Emlékbeszéd Berzsenyi Dániel felett
szerző: Kölcsey Ferenc
Az emberi nem, egészben tekintve, örökre virágzó növény, minek egyfelől hervadó virágai mellett, másfelől szünet nélkül újak és újabbak fakadnak s nyílnak ki. Végetlenűl tenyésztő élet ez; hol múlt és jelen csak a jövendőnek szolgálnak magúl, s a bölcs örvendve néz e jövendő elébe; mert tudja, hogy az bizonyosan felvirúl, s felvirúlta után enyészetre sem hajlik, míg magából a következő időnek alapot nem készít.
De ki elég erős, mindig és mindenütt csak az egészre vetni pillantatát? Egyes emberek, a végetlen egész egyes virágai, vonzanak bennünket magokhoz; egyesekhez fűzzük hajlandóságunkat, érdekeinket, szerelmünket; s midőn az egyesek hervadnak és enyésznek, megszakadni érezzük az egymásból folyt idők folyamát; s ez érzet a legkínosbak közé tartozik. Mert szívünk legtermészetesb indúlata, vágya és küzdése, majd tisztán, majd homályosan, a jövendőt tárgyazza; s mondjátok meg: a megholtak jövendője hol vagyon?
Kettő a felelet. Egy, mely a hit vezérkarjaira útasít, s a jövendőt túl a síron, sejdítési homály alatt mutatja. Más, mely az emberiség egésze felé fordúl; s innen a síron, az enyészet nyomain mindig újonnan keletkező életre figyelmeztet Lelket emelő, nagy gondolat fekszik mindegyikben! de gyarló az ember, s a mi vagy alaktalanúl, vagy temérdeksége miatt által nem tekinthetöleg áll előtte, abban kielégítést nem lelhet. Így, kimúlt kedveseinek elsötétűlt jövendőjétől a múltra tér vissza; s ha a remény kinézetei megszűnni látszanak, az emlékezet karjai közé dől; s lefolyt öröm és szenvedés körében ábrándozik.
Innen van, hogy emléket állítunk az elhúnytnak, hogy beszéd által megújítjuk emlékezetét azoknak, kik többé nincsenek. E visszapillantás a kialudt életre szándékos csalódás által enyhíti a fajdalmát, midőn a nemlétei gyötrő gondolata helyett, az egykori élet meleg képével foglalatoskodunk; s egyszersmind hiúságunkat azon vigasztalással tápláljuk, hogy az emlékezet életet ád; s ki tetteiben megemlegettetik, az halhatatlan lesz.
És ez valóban áldás istentől, ki így adá! Gondolkozó, s tökély után törekvő lénynek, ki magát az egész emberiség képviselőjének tekinteni szereti, megfagylaló gondolat oly végvonal, hol minden törekvéseivel együtt örök éjbe sűlyedjen. De a marathoni győző emlékszobra nemes lángot ébreszt az ifju Themistokles keblében; s Kalpe szirteinél[1], a Herakles felől homályosan szállongó rege, a földkerekség leendő urának szemeiből dicső tettek után sóvárgó könnyeket fakasztott. Emberi gyarlóság alapjából pattan fel a szikra, mi a parányi, múlandó embert, élet utáni nagy következményekre munkálni éleszsze.
Ez ideától hevűlve készülök itt, kis tehetségem szerént feltüntetni elköltözött társunknak, a mi Berzsenyinknek emlékezetét. Mert ő sincsen többé; benne is saját fényében ragyogó csillagot veszténk el; s most illő a kor embereinek tudtúl adni, miképen a magányba vonúlt, s czimekkel nem ragyogott férjfiúban azon kevesek egyike van eltemetve, kik a sűlyedés szélén gyakran állott magyar nemzetre való díszt hoztanak.
A sokaság nem foghatja meg: mint lehessen költőről így szólani. Jól van! ha ti azt hívjatok költőnek, ki szavakat foglal versekbe, s történetesen felduzzadt érzeményeit, s egy-egy elmésen elővillant gondolatát papirosra önti, s olykor valamely csillogó urat pártfogás reménye végett megénekel, vagy a könyváros szűk zsoldjáért az almanachokba divatárukat készítget: akkor igen is, a sokaságnak igaza van.
