Emberhalál
szerző: Thury Zoltán
I.
A báró erdejét már Isten tudja, mióta vágták a parasztok. Nem is vágták, csak lekopasztották esztendőről esztendőre a százados öreg fákról a galyat, összenyalábolták s hazavitték. A hogy másutt megvan a borszüret, ugy itt fát szüretelt a sok szegény falusi. Jó előre megbeszélték, hogy mikor mennek ki csapatostul az erdőbe, ilyenkor hajnalban fölpakolták már a sok nyomorúságos taligát, a mire föltelepedett a gyermek- meg az asszonynépség s a szegény emberek lassú meggondoltságával, lusta tempóban megindult a falu, neki az erdőnek. Napközben aztán többször is megfordultak a taligák az erdő és a falu közt, némelyek, a kapzsiabb népség közül annyi galyat szedtek össze, hogy karácsony táján, a mikor még a koldus is csinál valami kis ünnepséget, egy-két taligával eladtak belőle a városban is s hazahoztak helyette egy szép zöld fenyőágat, meg sok apró szines gyertyát és papiroson csüngő pojáczaszivet, kosarat, diót, a hogy ez már illendő ilyenkor.
Az öreg báró nem sokat törődött velük. Az valami nagy politikus volt, miniszter is, fenn lakott a fővárosban, s kisebb gondja is nagyobb volt, mint a tarbereki erdő. Esztendőről esztendőre hevertek az asztalán a kasznárja levelei a nélkül, hogy jóformán csak el is olvasta volna. A helyett nagy beszédeket mondott, a miről ugy emlékeztek meg otthon az uradalom körül a kisbirtokos urak, hogy: a báró már megint verekedett. Ujjé, de hogy kiporolta az ellenzék bundáját! A mikor az öreg báró meghalt, a fia következett a dominiumba. Ez aztán gazda volt s egy perczig se tűrte tovább szó nélkül a tarbereki erdőben a rablógarázdálkodást. Azt mondta, hogy ő maga is letudja vágni a fáját, nem kér segítséget s egy kopogósra fagyott novemberi hajnalban, a mikor megint kigyülekezett az erdőszélére a sok taliga, puskás urasági hajdúk fogadták a parasztokat.
- A kinek fa kell, menjen az udvarba. Az ispán ur czédulákat ad ki. Egy taliga ágnak egy-egy pengő az ára.
- Mi, hogy egy pengő?...
- Egy pengő, éppen annyi.
A sok paraszt összebámult. Sehogyse tudták megérteni a dolgot. Egy-egy kis kompániába szedelőzködtek, megdöbbenve tanácskoztak: - egy pengő... a fáért... aztán megint egy rajba gomolyodott össze mind a férfi az asszony, körül a taligákban sivalkodott a sok gyermek, fáztak, némelyik a ló elé feküdt, hogy az állat meleg párát fújjon az arczába s nem mozdult a sok emberből egy se.
Dél felé kijött a biró s azt mondta, hogy igazuk van. Ne hagyják magukat. Ha a báróé az erdő, hát az övé, vigye a hova akarja, de az aprófa meg a száraz ág a falué. Vágják már harmincz esztendeje. Délután pedig jött a zsandár, elvitte a birót. Erősen összeszorították a csuklóit a lakatos lánczczal s ugy hajtották maguk előtt, meglökdösve egyszer-kétszer a puska agyával, mint a lovat. A parasztok jajgatva indultak utánuk, de a káplár a bajonettet mutogatta nekik s azt mondta, hogy belevágja valakibe. Az asszonyok az emberek elébe állottak s mormoló, izgalmas csendesség lett, olyanforma, mint valami veszett káromkodás, a mi csak az ember belsejében háborog.
Haza nem akart menni senki. Most már eléggé megbeszélték a dolgot, hallgattak. A sok nagy csizma kopogott a zúzmarás, dermedt fűben, egymásra néztek, de mindenikben egyformán dolgozott az elkeseredés dühe. Az éhes pillantásuk fölfalta az erdőt, most már a fáját is, az egészet. Sompolygó, tétovázó tehetetlenséggel bámulták pár lépésnyire maguk előtt ezt a beláthatatlan rengeteget s még mindig nem voltak elkészülve arra, hogy mit csináljanak.
Az egyik odamorgott a másiknak.
