Emberhalál
szerző: Thury Zoltán

                                                 I.

       A báró erdejét már Isten tudja, mióta vágták a parasztok. Nem is vágták, csak lekopasztották esztendőről esztendőre a százados öreg fákról a galyat, összenyalábolták s hazavitték. A hogy másutt megvan a borszüret, ugy itt fát szüretelt a sok szegény falusi. Jó előre megbeszélték, hogy mikor mennek ki csapatostul az erdőbe, ilyenkor hajnalban fölpakolták már a sok nyomorúságos taligát, a mire föltelepedett a gyermek- meg az asszonynépség s a szegény emberek lassú meggondoltságával, lusta tempóban megindult a falu, neki az erdőnek. Napközben aztán többször is megfordultak a taligák az erdő és a falu közt, némelyek, a kapzsiabb népség közül annyi galyat szedtek össze, hogy karácsony táján, a mikor még a koldus is csinál valami kis ünnepséget, egy-két taligával eladtak belőle a városban is s hazahoztak helyette egy szép zöld fenyőágat, meg sok apró szines gyertyát és papiroson csüngő pojáczaszivet, kosarat, diót, a hogy ez már illendő ilyenkor.

Az öreg báró nem sokat törődött velük. Az valami nagy politikus volt, miniszter is, fenn lakott a fővárosban, s kisebb gondja is nagyobb volt, mint a tarbereki erdő. Esztendőről esztendőre hevertek az asztalán a kasznárja levelei a nélkül, hogy jóformán csak el is olvasta volna. A helyett nagy beszédeket mondott, a miről ugy emlékeztek meg otthon az uradalom körül a kisbirtokos urak, hogy: a báró már megint verekedett. Ujjé, de hogy kiporolta az ellenzék bundáját! A mikor az öreg báró meghalt, a fia következett a dominiumba. Ez aztán gazda volt s egy perczig se tűrte tovább szó nélkül a tarbereki erdőben a rablógarázdálkodást. Azt mondta, hogy ő maga is letudja vágni a fáját, nem kér segítséget s egy kopogósra fagyott novemberi hajnalban, a mikor megint kigyülekezett az erdőszélére a sok taliga, puskás urasági hajdúk fogadták a parasztokat.

- A kinek fa kell, menjen az udvarba. Az ispán ur czédulákat ad ki. Egy taliga ágnak egy-egy pengő az ára.

- Mi, hogy egy pengő?...

- Egy pengő, éppen annyi.

A sok paraszt összebámult. Sehogyse tudták megérteni a dolgot. Egy-egy kis kompániába szedelőzködtek, megdöbbenve tanácskoztak: - egy pengő... a fáért... aztán megint egy rajba gomolyodott össze mind a férfi az asszony, körül a taligákban sivalkodott a sok gyermek, fáztak, némelyik a ló elé feküdt, hogy az állat meleg párát fújjon az arczába s nem mozdult a sok emberből egy se.

Dél felé kijött a biró s azt mondta, hogy igazuk van. Ne hagyják magukat. Ha a báróé az erdő, hát az övé, vigye a hova akarja, de az aprófa meg a száraz ág a falué. Vágják már harmincz esztendeje. Délután pedig jött a zsandár, elvitte a birót. Erősen összeszorították a csuklóit a lakatos lánczczal s ugy hajtották maguk előtt, meglökdösve egyszer-kétszer a puska agyával, mint a lovat. A parasztok jajgatva indultak utánuk, de a káplár a bajonettet mutogatta nekik s azt mondta, hogy belevágja valakibe. Az asszonyok az emberek elébe állottak s mormoló, izgalmas csendesség lett, olyanforma, mint valami veszett káromkodás, a mi csak az ember belsejében háborog.

Haza nem akart menni senki. Most már eléggé megbeszélték a dolgot, hallgattak. A sok nagy csizma kopogott a zúzmarás, dermedt fűben, egymásra néztek, de mindenikben egyformán dolgozott az elkeseredés dühe. Az éhes pillantásuk fölfalta az erdőt, most már a fáját is, az egészet. Sompolygó, tétovázó tehetetlenséggel bámulták pár lépésnyire maguk előtt ezt a beláthatatlan rengeteget s még mindig nem voltak elkészülve arra, hogy mit csináljanak.

