Elégia (Havas Gyula)
szerző: Havas Gyula
De nekiszaladtam,
Jaj, de messze hagytam
Az anyámat, apámat.
Nagy fények remegnek,
Szépséges szemeknek
Éje alig ad árnyat,
Szomorú szivembe
Út már nem viszen be,
Elhagyott már a bánat.
Nagy tenger szigetje
Nagy-messze kivetve
Nagy-egyedül ragyogva,
Irigyen nevetve
Álmatag egekbe,
Parti, szép távolokba,
Gõgös örök-éjjel
Vérehúlló kéjjel
Mered a csillagokba.
Tûnõdés vagy álom
Életen, halálon,
Ritmusa a világnak,
Vágy tájakra, nõre:
Bús tornyoknak õre,
Néha-néha kiállnak,
Szépszavú zengéssel
Ködbe, messze, éjjel
Kósza verset kiáltnak.
Jaj, a messze partig
Meghalkúlva hallik
Megkopva az avúlt szó.
Igazságuk állják
Messze parti lámpák:
Mécsvilágok a múltból.
Monoton meséjük
Sír ködöt köréjük:
Jaj, aki nem tanúlt jól!
Hová lett a fátyol,
Mit csinált-virágból
Ezer boggal kötöttünk
Rozsdáló aranyba?
Ó, anyám, Aranka
Már el sem kell köszönnünk.
Csak állnak a lámpák,
Fejüket csóválják.
Nõ a tenger közöttünk.
Szélvésszel szaladtam,
Jaj, nagy-messze hagytam
Az anyámat, apámat.
Nagy fények befednek,
Szépséges szemednek
Éje már nem ad árnyat.
Szomorú szivembe
Út már nem viszen be,
Elhagyott már a bánat
Elhagyott már a bánat.