Egy vén paraszt egykor

Népdalok és mondák (1. kötet)
szerző: Erdélyi János
Egy vén paraszt egykor

Egy vén paraszt egykor feleségül vett
          Egy városi csinos lánykát,
De a menyecske egy huszárt szeretett,
          S kérte ravaszul urát,
Hogy hozzon egy kocsi szénát,
Szénát, szénát, hogy hozzon egy kocsi szénát.

A vén paraszt dörmögé most magában,
          Ugyan mi furja fejed?
Várj, várj, csak elindulok este felé,
          S elbúvok a kapu mellett,
Mintha mennék hozni szénát,
Szénát, szénát, mintha mennék hozni szénát.

Im ugrat egy lovag a faluba be,
          Öltözve, mint báb, csinosan,
Jelt ád ablakból a kis menyecske,
          S ajtót nyit előtte lassan;
Mond: férjem ment hozni szénát,
Szénát, szénát, mond: férjem ment hozni szénát.

Szivéhez szorítja a szép jövevényt,
          S ajkára nyom tüzes csókot,
E tréfa leshelyébő1 sérti a vént,
          S betöri a záros ajtót,
Véltétek hogy hozok szénát,
Szénát, szénát, véltétek hogy hozok szénát?

Kiugrik a lovag a nyilt ablakon,
          Mint tolvaj, ha más közelít;
Oh férjem, engedj meg, igy szól az asszony,
          Ő becsületből vala itt.
Gondoltuk, hogy hozol szénát,
Szénát, szénát, gondoltuk, hogy hozol szénát.

Lánczhordta huszárja! ha mérföldekre
          Mennék is én hozni szénát,
Kikérem ám máskor az illy időben
          Ezen veszedelmes tréfát.
Az ördög hoz nektek szénát,
Szénát, szénát, az ördög hoz nektek szénát.