De ha költő nevet csak az érdemel, ki nemesített érzelmeket hordoz keblében, ki a természetre, az emberi szenvedelmekre vizsgáló tekintetet vete, ki a való életet magas szempontokból vevé fel, s dalát a szépnek és jónak, s az örök dicsőségnek szentelé, hogy általa minden ifjú kebel szent lángra gyúladjon: valljátok meg, akkor a költő bizonyos jótevője az emberiségnek; s nevét hála és tisztelet érzelmei közt kell neveznünk.
Való, a költészet jótétei nem épen kézzel foghatók. Akarjátok-e, hogy csak az érdemeljen figyelmet, a mi gyermekeitek kenyerét bőven adja meg? Ó, úgy – az egyszeri író szerint – a kerekes rokka feltalálója minden Homérok felett fog állani! De gondoljuk meg: az ember nem csak testi, hanem szellemi lény is egyszersmind. Mi lenne az emberiség, ha vadállatként egyedűl élelem után futkosna? s mi lenne a nemzet, mely egyedűl kalmárkodó nézetek után indúlván, az egész természetet csak kincses ládának tekintené, s a csillagok ezreit csak arra valóknak, hogy portékás hajója utat igazgassák?
A miveltség kezdő korában minden nemesb érzemény és ismeret költő által énekelteték. Vallás, philosophia, történettudomány: költészet karjain léptek fel. De az ember hívtelenné lőn mesteréhez: s midőn a kor haladtával, ifjúi lelkesedése hideg körültekintéssé változott: minden ismereteitől s minden tudományától azt kívánta, hogy éléskamrájának, kincstárának, s uralkodási szomjának szolgáljanak. Így tétetett a vallás hatalom zsámolyává, az isteni mathesis hódítók és uzsorások eszközévé, s több ilyenek. És ezek, s a hasonlók ugyan mindaddig, míg s a mennyiben az egyetemi haszonvágyat eszközlik, becsben fognak tartatni: de költészet és philosophia hidegen nézetnek. Mert sem mindennapi kenyeret nem termesztenek; sem gyárművek virágoztatására közvetetten nem alkalmazhatók.
Vagynak, kik üres óráikban a költő műveinek néhány pillantatot szentelnek; s azok becsét, mint időtöltést szerző dolgokét határozzák meg. De jaj a költőnek, ha czélja csak időtöltés vala! A való költészet, s a philosophia komoly Múzsája rokonszövetségben állanak. Mindegyik magas emelkedésben lebeg az emberiség felett; pillantásait szünetlen arra fordítva. Két tolmácsa a léleknek, mely az állatemberben isteni eredetet bizonyít. Boldog, ki intéseiket érzem és érteni megtanulhatá!
Berzsenyi minden kétségen túl egyike vala azoknak, kiket a való költészet szelleme élesztett. Azon időben, mikor litheratúránk pártfogás nélkül, egy-két lelkesebbnek magányos falai között elszigetelve, titkosan tenyészett senkitől nem ismerve, díjt és pályalombot nem várhatva, egyedűl keble mozdúlatiból vezérelve kezdette ő fakadó érzeményeit dalba önteni. Mezei magányában úgy áll vala. mint az Oceán szigetén nyíló szép virág, melynek pompáján emberi szem örvendő bámulással nem mulat, s az örökre zúgó hullámok közt a. hidegen lesugarzó csillagos ég alatt
„nincs bájsereg, mely őt körülröppenné, |
s lehet-e költőre nézve szomorúbb helyzetet képzelnünk?
Mi a dal? harmóniás szavakba öntése a gondolattá érlelt érzeménynek. S mi indítja a költőt ezt tennie? Azon természeti hajlandóság, mi szerint azt, ami a keblet dagasztja, óhajtjuk rokonérzésüekkel közleni. Midőn már a költő e természettől belénk plántált közlékenységnél fogva dalát elzengi, és nincs, ki az édes hangot felfogja; nincs, ki figyelmet fordítson arra, mit szíve teljességéből kiömleszteni neki oly fontos volt: nem fogja-e a részvét hiányát fájdalmasan érezni?
