperg tábornok kitöréseitől.
Míg ez a Kraszna folyó mellett történt, addig én kellemes hírt kaptam. A Meszes-hegység hírhedt rablója, a román eredetű Pintye, meg akarván mutatni hozzám való hűségét, lejött Nagybánya városához - mely inkább arany- és ezüstbányáinak hírében, mint valódi kincsekben gazdag -, hogy azt számomra elfoglalja vagy pártomra állítsa. A lakosok meghódoltak és beengedték őt a tornyokkal védett falak közé, de amikor Pintye csapatai fosztogatni kezdtek, a lakosok összefogtak családjuk és tulajdonuk védelmére, s megölték Pintyét és társait.
A város azonban ezek után is elküldte hozzám követeit, hogy tettüket megokolják és nekem engedelmességet fogadjanak. Elfogadtam a város nevében tett hűségesküjüket, dicsértem eljárásukat, és visszaküldtem őket.
Nagykároly bevétele után elindultam, és a Szamosnál ütöttem tábort, Vetés falu közelében, egy mérföldre Szatmártól, hogy innen meg tudjam akadályozni a német lovasság takarmányozását. Ők azonban értesültek erről a mozdulatomról, a túlsó parton helyezkedtek el, és szét akarták rombolni a folyót medrébe szorító gátat, hogy a malmot víz borítsa el. De amikor előreküldtem a gyalogságot és tábori ágyúimat, visszavonultak. Szatmár várát a Szamos két ága fogta körül, s így mindkét partra szabad átjárásuk volt.
A forró nyár kiszárította a forrásokat, elapasztotta a patakokat, és a város fölött kettéágazó folyó nem tudta mindkét ágyát vízzel ellátni. Ezért a lakosok tanácsára ahhoz a tervhez folyamodtam, hogy a folyó egyik ágát eltérítem, és innen támadom meg a nagyon elhanyagolt földsáncokkal és bástyákkal körülvett várost.
Mialatt ezt a gátat emeltettem, a német lovasság a folyó másik partján kitörést hajtott végre. Lovasságom egy jó részét kiküldtem ellene, de előre láttam, mi történhetik, s ezért egy zászlóaljat állítottam gátam végére, hogy amennyiben lovasságomat visszanyomják, ez a zászlóalj támogassa. Az események csakhamar megmutatták, milyen hasznos volt ez az elővigyázat. A lovasság parancsnokai teljesen járatlanok voltak a haditudományban; anélkül, hogy harchoz rendeződtek volna, rárohantak az ellenségre és összezavarodtak. Az ellenség visszanyomta őket és néhány zászlót zsákmányolt, de csak kevesen sebesültek meg, és még kevesebben estek el. Lovasságom jó részének ez a szégyenletes viselkedése dölyfössé tette a németeket és elcsüggesztette az enyéimet. Azt hittem, könnyelműség volna tovább is ilyen közel maradni az ellenséghez, amely veszélytelenül küldhette ki gyalogságát a bokrok fedezete alatt, hogy meglepje vele táboromat. Úgyhogy amikor a gát elkészült, visszamentem táborozni Vetés falu mellé. Visszatérésemet különböző ürügyekkel lepleztem, nehogy visszavonulásnak látsszék a katonák szemében.
Megtudtam, hogy a Montecuccoli-ezred visszavonult Munkácsról, hogy Tokajnál üssön tábort. Nagy megkönnyebbülés volt nekem, hogy most már több kiváló embertől kérhettem tanácsot, s ezért összehívattam őket, hogy megtanácskozzam velük, mit kell tenni a szatmári erődítéssel. Bercsényi gróf, akinek egészsége helyreállt, visszatért a táborba: célszerűnek láttuk, hogy ez a tábornok számottevő haddal meginduljon Tokaj felé, tartsa szemmel a Monteccucoli-ezredet, akadályozza meg átkelését a Tiszán, és védje meg a vidéket kitörései ellen. De az ellenséget megdöbbentette seregem és a hirtelen népfölkelés, és teljesen tanácstalan volt. Nigrelli, Felső-Magyarország vezérlő tábornoka azt hitte, hogy annak a vidéknek megőrzése Kassától függ, s ezért még Bercsényi megérkezte előtt odahívta Tokajból Montecuccolit. Visszavonulása következtében a harangodi síkságon elterülő hajdúvárosok éppen úgy, mint a Hegyalján fekvő mezővárosok lakosai fegyvert fogtak és jókora sereget alkottak, melynek egy része Bercsényi gróf elé ment, másik része pedig útközben várta őt.
