Elmult a temetés
| Elmult a temetés szerző: Ady Endre |
Harmincéves volt, egy évvel előbb temette el nagyszerű feleségét s most egy kis koporsóra borult rá sírás nélkül Enyingi Sándor. E kis koporsóba Enyingi Györgyike halott testecskéjét zárták, Enyingi Sándor egyetlen kis gyermekéét ki elkivánkozott édesanyja után. Enyingi Sándor nem sírt, mert nem tudott s mert inkább meghalt volna, hogysem őt itt százan és százan sírni lássák. A nagyobb vidéki város, melyből éppen elkészülőben volt, összegyült a Györgyike temetésén, hogy egyszerre gyászoljon is, szórakozzon is, búcsúzzon is. A pap, kálvinista pap, szép, palástos, öles, őszes férfiú, olyan beszédet akart tartani, melyet évekig is emlegessenek.
"Az Úr, akit akkor se szabad vádolnunk, amikor szörnyű és nekünk érthetetlen csapásokat bocsát ránk, megpróbálta ismét Enyingi Sándort. Most egy éve, hogy eltemettük a leánykája koporsójára boruló apának életpárját, szépséges, jóságos, félig-gyermek asszonyát. S hogy lehullott az ő fejének koronája, most íme lehervadt a vigasztaló, gyönyörű virágbimbó is, melyet szíve fölött örzött félő és forró szeretettel. Óh, az Úr szent, titkos vegyítéssel méri számunkra az életet s az élet adományait, de hinnünk kell, hogy szeretetből s javunkra küldi el hozzánk a fájdalmakat is. Ime, a még úgyszólván ifjú ember, kinek nevét már ez ország határain túl is ismerik s aki e városnak egyik büszkesége. Ime, ez ifjú tudós, akire sürgősen vár az ország fővárosában az egyetemi tudomány egyik legdíszesebb katedrája. Szegény, egyszerű emberek gyermeke, akiről már diákkora sejttette, hogy a küldetéses emberek ragyogó, harcos életét fogja megharcolni."
Enyingi Sándor majdnem süketen karolta jobb karjával, meghajoltan, a kicsi koporsót, zsebkendős baljával könnytelen, sápadt arcát takargatta. Egy-egy szó sujtotta csak fejbe, de ez se fájt, sőt egy-egy pillanatra már-már dolgozni akart az ő mindig kritikus agya. Igazságosan már-már majdnem megállapította, hogy a pap ezúttal emberien, sőt majdnem tudományosan beszél és ő hozzá akar mindenek előtt és fölött szólni. Nem akarja okvetlenül, hogy megrikatásra könnyen hajlandó asszony gyászolók hangosan, udvariasan, szépen kisírják magukat. De ilyen megállapításainak legvégére mégse tudott eljutni Enyingi Sándor, fáradt balkeze is leesett a koporsóra, most már arca is odasimult és a pap beszélt tovább.
"Egyszerű szülei még élnek Enyingi Sándornak s itt vannak ők is a drága, kis halott koporsója mellett, de az ő szivükbe talán hamarabb fog szállni enyhülés, mint fiukéba. Mert az ő boldogságuk még mindig nagy: az ő vérük, gyermekük ragyogva tört ki az ő homályos, szegényes házukból. És az ő Sándoruk még éppen hogy a férfikor küszöbén áll, erőben, hírben, becsületben s mint vallásos emberek, ők tudják jól, hogy az Úr ki tudja pótolni, amely hiányosságok sorvasztják a szivet. Az idő, mely Istennek legnagyobb műve és orvossága, elveszi a fájdalmakat, elhozza a szív új virulását. És adni fog az ő fiuknak asszony helyett asszonyt, kit szeretni fog, gyermek helyett gyermeket, kiben gyönyörűsége lesz."