Aztán tagadni nem lehet: a költő nem csak részvétért de dicsőségért is énekel Midőn Pindar, a Delphi istenének boltjai alatt a nagy tömegben összegyűlt hellen nép előtt énekelt; s a dal szívemelő hatalmát ezer meg ezer szemből olvasta: lehetséges-e, hogy lelke perczenként szebb és lobogóbb lángra ne gyúladt legyen? De magára hagyatva, nép nélkül, melyet az ének ereje felrázzon, nép nélkül, mely hazája fényét az énekben visszasugárzani örömmel tekintse, puszta falaknak vagy az erdei viszhangnak mondani el az érzelem szózatát: bizony a lelkesedésnek nem nagy táplálékot nyújt. Innen van, hogy sok költőnk oly korán megszűnt énekelni; s hogy a gazdagabb keblű zseni is csak kis részét adá annak, a mi szívében élt.
Istennek gazdagabb ajándéka nincs, mint az ifjuság. Szívünkben megárad az érzemény, hasonlóúl a tavaszi plántában meggyűlt bő nedvhez; s így történt, hogy az ifjú költő az előbb említett megjegyzések alá nem mindig tartozik. Elhagyatva, puszta magányban állva is elzengi ő, mi kebléből, felszökellő víz-sugárként, erőszakosan tolakodik fel; s e lélekállapot tart mindaddig, míg az élet nyara közelebb jön, s egy komoly pillanat a világba, más jeleneteket mutat előtte.
Az ifjúság e tenyésztő ereje, mely a férjfikor kezdetéig szűnetlen nevekedő hatalomban virúlt vala, teheté azt, hogy Berzsenyi, elszigetelve is, dalát a nemzettel nem hallatva is, a kezdő énekes gyöngéd ömlengéseitől a teljes forralomba jött erős kebel áradozásáig emelkedhetett; s hogy nem csak a lyrai költészet szokatlan magasságát érte el, hanem egyszersmind egészen új, s ifjúilag virító, páratlan ragyogású költői nyelvet is alkotott magának, legillőbbet azon tündérvilághoz, mely általa teremtve, dalai minden sorából felénk sugárzik.
Nem kell felednünk: e férjfiu Kisnek s Kis által Kazinczynak barátja volt; s már akkor, mikor kettőjökön kívül még senki más nem tudá: mit rejteget keblében a szép Somogy, a bajnokok vérével öntözött, s a lyrai költészet másik koszorúsának, a mi elhúnyt Virágunknak lételt-adott szép Somogy[2]. S mi vala természetesb, mint ily baráti körben, ily költőnek, ily alkotó hajlandósággal fordulni a nyelv felé? A szerencse, mely nyelvünket s literaturánkat századokon keresztűl oly szűken pártolá, időről-időre mégis gondoskodott, hogy ne csak el ne sűlyedjenek, hanem fenntartó szellemet is nyerjenek magokba, minek erejével ifjodva és erősödve szebb élet elébe siethessenek. Kazinczy és Berzsenyi két genius valának, kik elhagyatás, mondhatnám eltapodtatás szomorú napjaiban varázserővel jelentek meg a magyar nyelv mellett; azt nem csak életben tartották, de csínnal és kellemmel, és fiatal bőség tündöklésével öntötték be; s új charaktert adának neki, mely századokon keresztűl virúló szépség gazdag forrása lenni meg nem szűnend.
Lesz idő – adná az ég, legyen minél előbb, minél tartósban – midőn hitelt alig nyerend, hogy művek, mint a milyeneket Kazinczy és Berzsenyi nyújtanak, éveken keresztűl nyomtatót nem találtak; éveken keresztűl nem találtak embert, ki a nemzetre örök díszt hozó műveket a hazának bemutatni merészelte volna. Így történt, hogy az ifju énekes megzendíté dalát; s mi mások évekig nem hallók csak nevét is. Így történt, hogy a férjfiúi évekbe lépett költő egy két lelkesnek ismeretségébe jutott; s mi mások távolról hallók nevét említetni; s évekig nem láthattuk egyetlen sorát is. A nemes elsírá könnyét a dicsőség után; és nem mutatkozott kéz, az érdemelt díjt homlokára fűzendő.