- Az asszony előtt restelli az ember. Ide bolondítottuk őket, aztán most meg olyanok vagyunk, mint a tolvajok.
Perczről-perczre sötétedett s várandósabb lett a hangulat. Közelebb bújtak egymáshoz, mindenik mondani akart valamit. Azért még csak sunyi találgatás volt az egész, egyik a másikból akarta kinézni, hogy vajjon mit gondol. Némelyikben már lihegett a düh s egyszer aztán nekirontottak az erdőnek. Egy-két nekivadult ember ment elül magasra emelve a fejszét, mint valami zászlót s a többi utána. Most már ordítva szabadult ki belőlük mind a hang, a mit eddig magukba fojtottak, rohantak előre a fák közt és megint az övék az erdő. Messzire kihallatszott a fejszecsattogás meg a hangos össze-vissza lárma, a mivel nekiestek a nagy uri jószágnak. Ez már nem volt a csöndes tallózás, hanem a nekiéhezett emberek dühe, pusztítás, ostrom a más tulajdona ellen. Mikor már ilyenre fajult a dolog, siránkozni kezdtek az asszonyok.
- Baj lesz belőle... baj lesz...
- Elvitte a zsandár a birót. Vágjad! A tied!...
- Baj lesz belőle...
A hajdúk futva mentek vissza a faluba. A báró mindenfelé telegrafált, zsandárt, katonát kért. Mi fővárosi újságírók akkor mentünk le, a mikor már három nap óta dúlták az erdőt a parasztok s azt kiabálták: minden a mienk! - Előbb csak biztatták egymást ezzel, mentséget keresve a pusztításra, a mitől megijedtek, aztán már annyiszor mondták, hogy elhitték, meggyőződésük lett.
- Az apám is vágta, meg a nagyapám is!...
A mi vonatunkkal már egy félszázad katona is érkezett egy főhadnagygyal s a sok városi ur, meg a csendes katonacsapat együtt ment ki az erdőbe.
II.
A parasztok összefutottak, a mikor közéjük ment a tiszt. Zavarosan, össze-vissza kiabáltak s most már az asszonyok lármáztak a leghangosabban.
- Mit akarnak?... A mienk, minden a mienk... Hagyják békében a szegény embert, ha dolgozik...
Az asszonyok nekimentek a katonáknak is, a kik hosszú sorban, a puskára támaszkodva jámboran egymásra bámultak s nem igen tudták, hogy miről van szó.
- Menjetek innen, hagyjatok nekünk békét...
Egy szőke, hosszú gyerek csendesen, egy kicsit reszkető hangon szólott rá egy erős, kövér asszonyra, a ki a puskáját akarta kirángatni a kezéből.
- Tovább néném, tovább innen, ne bajoskodjék... Akkor már mintha sejtette volna, hogy mi lesz a dolog vége, kérni kezdte. - Menjen haza, menjenek haza mind.
Egy káplár arra jött s durván tovább lökdöste az asszonyt.
- Mars, mars!
Azalatt szóhoz jutott a főhadnagy.
- Emberek, a maguk javára beszélek. Menjenek haza... Baj lesz. Azért jöttünk ide, hogy magukat kizavarjuk az erdőből, mert az az uraságé. Irás van róla... Ha nem mennek szépszerével, másként beszélek. A katona nem tréfál. Lássák, mennyi van itt.
- Mink se vagyunk kevesen.
- Azok szúrnak, lőnek.
- Itt a fejsze.
Ezt egy ember mondta, de a mint belekongott a hangja a csendbe, egyszerre kiabálni kezdett mind.
- Nem megyünk, minden a mienk...
Körülvették őket az asszonyok s most már össze-vissza, a dühbe belesáppadva kiabáltak.
- Nem megyünk! Menjenek maguk, mi dolguk van itt!?
Egy gyerek rögöt hajított bele a tömegbe. A kemény sár a tiszt lábai előtt puffant szét. Még nagyobb lett a lárma, rekedt vad ordítozás töltötte be a hideg, tiszta reggelt. A tiszt várt. Mikor észrevették, hogy nem veszti el a fejét, csendesebben lettek, csak a kik hátrább állottak, a tájékozatlanok kiabáltak még, egyenkint hallgatva el, a mint észrevették, hogy mindig kevesebben és kevesebben vannak.