Az egyik odamorgott a másiknak.

- Az asszony előtt restelli az ember. Ide bolondítottuk őket, aztán most meg olyanok vagyunk, mint a tolvajok.

Perczről-perczre sötétedett s várandósabb lett a hangulat. Közelebb bújtak egymáshoz, mindenik mondani akart valamit. Azért még csak sunyi találgatás volt az egész, egyik a másikból akarta kinézni, hogy vajjon mit gondol. Némelyikben már lihegett a düh s egyszer aztán nekirontottak az erdőnek. Egy-két nekivadult ember ment elül magasra emelve a fejszét, mint valami zászlót s a többi utána. Most már ordítva szabadult ki belőlük mind a hang, a mit eddig magukba fojtottak, rohantak előre a fák közt és megint az övék az erdő. Messzire kihallatszott a fejszecsattogás meg a hangos össze-vissza lárma, a mivel nekiestek a nagy uri jószágnak. Ez már nem volt a csöndes tallózás, hanem a nekiéhezett emberek dühe, pusztítás, ostrom a más tulajdona ellen. Mikor már ilyenre fajult a dolog, siránkozni kezdtek az asszonyok.

- Baj lesz belőle... baj lesz...

- Elvitte a zsandár a birót. Vágjad! A tied!...

- Baj lesz belőle...

A hajdúk futva mentek vissza a faluba. A báró mindenfelé telegrafált, zsandárt, katonát kért. Mi fővárosi újságírók akkor mentünk le, a mikor már három nap óta dúlták az erdőt a parasztok s azt kiabálták: minden a mienk! - Előbb csak biztatták egymást ezzel, mentséget keresve a pusztításra, a mitől megijedtek, aztán már annyiszor mondták, hogy elhitték, meggyőződésük lett.

- Az apám is vágta, meg a nagyapám is!...

A mi vonatunkkal már egy félszázad katona is érkezett egy főhadnagygyal s a sok városi ur, meg a csendes katonacsapat együtt ment ki az erdőbe.

                                                    II.

       A parasztok összefutottak, a mikor közéjük ment a tiszt. Zavarosan, össze-vissza kiabáltak s most már az asszonyok lármáztak a leghangosabban.

- Mit akarnak?... A mienk, minden a mienk... Hagyják békében a szegény embert, ha dolgozik...

Az asszonyok nekimentek a katonáknak is, a kik hosszú sorban, a puskára támaszkodva jámboran egymásra bámultak s nem igen tudták, hogy miről van szó.

- Menjetek innen, hagyjatok nekünk békét...

Egy szőke, hosszú gyerek csendesen, egy kicsit reszkető hangon szólott rá egy erős, kövér asszonyra, a ki a puskáját akarta kirángatni a kezéből.

- Tovább néném, tovább innen, ne bajoskodjék... Akkor már mintha sejtette volna, hogy mi lesz a dolog vége, kérni kezdte. - Menjen haza, menjenek haza mind.

Egy káplár arra jött s durván tovább lökdöste az asszonyt.

- Mars, mars!

Azalatt szóhoz jutott a főhadnagy.

- Emberek, a maguk javára beszélek. Menjenek haza... Baj lesz. Azért jöttünk ide, hogy magukat kizavarjuk az erdőből, mert az az uraságé. Irás van róla... Ha nem mennek szépszerével, másként beszélek. A katona nem tréfál. Lássák, mennyi van itt.

- Mink se vagyunk kevesen.

- Azok szúrnak, lőnek.

- Itt a fejsze.

Ezt egy ember mondta, de a mint belekongott a hangja a csendbe, egyszerre kiabálni kezdett mind.

- Nem megyünk, minden a mienk...

Körülvették őket az asszonyok s most már össze-vissza, a dühbe belesáppadva kiabáltak.

- Nem megyünk! Menjenek maguk, mi dolguk van itt!?

Egy gyerek rögöt hajított bele a tömegbe. A kemény sár a tiszt lábai előtt puffant szét. Még nagyobb lett a lárma, rekedt vad ordítozás töltötte be a hideg, tiszta reggelt. A tiszt várt. Mikor észrevették, hogy nem veszti el a fejét, csendesebben lettek, csak a kik hátrább állottak, a tájékozatlanok kiabáltak még, egyenkint hallgatva el, a mint észrevették, hogy mindig kevesebben és kevesebben vannak.