E folyó század kilenczedik évében hallám először Berzsenyi nevét pusztán említtetni; követő év tavaszán látám őt, és vele kéziratban lévő dalait; s fessem-e az örvendő bámúlást, melylyel ez, azon korban oly váratlan, oly előre nem sejdített tünemény meglepett? A még készülő, fejledező ifjút nem ismerhetém; s íme egyszerre pillanatban felgyúló meteorként állott a lyra elragadó magasságáig felküzdött férjfiú előttem. Mi Horácban s Mathisson[3] énekeiben oly megkapólag hatott reám, itt összeolvasztva lelem fel; új világ nyílt verseiben saját fénynyel, hévvel és nyelvvel ékesűlve. És én ifjúságom reggelét élém; homályosan küzdék messze ideál után: s nem természetes-e, hogy e találkozás és meglepés éltem legelragadóbb pillantatai közé tartozott? Néhány napot lelkesűlve tölték körében; s búcsúztakor gyermeki odaadással csüggtem kebelén; először éltemben és – fájdalom, úgy akará a sors – egyszersmind utólszor.
Három év múlt el ismét, s a régen várt költemények végre a közönség sajátivá lettenek; s ekkor lőn, hogy literaturánk új időszakba. lépett által. Kazinczy haladási rendszere szokatlan figyelmet kezde gerjeszteni. Kevesen fogták fel a szellemet, mi által vezetteték; a sokaság forrongani kezdett; féltette a nyelv tisztaságát, s annyival inkább, mert némely írók, belső szükségtől ösztönöztetve, de s nyelvtudományi elvekkel nem bírva, fonák újításokra veteműltek. Terjedt a nyelvféltés; s mellékes érdekek által nagyobbítva, szövetkezést okozott az ellen, ki az új rendszer vezére volt, s kinek szellemi felsősége szokás szerént a kisebbeknek fájt – Kazinczy ellen.
Élénk ellenküzdés, élénk részvét kezdete; s kik a kor fejlésnek indúlt hajlandóságai ellen harczolnak, rendszerint csak a kifejlést és érelmet segítik. Így történt akkor is; és szerencse hazánkra, hogy Berzsenyi ez időpontban jelene meg. A haladás és maradás embereinek egyformán kapá magához figyelmöket; azért olvasói többen valának, mint különben; köztünk azideig szokatlan hévvel itt becsülteték, ott üldözteték; s mind kettő által literatúránk új szakának irányára, s azon érdeknek, mely olvasóink számát naponként nevelé, mind megalapítására, mind megtisztítására nagy hatást gyakorolt
Ily szempontból nézve, az önbecsét teljesen érző férjfinak könnyű vala az ellene s Kazinczy ellen tisztátalan forrásból indúlt, s dicséretlen szenvedelemmel folytatott megtámadást eltűrni. Unokáink nem fogják tudni: mi volt az egykor oly ismeretes Mondolat? Berzsenyi ezt előre láthatá; s nem természetesen következett-e, mikép a késő százakra kitekintő zseni megvetve nézzen keresztűl a czimborán, mely kurta kezeit a költő magassága felé terjegetni törekedett, hogy a reánézve elérhetetlen borostyánt letépje?
Idő haladt; s a lyra magas keblű birtokosának dalai másodízben jelenének meg, s bővítve. Kevés év leforgása literatúrai új időszakunkat győzelmesen előbbre vezeté. A maradás emberei még vívtak; de csapásaik napról-napra sikeretlenebbűl hullottak le. Nyilván volt: a harczmezöről leszállandók lesznek nem sokára; s a bölcsőjéből kiemelkedő új nemzedék egyedűl a múlt kor történeteiből fogja őket ismerni.
Most a Tudományos Gyűjtemény[4] indúlt meg; s tervének egyik szép szakasza lőn: magas szempontú kritikának nyitni pályát; s elvek szerint, és részrehajlatlan kimondott itéleteket venni fel. Ifjú vala az író, ki többek között felszólíttatott; s ez azt hivé, kritika valamely műv felett, nem egyéb, mint vizsgáló pillantást vetni az író lelkébe, kitalálni charakterét, követni őt azon kifejtésekben, melyek charakteréből, körülményeiből és studiumaiból természetesen eredtek, viszonyba tenni a művet szerzőjével; majd a szépnek, jónak, és valónak elveihez felemelkedni; mértéket venni a tökély legfensőbb lépcsőjéről, s azt a művre alkalmaztatva határozni meg a távolságot és közelséget, mely a műv és mérték közt találkozik; s így kimutatni ugyan a botlást, de ugyanakkor példányúl állítani fel, a mit a genius lelke hatalmában teremtőleg tűntetett fel.
