Eleimnek...
szerző: Tompa Mihály
1855 VASÁRNAPI UJSÁG 1856. január 6-án (1. szám.)

Eleimnek kisded háza,
Békességgel fölruházva!
     Hol bölcsőm is ringott egykor
     S fürge lábom futosott:
     Csak neveld agg napjaimra,
     Kertedben a gyámbotot!

A mióta vágy- s reményben
Küszöbödet általléptem,
     Hogy kikísért és megáldott
     A ki legjobban szeret:
     A világban nem találok
     Nyugodalmat, örömet.

A kép, melly ugy csábit távol,
A remény, mit szívünk ápol:
     Fellegjáték, melly eltorzul;
     Köd, mit a szél elvere;
     Valót adtam a reményért,
     De búsit is a csere!

Csendes hajlék! téged látlak
Lombja közt az ákáczfáknak;
     Kéményednek kéklő füstje
     Az ég felé kanyarog…
     Otthon vannak az enyémek!
     Mért hogy én is nem vagyok?!

Ott az udvar, ott a kis kert,
Benne minden füszál ismert;
     Gyermekképek, ifju álmak
     Szép emléke mindenütt;
     Ah, mig köztem és közöttök
     Idő és tér nem feküdt!!

Öreg apám szánt, vet, munkál,
– Többet ér még mindnyájunknál, –
     Édes anyám imádkozva
     Viraszt fel sok éjjelen,
     S fohász, munka mindazért, hogy
     Az én dolgom jól legyen.

Világ gyult már őszi estén,
Mintha látnám, mintha lesném:
     Mit csinálnak…? olvasgatják
     Kedves fiok levelét…
     S még soká, a sötétben is
     Csak rólam foly a beszéd.

A kik vélem bé nem teltek:
Várjatok csak áldott lelkek!
Mint a tengerek hajósa,
Ki a földet behajózza:
     Haza felé közeledem,
     Mentűl messzebb haladok;
     A szivem visz, – nem sokáig
     Lesztek immár magatok!