És mindig bővebben, bátrabban, ércesebben ömlött a pap szava, beszédje s végül már szinte himnuszi lett, amikor az új élethez, az új, dicső föladatokhoz lelkesedve küldte a leánykája koporsóját karoló apát. Azután imádság következett, ének és Enyingi Sándor karjaiból kiszakították az Enyingi Györgyike koporsóját s vitték. A temetőben már emelt fővel, de egy kicsit talán még sápadtabban állott a kis sirgödör szélén Enyingi Sándor s azután kocsiba ült egyedül. Öreg édesapjától, anyjától, a rokonoktól a barátoktól, a paptól, senkitől se búcsúzott. Néhány nap mulva elhagyja ezt a várost s úgy érezte, hogy két halottján kívül nem is igen maradt itt neki más senkije. Az apját, az anyját izléssel, okossággal, szinte önmagát kényszerítve szerette, de e két öreg ember már régen nem volt fontos az ő életében. Az öreg tímár s felesége, az öregasszony, aki diák-gyerekekre mosott, olyanok lettek számára, mint a megfagyott gyermekkori emlékek. Néha viaskodott magával, átkozta magát Enyingi Sándor, hogy ő rossz ember, szívtelen ember, de kritikus agya ilyenkor is győzött. Ő nem tehet arról, hogy küldetése volt s hogy a szegény, kevés munkájú tímár-apa kis udvara után egy teljességes, széles világ várt reá. Az apja és az anyja úgy se értenek semmi mást az ő életéből, minthogy pénzt tud nekik adni, úri házat tart, most Budapestre viszik s a főispán is tisztelettel beszél vele. És ez az egész város is csak annyira ismeri őt, mint a legtávolabb élő idegent, csak annyira ismeri, amennyit a lokálpatriotizmus javára ízetlen újsághírekből kiszedett.
De, de, a pap néhány erősebb szava csendült vissza az Enyingi Sándor fülébe s a robogó kocsi ingerelte erős, de a napokban nagyon megrángatott idegeit. Szerette a feleségét, de igazán nem tudta megmutatni neki, hogy szereti, mert írni kellett, dolgozni, sietni. Mindig azt remélte: majd, ha célhoz jut, több nyugalomhoz, több ideje lesz a gyöngédségre és a szeretetre is. És a kis leány, aki egy évig árván, egy rideg nevelőnővel élt, nem is az apja mellett, csak a közelében, vajjon nem-e szerencsétlenség miatt hagyta most itt az ő tudós és csak önmagáért élő apját? Kezdtek megmélyülni Enyingi Sándor lelkében a gyászbeszéd némely szavai s az erős Enyingi Sándor nagyon gyáván lépett ki a kocsiból. Még a nevelőnővel beszélt és az öreg gazdasszonnyal szégyenkezve, mert azok mindaketten még mindig sirtak. Györgyikét siratták. Eszébe jutott, hogy ő nem is tudja, milyen volt az ő kis leányának gyors elbúcsúzkodása, hirtelen halála s mik voltak az utolsó szavai.
A két nő sírva, de hidegen, majdnem haraggal válaszolt az idétlen, önmagukat szégyenleni látszó kérdésekre.
- Engem nem akart látni, amikor Budapesten voltam s amikor talán legválságosabb állapotban volt, az én kis drágám?
- Az édesanyját emlegette mindig, - vallotta szárazon a nevelőnő - s azt kérdezte sírva, hogy biztosan találkozni fog-e vele?
- Azt is nyögte, - tette hozzá az öreg gazdasszony, - mondjuk meg az apukának, hogy ő nem volt rossz kis leány és egy verset tanult az apuka születésnapjára.
Enyingi Sándor hallgatta-hallgatta a válaszokat s mintha csak önmagával kivánna kegyetlenkedni, mindenfélét megkérdezett még. S mint más embert a sírás, őt ez könnyítette meg s ezután már ismét tudott elmélkedni és megállapítani. Mint hirtelen déresés, az esett az agyára, lelkére, hogy nagyon alacsonyról nagyon magasba került embernek így kell lakolnia. Eltűnik mellőle a legszebb feleség, nem kívánja az életet, melyet tőle nyert, a legaranyosabb gyermek se. De az is rögtön megállapította, hogy család nélkül, feleség nélkül s a gyermeknek legalább reménysége nélkül nem élhet. Ezt is az alacsony sorsból és sorból hozta, talán babona, de így van s nem tehet róla. Látta előre, hogy megint meg fog házasodni, megborzongott, hogy ez a házasság is csak idejut, mint ez, az első. De Budapestre gondolt végül, hogy fog először előadást tartani, kiket kell még meghódítani, mely versenytársakat kell még leverni? S este oly szépen aludt el Enyingi Sándor, mintha nem ebből a házból vittek volna ki egy év előtt egy nagyszerű asszonyt s a mai napon egy édes, kis, szomorú, halott leánykát.