Elektra (részlet)

Elektra (részlet) szerző: Hugo von Hofmannsthal, fordító: Kosztolányi Dezső

CHRYSOTHEMIS
     Elektra húga, a ház ajtajában áll.
Aggódva néz Elektrára, aztán halkan kiált.

Elektra!

Elektra összeborzong, mint az alvajáró, ha nevén szólítják. Támolyog. Maga köré mereng,mintha nem tudna mindjárt eligazodni.
Arca eltorzul, mert húga aggodalmát észreveszi.
         Chrysothemis az ajtóhoz tapad.

ELEKTRA
Ó, ez az arc!

CHRYSOTHEMIS
                               Utálod arcomat?

ELEKTRA
Mért jössz? Felelj, beszélj, vagy áradozz -
s menj —hagyj!

Chrysothemis tiltakozva felemeli kezét.

                                Miért emeled a kezed fel?
Épp így emelte kezeit apánk,
Mikor a balta rácsapott s húsát
szétszelte. — Mit akarsz, anyám leánya?

CHRYSOTHEMIS
Valami szörnyűt forralnak ma ők.

ELEKTRA
Az a két asszony, ugye?
 
CHRYSOTHEMIS
                                 Ki?

ELEKTRA Anyánk,
meg az a másik asszony, a pulya,
a bátor orgyilkos, nemes Aegisthos,
aki csupán az ágyban hősködik.
Nos, mit akarnak hát?

CHRYSOTHEMIS Toronyba vethetnek
hol a napot, holdat se láthatod,
s örök az éj.

          Elektra nevet.

De megteszik, tudom —
hallottam.

ELEKTRA
                       Nékem is ilyesmi rémlik,
Nem az utolsó tálnál, az ebédnél?
Ekkor dörög, hetvenkedik bután
s vígan emészt reá.

CHRYSOTHEMIS Nem az ebédnél.
S nem hencegett vele: ő és az anyám
beszélte együtt.
 
ELEKTRA Négyszemközt? Hogyan
hallhattad akkor?


CHRYSOTHEMIS
                      Az ajtón keresztül.

ELEKTRA
Ne nyisd ki a ház záros ajtaját!
Fojtott lehelletet, haló nyögést
visszhangoz a kamráknak öble mind.
Ha sóhajok nyögnek, ne bántsd a zárt!
Hisz ők se gyilkolnak szünetlenül,
ők is magukba vannak olykor-olykor!
Ne nyisd ki ajtajuk! Ne hallgatózzál.
Feküdj a földre, mint én és kívánd
fejükre a halált, ítéletet.

CHRYSOTHEMIS
Én nem tudok gubbasztva éjbe nézni,
úgy, mint te. Szívemben tűz ég,
mely szerte űz e házba engemet,
nincs nyugtom itt, egyik szobába sern.
Egyik küszöbről a másikba lépek,
le s föl a lépcsőn, mintha hívna egy hang
s hogy odaérek — bús, üres szoba
mered reám. Úgy félek. Nappal-éjjel
remeg a térdem, a gégém szorul,
megfulladok, még sírni sem birok,
kővé mered a kín. Segíts, segíts!
 
ELEKTRA
Miért?

CHRYSOTHEMIS
          Te vagy, aki a földre láncolsz
nagy vaskapoccsal. Hogyha nem dühöngenél.
nem lenne fogva húgod. A harag,
álmatlanul dorbézoló kedélyed
megrémíti őket, másképp kinyitnák
a szörnyű börtön ősi ajtaját.
Nem, én kivágyom! A halálomig
nem alszom itten minden éjszakán!
Hagyj élni, amíg meghalok! Gyerek kell,
a testem elfonnyad, gyerekre vágyom,
s legyen ezerszer is paraszt az apja,
őneki szülöm édes magzatom.
Testemmel altatom, melengetem,
ha rázza éjjel kunyhónk a vihar!
De ezt tovább már nem birom, nem én,
itt ácsorogni a cselédi néppel,
közé taszittatva méltatlanul
s rettegni éjjel-nappal a halált!
Szólj, hallod-e? Elektra, szólj!

ELEKTRA Szegény
leány!

CHRYSOTHEMIS
               Tekints reám s tekints magadra,
kinek használ ajaj? Talán atyánknak?
Apánk halott. Orestes elveszett.
Látod, sosem jön vissza. Az idő
késsel karcolja ránk sötét jegyét
és künn a nap kel-kel, leáldozik,
az ismerőseim, a karcsú nők
áldástól terhesek, a kútra mennek,
alig emelik a vödört, míg egyszer
kipattan az áldásthozó teher,
a kútra jönnek és belőlük is
cukros nedű folyik s kacagva csüng
rajtuk egy élet s nő a sok gyerek —
mi meg örökre itten keshedünk,
mint a karóra aggatott madár,
várunk, kukucskálunk, jön-e fivérünk.
Nem jő, követje sem — egyetlenegy
követ se jő! Inkább ezer halált,
mint ilyen életet. Nem, én
leány vagyok, asszonysorsot kívánok.

ELEKTRA
Pihá, aki ilyet gondol s kimondja!
Barlang leszel, hol megbúvik a gyilkos,
bujálkodó barom szerelmese?
Ó, szörnyűség, ő véle hál együtt,
a mellet vadul a szemére nyomja —
aztán kilép az ágyából a másik —
kezébe balta, háló.

CHRYSOTHEMIS Szörnyű vagy!

ELEKTRA
Mért szörnyű? Hát te is ilyen cudar vagy?
Vagy csak leszel?

CHRYSOTHEMIS
                                Nem tudsz soha feledni?
Fejem olyan kopár. Ma elfelejtem,
mi tegnap volt. Gyakorta csendbe fekszem
s ott az vagyok, ki voltam és nem értem,
hogy mért repült el a szép ifjúság,
hová suhant el oly hamar?
Hisz nem tűnő víz fodrozatja volt,
nem lenge cérna, mely legombolyul
s száll, szertezüll, hisz én maradtam én.
Sokszor szeretném kérni az eget,
gyújtson világot, hogy sajátmagamban
magamra leljek. Nem lennék csak itten,
hogy elfelejteném rossz álmaim —

ELEKTRA
Feledni? Mit! Barom vagyok ? Feledjek?
Az állat alszik el máj szólva száján
a préda morzsáit, barom feled
s kérődzik, amíg fojtogatja már
a ráütő halál, barom feled
s felfalja kölykét, mely világra jő;
én nem vagyok barom, én nem tudok
feledni!