Kritikát ily gondolatban parányi költőre alkalmaztatni hálátlan fáradás. Azért, ki magának az útat így rendelé, kénytelen vala vizsgálatait a nemzet első rangú énekeseire fordítani; s pályáját Csokonai, Kis és Berzsenyi műveikkel kezdé meg. Mint ítélt? annyi évek után ki akar ez ennyire csekély dolgokról emlékezni? A mit mondani készülök, a mit ez ünnepélyes pillanatban mondanom kell, csak ez: Berzsenyi olvasá az itéletet, mely versei felett mondatott, keménynek, fanyarnak, igazságtalannak lelé azt; s keble az ítélő iránt elhidegedék örökre.
Az ifjú, Tek. Társaság, az ifjú, ki a nemzet nagy énekesét megítélni merész volt, s ki e merészséget oly felette drágán, Berzsenyi elhűlésével, fizette meg, ez az ifjú – én valék.
Hosszú idő folya le; a fiatalság reményteljes napjai elenyésztek! s most őszült hajszálaimmal, hideg valóságtól kihűtött kebellel állok itt; s a múltra visszatekintvén, kérdezem magamtól: ősz gyermek. számláld el a hasznot, mi ifjúkori tettedből származik!
Korodra akartál hatni? korlátolt, kicsiny erődhez nehéz akarat; és hatással lenni a korra, nem is mindig kívánatos. Társaid megérzik a rázást, ha álmaikat bolygatod; de nem kérdik, honnan indúlsz, s hová mégy? s tettél jót vagy rosszat: magadnak tevéd; és a sokaság járja az utat, merre az ezerképpen változó vélemény árja ragadozza; a zseni pedig sasként felszáll és elrohan, s öntudatlan szabja a törvényt, mit követni, csak ő bír erővel.
Berzsenyi még élt, de mélyebben vonúlt magába; lassanként elnémúlt az ének szózata; komoly vizsgálat foglalá el az alkotó költészet helyét, s ő könyvei közt, háznépe karjaiban elhúnyt, a nélkül, hogy békejobbot nyújtott volna annak, ki huszonhat év előtt dagadó kebellel vevé tőle búcsúját.
Árnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelő szózat! Nem sokára követlek tégedet, s a maradék írói harczainkat nem fogja ismerni; s neveinket békés gondolattal nevezendi egymás mellett, ha korunk énekeseire visszaemlékezik. Emberek valánk; miért szégyenelnők azt? Az élet útai keresztűl járnak egymáson; s leggyakrabban elveink szentsége sem oltalmazhat meg akár tévedéstől, akár félreértéstől: de a sírdomb békesség laka; s küszöbén emberi érdek nem léphet be. Te a földi leplet, s vele a halandó gyarlóságait levetkezéd. Elköltözött az ember; a költő miénk, e nemzeté maradt végiglen; e nemzeté, mely neved és dicsőséged szent örökség gyanánt birandja.
- A kiadó-szerkesztő megjegyzése
- ↑ Kalpe szirténél... Napoleonról van szó. Kalpe szirtje: Gibraltár.
- ↑ Mit rejteget keblében a szép Somogy... A Virágunknak lételt adott szép Somogy... mind a két részben téved Kölcsey, mert Berzsenyi 1808-ig, tehát még jóval azután is, hogy Kis János benne a költőt fölfedezte, ami 1803-ban történt, a vasmegyei Kemenes-Sömjénen lakott s csak később, mikor már valamennyi akkori magyar író ismerte, költözött Niklára, Somogymegyébe, amely eszerint nem rejtegette. Virágnak pedig azért nem adott lételt Somogy, mivel Virág Diós-Kálon Zalamegyében született, csupán gyermekkorában töltött nehány esztendőt a somogyi Nagy-Bajomban, azontúl soha oda el nem került.
- ↑ Mathisson Frigyes (1761–1831) szentimentális német költő, akit Horatius mellett említeni sem lehet.
- ↑ Tudományos Gyűjtemény. 1817—1841. havonként megjelenő folyóirat.