Nagyon bosszantó volt, hogy tétlenül kellett Szatmár alatt állnom s józan ésszel nem remélhettem, hogy elfoglalhatom, de nem tartottam illendőnek cserbenhagyni a pártomra állt megyéket. Hadaim száma ugyan annyira megnövekedett, hogy könnyűszerrel körülzárhatták volna a várat, de alig negyedrészük volt felfegyverezve, és haditudomány tekintetében a legotrombább tudatlanság uralkodott köztük. Ezért elhatároztam, hogy nem hagyom itt ezt a vidéket, amíg el nem foglalom legalább a várhoz nagyon közel épült és élelmiszerrel bőven ellátott várost. A lakók legnagyobb része hajlott hozzám, többen is voltak a németeknél, de a polgárok féltek a vár helyőrségétől. Éppen Sennyei báróval tanácskoztam, amikor az őrök polgárt hoztak, akik a várból jöttek. Elmondták, hogy a lakosok jelentékeny száma unja már az ostromot és körülzáratást, arra kér, kíséreljem meg a rohamot azon a helyen, amelyet a polgárság védelmez. A polgárság hajlandó támogatni vállalkozásomat, és őket küldte, hogy vezetőkül szolgáljanak és megmutassák a folyó gázlóit, melyeken a nyári szárazság és a Pálfalvánál emelt gát következtében a gyalogság könnyűszerrel átkelhet. De sietni kell a rohammal, mert félő, hogy késedelem esetén a titok kitudódik, vagy a folyó az esőktől megdagad, és nem lehet rajta átgázolni. Ennek a tervnek a végrehajtása nem látszott nagyon nehéznek, miután azonban tudtam, hogy hadaim nem értenek ahhoz, amit tenniök kell, csak nagy elővigyázattal foghattam bármely vállalkozásba. Elhatároztam tehát, hogy alkalmat keresek rá, s a lovasságot kicsalom a várból.
A hadicselekben jártas Sennyei báró jó tanácsot adott. Eszerint éjszaka a gyalogságomat a vezetők kijelölte földsáncokkal szemben levő bozótba helyeztem el, hogy füstjelre megtámadják az erősséget. Lovasságomat pedig a városkaputól kissé távolabb eső gyümölcsösökben állítottam lesbe. Reggel, kapunyitás után három-négy századot küldtem az őrség ingerlésére, s azt hittem, hogy a lovasság majd kitör, üldözi őket, mint ahogy megtette pálfalvai táborozásom idején, s akkor elvághatom őket. A kapuőrséget ingerelték, az ellenség mégsem tört ki. De kis idő múlva vagy port láttunk a Nagybánya felé vezető út bokrai közt. Ugyanezeket a századokat küldtem felderítésre, s megtudtam, hogy az éjszaka kijött ellenséges lovasság tér vissza takarmányozásból. Lesben álló csapataim parancsra se várva rendetlenül előrenyomultak; a németek, amikor meglátták ezt a porfelleget, vágtatni kezdtek, és lovasságom előtt értek a kapuhoz. De eközben a gyalogság szerencsésen elfoglalta a földsáncokat, különböző helyeken fölgyújtotta a várost, és könnyűszerrel elvághatta volna a németeket a vár bejáratától, ha nem oszlott volna szét fosztogatni. Miután a várost elfoglalták, el is hamvasztották, de lakói megmenekültek. Hogy kihasználjam az ellenség zavarát, három nap múlva meg akartam rohamozni az erődöt, melyet szintén csak földsáncok és paliszádok védtek. Néhány zászló feljutott a sáncok tetejére, de nem érkezett idejében a támogatás, és a roham nem sikerült. Mégis a város segítségétől megfosztott erőd olyan szorult helyzetbe jutott, hogy azt hittem, biztonságban hagyhatom ott ezt a vidéket, és más vállalkozásokba foghatok.
