Előszó (Ady Endre kötetéhez)
| Előszó szerző: Ábrányi Emil |
Kedves barátom!
Ha valaki sokat szenvedett, ha keserű csalódásokon ment át,ha olyan balsors érte, ami egész életre nyomot hagy: rendesen igyekszik eltitkolni keservét emberi szemek elől, igyekszik homályban tartania kapott sebeket, hogy senki se lássa.
A költő nem cselekedhetik úgy, mint a közönséges ember. A költő kénytelen leírni azt, amit érez, legyen érzése gyönyörvagy fájdalom, büszkeség vagy szégyen, lelkesedés vagy háborgó harag. Belső szükség kényszeríti rá. Éppen azért költő, mert így van alkotva. A nagy csapásokat egy ideig állhatja hangtalanul, megdöbbent némasággal, mint az olyan vándor, aki mellett leütött a villám. De a némaság nemtart sokáig; a magával vívott bens tusa kifelé tör és a költő száján megfakad a vers.*Nem tehet zárat a szivére. Érzéseit nem nyomhatja vissza semmi. Próbáld elgátolni a megáradt folyót: ha sikerült, a költő érzelmeit is elfojthatod. Próbáld betömni a vulkán kráterét, hogy tüzes haragját égre ne dobálhassa:ha sikerült, a költő érzelmeit is betömheted.
Én a poétánál első sorban ezt a belső kényszert, ezt a mélyről fakadó belső erőt keresem. Mert csak annak a poétának van mondanivalója, akinek a szíve, a szenvedélye diktál. Csak annak a poétának van hatása, aki verseiben a maga lelkét tárja ki előttünk.
Hiába minden csinált dísz, hiába sziporkázik az ötlet, hiába cseng a nyelv polifóniája, hiába minden frázis és deklamáció, ha a remekül fölszerelt költeményből hiányzik az érzés ereje. Hidegen letesszük a könyvet és a pompás versekből nem marad bennünk semmi. A költő csak akkor hat biztosan, ha abban a rímben, amit leír, életének egy eleven töredéke dalol hozzánk; ha verseiben szintén elmondja mindazt, ami üdve, vagy átka volt; ha víg dalaian valósággal halljuk a költő jókedvű kacagását, ha dithirambjaiból égő lelkesedés csapdos felénk, mint a lobogó tűzoszlop és ha bánatos strófái úgy következnek egymásra, mintha könnyek hulldogálnának a szeméből. Ha így énekel a költő, akkor minden hangja hosszasan fog reszketni szívünk mélyén, mint négyszeres visszhang a völgy katlanában.
Az Ön versei, tisztelt barátom, éppen azért hatottak rám, mert megtaláltam bennük az igazi költőnek ezt az erős közvetlenségét.
Önt nem a divat, nem a hiúság, nem a mások poétikai dicsősége ingerli arra, hogy verseket írjon, hanem a szivében megáradó és kifelé törő érzések belső kényszere. Önnél a vers nem tűzijáték, hanem igazi tűz: állandóan lobog s fényt és meleget áraszt. Önnél a vers az az édes csöpp, mely dallamosan ömlik ki a szív csordulásig telt poharából.
Igazságot, bensséget találtam verseiben, akár a szerelem boldog szenvedéseit festi, akár a forrón szeretett édes anyához zokog, akinél hűbb vígasztalónk nincs, mert elkísér bennünket a Golgotha végső stációjáig, mint Jézust a mater doloróza, — akár a hazáról énekel, akár a szatíra, akár a bölcselkedés hangján beszél.
Szép magyar verset írni ma már nem nehéz, mert nyelvünk bámulatosan kifejlődött, technikánk egészen a virtuozitásig kicsiszolódott. De Ön nem az ügyes verselők, hanem a poéták számát szaporítja ezzel a kötetével. És Önre magas fok várakozhatik a magyar Parnasszuson, hamegkezdett útján tovább halad, amit bizonyosra veszek, mert verseiből kiérzem, hogy Önnél a poézis nem az ifjúkor rímelő szeszélye, nem könnyelmű és hamar elmúló szeretkezés, hanem komoly, hosszú, örökkétartó viszony a Múzsával.
Útra induló kötetének sok szerencsét kíván s Önt szeretettel üdvözli
tisztelő pályatársa
Ábrányi Emil