Előbbi lakásától búcsúzik
szerző: Barcsay Ábrahám
Gyalog-fenyőfáknak barna gyümölcsei,
Kiktől kékesednek Beckónak hegyei,
Ti! kiket a napnak szikkasztó tüzei
Úgy érlelnek, mint tél csattagó derei:
Ablakomból sokszor tekintek reátok,
A sovány bérceket mikép borítjátok,
És a vad rigókat mikép hízlaljátok,
Kikkel sültjeinket majd szaporítjátok.
A Nagy Alkotónak bölcs rendeléséből,
Ti-néktek is jutott jó-téteményéből,
És a természetnek titkos törvényéből
Ti is adót adtok földnek terméséből.
Látom, a szűrös tót vas-szegű botjával
Havaknak tetején hogy mász csáklyájával,
S titeket leszedvén kesztyűzött markával,
Hogy hord nagy üstökbe teli tarisznyával.
Megrothaszt és kifőz, noha veszélyére,
Mert e mérges italt öntvén gégéjére,
Fojtó dühösségek forranak szívére,
S késsel támad sokszor maga testvérére.
A Vág, ki sebesen lefut közöttetek,
Csodálja, sziklákon mikép nőhettetek,
Látni szőllő-fát is nyegni mellettetek,
Ki már elszáradott, míg ti zöldűltetek.
Úgy nőnek éjtszaknak végső határain,
Érzéketlen fáknak jégcsapos ágain,
Csodálatos rügyek Nubia partjain,
Kiket lelt Dodóna Phoebus oltárjain.
Így olvadnak hideg vizeknek öblében,
Gyönyörű klárisok Scylla közepében,
Így teremnek gyöngyök Thetis kebelében,
Kiket Chlóris felfűz s függeszt kis fülében.
Fenyvesek, patakok, eleven források,
Ti, kik közt Nimpháknak5 volt néha lakások,
S hol szívemből folytak sok mély sóhajtások,
Búcsúzom tőletek - titkomat tartsátok.