Végre szóhoz jutott a főhadnagy. Körülnézett, keresett egy értelmesebb arczot s a mikor megtalálta, magához intette az öreges, komolyképü parasztot.

- Ismeri az órát?

- Igen.

Kivette az óráját s megmutatta neki.

- Nézze mennyi van most?

- Félkilencz.

- Magyarázza meg a barátainak is, a mit mondok. Mostantól számítva két óra hosszáig várok. Azalatt kitakarodhatnak az erdőből. Ha akkor még ember lesz itt, másként diskurálunk. Értette?

- Igen tiszt ur, hanem nem megyünk ám... Előbb hozzák vissza a birót...

- Micsoda birót!

- A kit elvitt a zsandár.

- Az a zsandár dolga. - Mielőtt elment volna, még egyszer visszafordult. - Emberek, minek mondanék maguknak mást, mint a mi igaz. Higyjék el nekem, hogy baj lesz, ha nem engednek. Mi nem vagyunk zsandárok, a ki bekíséri ezt vagy azt, hanem a ki velünk jön össze, az itt is marad a gyepen.

A parasztok lármázni kezdtek.

- No, no, talán nem olyan hangosan.

- Még hangosabb is lesz, ha a puska kezd beszélni.

A tiszthelyettesek leheveredtek a köpönyegekre a katonák előtt. A kadét sápadt volt s izgatottan beszélt a főhadnagy fülébe, de csak halkan, hogy ne hallják meg a katonák.

- Nem katona kell ide. Háború ez? Ilyen népség ellen indítanak minket... Átnézett a parasztokhoz és megirtózott. - Mennyi asszony, gyermek, öreg ember. S hátha igazuk van?

A főhadnagy rászólott.

- Hallgass.

Odaát szervezkedni kezdett a másik tábor. Egyre fenyegetőbb lett a hangjuk s nemhogy fogytak volna, de mindig tömörebb és nyüzsgőbb lett az emberboly, a mibe összegabalyodtak. A mutató pedig szaladt a nagy ezüst órán, a mit maga elé tett a főhadnagy a köpönyegre. Egy óra letelt már, a mikor újra feléjük indult a főhadnagy. Most már vele ment a tiszthelyettes is, közelről akarta látni ezeket az embereket s ő is mondott valamit németül, a mit nem értett meg senki. Mikor látta, hogy hiába beszél, idegesen hadonászott, mutatta a kardot meg a revolvert, s fölintett az égre. A parasztok komoran fordultak el tőle.

A főhadnagy megint előkereste a maga emberét.

- Volt katona?

- Voltam.

- Milyen sarzsi?

- Káplár.

- Tud németül?

- Nem.

- Hát ki tud?

- Senki.

Erre elővett a zsebéből egy irást, csapkodni kezdte a kezével a kiterített lapot s most már ő is elvesztette a nyugalmát.

- Maguk bolondok, meg vannak veszve. Ide nézzenek. Bele van irva a parancsba, hogy ha nem megy szép szerivel, hát lövünk. - Kirántotta a kardját és lökdösni kezdte azt a parasztot, a ki legközelebb állott hozzá. - Nem megy? Takarodjon! Mars, mars! Nem akarom a vesztüket, bolondok.

- Nem megyek. A mienk az erdő. Nem parancsol itt az ur. Az enyém, meg ezeké...

- A király mindenütt parancsol...

- Itt még az se... Az itt mind a paraszté. Apám is, meg nagyapám is vágták.

A főhadnagy elhallgatott s intett a tiszthelyettesnek.

- Jer.

Visszamentek s újra végigheveredtek a köpenyegeken. A katonák mozogni kezdtek, megigazítottak magukon egy szijjat, némelyik a bajonettet próbálta kihúzni a hüvelyből, újra visszacsapkodva, hogy vigan jár-e, az elfogultságukat akarták beletakargatni a hiábavaló mozgolódásba s odasandítottak a tisztek felé a köpenyegre, a miről kifehérlett a nagy ezüstóra. A mutató rohant előre a számok között. Elül az altisztek számítgatták a perczeket s minden nagyobb numerusnál, a mit áthágott az időszántó kis aczéllécz, érezték, hogy átszalad rajtuk a hideg.