Végre szóhoz jutott a főhadnagy. Körülnézett, keresett egy értelmesebb arczot s a mikor megtalálta, magához intette az öreges, komolyképü parasztot.
- Ismeri az órát?
- Igen.
Kivette az óráját s megmutatta neki.
- Nézze mennyi van most?
- Félkilencz.
- Magyarázza meg a barátainak is, a mit mondok. Mostantól számítva két óra hosszáig várok. Azalatt kitakarodhatnak az erdőből. Ha akkor még ember lesz itt, másként diskurálunk. Értette?
- Igen tiszt ur, hanem nem megyünk ám... Előbb hozzák vissza a birót...
- Micsoda birót!
- A kit elvitt a zsandár.
- Az a zsandár dolga. - Mielőtt elment volna, még egyszer visszafordult. - Emberek, minek mondanék maguknak mást, mint a mi igaz. Higyjék el nekem, hogy baj lesz, ha nem engednek. Mi nem vagyunk zsandárok, a ki bekíséri ezt vagy azt, hanem a ki velünk jön össze, az itt is marad a gyepen.
A parasztok lármázni kezdtek.
- No, no, talán nem olyan hangosan.
- Még hangosabb is lesz, ha a puska kezd beszélni.
A tiszthelyettesek leheveredtek a köpönyegekre a katonák előtt. A kadét sápadt volt s izgatottan beszélt a főhadnagy fülébe, de csak halkan, hogy ne hallják meg a katonák.
- Nem katona kell ide. Háború ez? Ilyen népség ellen indítanak minket... Átnézett a parasztokhoz és megirtózott. - Mennyi asszony, gyermek, öreg ember. S hátha igazuk van?
A főhadnagy rászólott.
- Hallgass.
Odaát szervezkedni kezdett a másik tábor. Egyre fenyegetőbb lett a hangjuk s nemhogy fogytak volna, de mindig tömörebb és nyüzsgőbb lett az emberboly, a mibe összegabalyodtak. A mutató pedig szaladt a nagy ezüst órán, a mit maga elé tett a főhadnagy a köpönyegre. Egy óra letelt már, a mikor újra feléjük indult a főhadnagy. Most már vele ment a tiszthelyettes is, közelről akarta látni ezeket az embereket s ő is mondott valamit németül, a mit nem értett meg senki. Mikor látta, hogy hiába beszél, idegesen hadonászott, mutatta a kardot meg a revolvert, s fölintett az égre. A parasztok komoran fordultak el tőle.
A főhadnagy megint előkereste a maga emberét.
- Volt katona?
- Voltam.
- Milyen sarzsi?
- Káplár.
- Tud németül?
- Nem.
- Hát ki tud?
- Senki.
Erre elővett a zsebéből egy irást, csapkodni kezdte a kezével a kiterített lapot s most már ő is elvesztette a nyugalmát.
- Maguk bolondok, meg vannak veszve. Ide nézzenek. Bele van irva a parancsba, hogy ha nem megy szép szerivel, hát lövünk. - Kirántotta a kardját és lökdösni kezdte azt a parasztot, a ki legközelebb állott hozzá. - Nem megy? Takarodjon! Mars, mars! Nem akarom a vesztüket, bolondok.
- Nem megyek. A mienk az erdő. Nem parancsol itt az ur. Az enyém, meg ezeké...
- A király mindenütt parancsol...
- Itt még az se... Az itt mind a paraszté. Apám is, meg nagyapám is vágták.
A főhadnagy elhallgatott s intett a tiszthelyettesnek.
- Jer.
Visszamentek s újra végigheveredtek a köpenyegeken. A katonák mozogni kezdtek, megigazítottak magukon egy szijjat, némelyik a bajonettet próbálta kihúzni a hüvelyből, újra visszacsapkodva, hogy vigan jár-e, az elfogultságukat akarták beletakargatni a hiábavaló mozgolódásba s odasandítottak a tisztek felé a köpenyegre, a miről kifehérlett a nagy ezüstóra. A mutató rohant előre a számok között. Elül az altisztek számítgatták a perczeket s minden nagyobb numerusnál, a mit áthágott az időszántó kis aczéllécz, érezték, hogy átszalad rajtuk a hideg.
