Előhang (Somlyó Zoltán)
szerző: Somlyó Zoltán
Úgy vedd e könyvet a kezedbe nyájas olvasó,
hogy e betűkön vérem van, mint kenyéren a só.
Úgy gyüjtögettem őket én, esztendők nagy során,
hogy légyen, mihez nyúlnom majd a késő vacsorán.
Jól tudtam én, hogy sebek közt majd társam nem leszen.
Magam vagyok. Már késő volna búsulni ezen!
A sötét arc s a ráncos homlok ismeri magát,
én homlokomra nem festem a szépség csillagát.
A rútság: sorsom csillaga; a rútság: gyilkosom!
A tekintetem oly komor, mint kés a vánkoson.
Akire nézek: elijed, szó ajkán megakad. –
Jaj, kellett volna valaki, ki mellettem marad…
Kit megérintek, azt hiszi, fulánk szaladt bele.
A csontjaimból fú a szél, egy zord világ szele.
Kit jó szivemnek roskadó párnája megölel,
az bús arcommal álmodik és riadtan lök el.
Ha vígasztalok valakit, a szíve elszorul.
Kit magam fölé akarok, az lábamhoz borul.
S akit kicsinynek álmodok és jónak képzelek,
az fejem fölé szór tüzet s kínomban kéjeleg.
A rútság: sorsom csillaga. A rútság átka nyom.
Vagy nem rút-e korai ránccal préselt homlokom?
És nem rút-e, hogy oly kopott a szívem, mint ruhák,
amikben szennyes árkok rossz vizein úsztak át.
A nap alatt haladtam el s felhőnek néztek ők.
Magasra mentem, hol nem szólnak kürtök s dobverők.
És nem hitték, hogy fent vagyok és nem találtak lent.
S a templomban is megszóltak, mint egy istentelent!…
…Légyen megírva ez sötét sorokban. Hisz való!
Hogyan rontotta magát sárral egy virágfaló!
S ahogy előle elfutottak gyáván mindenek,
úgy csak az Igazság elől futnak az emberek…