Közben Bercsényi gróf átkelt a Tiszán és Tokaj alá érkezett. Amikor látta a nép lelkesedését, és a vár szökevényei is biztatták, azt remélte, hogy hatalmába kerítheti, s ezért megkezdte az ostromot három kis tábori ágyúval és két mázsa lőporral. Ez a Tisza és Bodrog összefolyásánál egy félsziget csúcsára épült erőd háromszög alakú. A szárazföld felől széles árok és kettős cölöpakadály védi - a tornyokon és a két folyó összefolyására néző bástyán kívül. A várban bőségesen volt mindenféle hadianyag és élelmiszer, és legalább négyszáz németből álló helyőrség védte. Nem győztem eléggé csodálkozni, hogy belekezdtek a vár ostromába, melyről Bercsényi gróf írt nekem, és különböző érvekkel igyekezett rábírni, hogy hagyjam Szatmárnál seregem egyik felét, én pedig gyalogságom legjobb részével menjek Tokaj alá. Én is úgy gondoltam, hogy ezek sürgető érvek, nem az ostrom szempontjából, hanem abból kiindulva, hogy a tizenhárom megye központjában lévén, jobban irányíthatom a háború ügyeit. Amikor a Szatmárnál maradó sereg biztonságának céljából megvizsgáltam a vár környékét, a Szamos kanyarulatai között egy félszigetet találtam, partjai mindenfelől meredekek voltak, s az egész olyan szűk földszoros volt, hogy átmérője alig száz lépés. Ezt a térséget egy árokkal és cölöpakadállyal megtűzdelt sánccal megerősítettem, és a közfal elé külső sáncot készítettem a kapu védelmére. A tábor másik felén tutajhidat verettem a Szamoson, a hídfő védelmére pedig zárt sáncot emeltettem; úgyhogy e hely, fekvésével és e kevéssé jelentős védőművemmel, majdnem felért a szatmári vár fontosságával. E tábor közelsége kedvező volt abból a szempontból, hogy szemmel lehetett tartani belőle a németek mozdulatait, akik nem lehettek meg takarmányozás nélkül, és a folyó bármelyik partján jöttek is ki az erődből, visszatértükkor könnyen el lehetett vágni őket.
Miután így gondoskodtam a tábor biztonságáról, e sereg parancsnokságát Sennyei báróra bíztam, magam mellé vettem kétezer gyalogost és ugyanannyi lovast, és megindultam Tokaj felé.
Egész Magyarország fegyvert fogott néppel volt tele. A nemesség - melyet a népség tudtom nélkül vesztegzár alá vont kastélyaiban és házaiban - kezdett tömegesen táboromba jönni. Ocskay László, aki még a rabló lovasok között, Borbély Balázzsal együtt jött a lengyel határra, saját elhatározásából benyomult szülőföldjére, Nyitra megyébe, összegyűjtött néhány ezer lovast, és fegyvereim hírét elvitte a Vágig.
A bécsi udvart megdöbbentette ez a váratlan és gyors mozgalom, még inkább a népi katonaság áradása, és mindenfelől szorongatva, tanácstalanul, nem tudta, mihez fogjon. A bajor választófejedelem a francia hadak támogatásával - úgy emlékszem, ezt már említettem - hatalmába kerítette Felső-Ausztriában Passaut és Linzet, és már Bécset fenyegette. A császár nem hozathatott hadakat a Birodalomból, és Magyarországon sem bízhatott meg a pártján álló néhány grófban és főúrban, akik közül egyedül gróf Forgách Simon - tábornagy és Győr helyettes parancsnoka - biztatta az udvart azzal a reménnyel, hogy seregemnek ellenáll. Schlick tábornok, aki a bajor választófejedelemtől vereséget szenvedett, azt a parancsot kapta, hogy megmaradt kétezer lovasával, a nevezett Forgách gróffal és a Pozsony megyében gyűjthető magyarokkal együtt állítsa meg előnyomulásomat.
Nem sok reményem volt arra, hogy hatalmamba keríthetem Tokaj várát, de minthogy az ország közepén táboroztam, mindent szemmel tarthattam. Lovasságom legnagyobb részét Kassa körülzárására küldtem, és megakadályozni, hogy Montecuccoli ki-kicsapjon. Úgy véltem, legfontosabb a dologban az, hogy sikerüljön Bercsényi vállalkozása. Bercsényi Károlyival egyenesen Neusohl, azaz Besztercebánya felé tartott, és arra kényszerítette Forgách grófot, hogy egy német ezreddel rendezetlenül visszavonuljon a városba, mert Schlick, csapatainak maradványával, Körmöcbányán tartózkodott. Tábornokaim azt remélték, hogy megadásra kényszerítik Forgáchot, de Schlick megrémült hadaim egy részének megérkezésétől, és parancsot adott Forgáchnak, hogy a lehető leggyorsabban vonuljon vissza Bajmóc felé, ahol bevárja őt. Forgách tehát éjszaka rendetlenül visszavonult, Bercsényi gróf pedig inkább aranyhidat csinált a menekülő ellenségnek, mintsem hogy tapasztalatlan és rosszul fegyelmezett katonaságával megtámadja ezeket a harcban edzett hadakat. Az ellenség visszavonulása után nem sokkal a besztercebányai várban hagyott helyőrség megadta magát, s a németek között szolgáló szökevény franciák hadainkhoz pártoltak.
Míg Tokaj alatt tartózkodtam, hadaim egyre növekedtek és vezéreket választottak maguknak. Seregeim egy része megszállta Lőcse, másik része Késmárk királyi városokat. Áradásuk egy kiöntött folyóhoz hasonlított, megzavarta a német helyőrségeket, és többen inkább kedvetlenségből, mintsem szükségből adták meg magukat.