Tul pedig munkához láttak a parasztok. Újra fölfogták a fejszét s nekimentek a fáknak. Olyan volt a munkájuk, mintha a halállal birkóznának. Szakadt róluk a verejték, a vén emberek ledobták magukról az ujjast, kiabáltak: - Neki hé! Vágjad! - A gyöngébbek erőre kaptak a többi fanatizmusától s biztatták magukat, nagyokat rikkantva: - héjjé! Ne félj pajtás! - Szétszóródtak hosszú ritka sorba, döngött fejszéik alatt a sok korhadt nagy fa, a mint belesuhintottak, némelyik megreszketett, a taligák felé pillantott a tisztásra s szeretett volna fölkapni egyre a sok közül és elnyargalni, de már nem volt ereje ahhoz se, hogy szembeszálljon a lázzal. Sunyin, remegve pillantottak a tisztek felé, a kik egymással sugdostak s biztatták egymást.

- Ne félj! Nem lő, nem mer...

Ujra közéjük ment a főhadnagy. Halvány volt, tétovázva beszélt s nagyokat nyelt, a mig egymás mellé rakta a szavakat.

- Nem mennek, kendtek?

- Nem, a maga erdejébe ur a paraszt is.

- Nem hisznek nekem?

- Nem.

Az egyik fölemelte a fejszét s a főhadnagy felé suhintott vele.

- Leütöm az urat, ha nem megy innen.

A főhadnagy is kardot rántott s végigvágott a fejszés ember arczán. Még magához sem tért a tömeg, már nálunk volt. Rekedten kiabált.

- Hapták! Hapták! Menjenek az urak a katonák háta mögé.

- Mit akar.... mi lesz?... Főhadnagy ur?...

- Kimennek-e az erdőből, vagy nem?

A parasztok megrőkönyödve, egymásba bújva, vártak s csak a szájasabbak ordítottak.

- Nem, az Istennek se... Egy életünk, egy halálunk...

A tiszthelyettes egy fa mögé állott s hozzátámaszkodott vastag derekához. - Reszketett, majd hogy hanyatt nem bukott, mint egy tuskó.

- A ki akar, menjen, a mig tud.

A fa mögé ment a kadéthoz, valamit akart neki mondani, de a mikor látta, hogy milyen állapotban van, szó nélkül ott hagyta. Megint a parasztok felé tartott s a dühtől reszketve kiabált.

- Marhák, barmok! Ki innen...

A parasztok egyszerre követ, rögöt, tuskót dobáltak feléje. Egy kemény rög a homlokán találta s föltaszította a feje tetejére a sapkát. Széles vörös szalagban indult meg a homlokáról a vér, végig az arczán, le a zubbonyra. A parasztok veszettül ordítoztak, most már közelebb jöttek s kopogni kezdett a sok kő és keményre fagyott sár a katonák fején. - Neki, üsd agyon! Verd a kutyát! kiabálták a túlsó oldalról. A főhadnagy zsebkendőjével a vért törülgette le a szeméről, hogy lásson. Mikor visszanézett a legényekre, látta, hogy azok is véresek már, kettőt közülök puskára fektetve vonszol hátra a többi. Lihegett, levegő után kapkodott s még egyszer átkiabált a parasztokhoz.

- Ki az erdőből! Ki...

Mikor újra kőzápor repült el a feje fölött, félreugrott a katonái elül és vezényelt.

- Tüz!

Egyszerre dördült el valamennyi puska s aztán nagy csend lett. Iszonyú füst takarta el a világot, nem lebegve magasabban, mint az ember szeme s aztán hallatszott, hogy dübörög a föld a sok csizma dobogása alatt, a mint rohantak el a másik oldalon.

A taligákban nyerítettek a lovak, aztán egymásután összeakadva, egymásba gomolyodva rohant végig a mezőn mind, a gazdátlanokat magától vitte haza a ló őrült vágtatással. A fák között pedig halottak és sebesültek feküdtek sorjában nyögve, jajgatva, némelyiknek az utolsó sóhajtását fogta föl az, a ki éppen ráhajolt, egy öreg paraszt pedig a könyökére támaszkodva siránkozott, a mig mindig gyöngébb és gyöngébb lett a hangja.

- Mert egy kis fát gyűjtött az ember télire, egy kis forgácsért, a mit összeszedtünk...