Tul pedig munkához láttak a parasztok. Újra fölfogták a fejszét s nekimentek a fáknak. Olyan volt a munkájuk, mintha a halállal birkóznának. Szakadt róluk a verejték, a vén emberek ledobták magukról az ujjast, kiabáltak: - Neki hé! Vágjad! - A gyöngébbek erőre kaptak a többi fanatizmusától s biztatták magukat, nagyokat rikkantva: - héjjé! Ne félj pajtás! - Szétszóródtak hosszú ritka sorba, döngött fejszéik alatt a sok korhadt nagy fa, a mint belesuhintottak, némelyik megreszketett, a taligák felé pillantott a tisztásra s szeretett volna fölkapni egyre a sok közül és elnyargalni, de már nem volt ereje ahhoz se, hogy szembeszálljon a lázzal. Sunyin, remegve pillantottak a tisztek felé, a kik egymással sugdostak s biztatták egymást.
- Ne félj! Nem lő, nem mer...
Ujra közéjük ment a főhadnagy. Halvány volt, tétovázva beszélt s nagyokat nyelt, a mig egymás mellé rakta a szavakat.
- Nem mennek, kendtek?
- Nem, a maga erdejébe ur a paraszt is.
- Nem hisznek nekem?
- Nem.
Az egyik fölemelte a fejszét s a főhadnagy felé suhintott vele.
- Leütöm az urat, ha nem megy innen.
A főhadnagy is kardot rántott s végigvágott a fejszés ember arczán. Még magához sem tért a tömeg, már nálunk volt. Rekedten kiabált.
- Hapták! Hapták! Menjenek az urak a katonák háta mögé.
- Mit akar.... mi lesz?... Főhadnagy ur?...
- Kimennek-e az erdőből, vagy nem?
A parasztok megrőkönyödve, egymásba bújva, vártak s csak a szájasabbak ordítottak.
- Nem, az Istennek se... Egy életünk, egy halálunk...
A tiszthelyettes egy fa mögé állott s hozzátámaszkodott vastag derekához. - Reszketett, majd hogy hanyatt nem bukott, mint egy tuskó.
- A ki akar, menjen, a mig tud.
A fa mögé ment a kadéthoz, valamit akart neki mondani, de a mikor látta, hogy milyen állapotban van, szó nélkül ott hagyta. Megint a parasztok felé tartott s a dühtől reszketve kiabált.
- Marhák, barmok! Ki innen...
A parasztok egyszerre követ, rögöt, tuskót dobáltak feléje. Egy kemény rög a homlokán találta s föltaszította a feje tetejére a sapkát. Széles vörös szalagban indult meg a homlokáról a vér, végig az arczán, le a zubbonyra. A parasztok veszettül ordítoztak, most már közelebb jöttek s kopogni kezdett a sok kő és keményre fagyott sár a katonák fején. - Neki, üsd agyon! Verd a kutyát! kiabálták a túlsó oldalról. A főhadnagy zsebkendőjével a vért törülgette le a szeméről, hogy lásson. Mikor visszanézett a legényekre, látta, hogy azok is véresek már, kettőt közülök puskára fektetve vonszol hátra a többi. Lihegett, levegő után kapkodott s még egyszer átkiabált a parasztokhoz.
- Ki az erdőből! Ki...
Mikor újra kőzápor repült el a feje fölött, félreugrott a katonái elül és vezényelt.
- Tüz!
Egyszerre dördült el valamennyi puska s aztán nagy csend lett. Iszonyú füst takarta el a világot, nem lebegve magasabban, mint az ember szeme s aztán hallatszott, hogy dübörög a föld a sok csizma dobogása alatt, a mint rohantak el a másik oldalon.
A taligákban nyerítettek a lovak, aztán egymásután összeakadva, egymásba gomolyodva rohant végig a mezőn mind, a gazdátlanokat magától vitte haza a ló őrült vágtatással. A fák között pedig halottak és sebesültek feküdtek sorjában nyögve, jajgatva, némelyiknek az utolsó sóhajtását fogta föl az, a ki éppen ráhajolt, egy öreg paraszt pedig a könyökére támaszkodva siránkozott, a mig mindig gyöngébb és gyöngébb lett a hangja.
- Mert egy kis fát gyűjtött az ember télire, egy kis forgácsért, a mit összeszedtünk...