Elmélkedés a háborúról
| Elmélkedés a háborúról szerző: Barcsay Ábrahám |
Radvánszky Jánosnak.
Igaz ugyan, mondják, hogy a szegény török
Békességet kíván és már lassan zörög,
És hogy Kata1 asszony Friderik bátyánkka
Abban megegyeztek a mi vén anyánkkal,
Azért ha most őszre forrhat a békesség,
Haszontalan lészen talán a vitézség.
Annyi ezer gyilkost miért fizetnének,
Ha embert nem lelnek, kit megöletnének?
Majd nyakunkba vetik a bornyú-tarisznyát,
Mondván: menjetek el és vegyétek hasznát,
Menjetek, királyok kardos tanítványi,
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ha a remeteség nem volna tilalmas,
Ámbár embereknek, úgy látszik, unalmas,
Majd radványi havas hideg erdejében,
A legrengetegebb fenyves tetejében,
Ott, ahol a vackor füge gyanánt terem,
És hol kastély gyanánt jó a fedett verem,
Egy szép forrás mellé választván lakásom,
Ott lenne holtomig csendes mulatásom.
Ott a természetet naponkint vizsgálván
S mindennap valami mélységet találván,
Annak titkaival táplálnám lelkemet
S bátor kimúlásra készítném testemet.
Mennyi gyengeségnek csúfos köteleit,
Kik most szorongatják szívem rejtekeit,
Oldoznám fel akkor? - - - - - - - - - - - - -
Hányszor előzném meg hajnal mosolygását,
A tiszta forrásnak csudálván folyását,
Ki szüntelen eljár kötelességében
És vizeit küldi a tenger öblében;
Szűntelen közelget s szűntelen távozik,
A több társaival újra találkozik;
Forrás, osztán patak, folyóvíz, nagy Duna,
Tenger, eső, felleg s a Balaton-tava.
Hát még az időnek titkos enyészetét
És örökké tartó csuda természetét,
Ki mindent csak elnyél iszonyú torkával
S hirtelen megemészt rettentő gyomrával,
Mivel mérhetnők meg ennek tágasságát?
Réffel-é vagy öllel? - - - - - - - - - - - - - -
Érzem, ó barátom, e szempillantásban,
Midőn veled vagyok kedves mulatásban,
Érzem, mely sebesen múlnak el óráink,
S mely hamar enyésznek legvígabb napjaink.
Ime már a nap is tüzes szekerével
A tengerbe merűl meggyúlt tengelyével,
Az egész természet mély álomban nyugszik,
Egyedűl az idő soha nem aluszik.
E nagy ellenségtől nincs megszabadulás,
Diánna Temploma most csak egy kőomlás,
Magos Piramisok büszke tetejeket
A porba takarták emlékezeteket,
Mondd meg hát, barátom, hova folyamodjunk,
E rövid életben mihez ragaszkodjunk?
Nem tudom, megvallom. Az egy barátságot
Míveljük e földön, mint főbb boldogságot.