Egy védtelen asszony
| Egy védtelen asszony szerző: Anton Pavlovics Csehov, ismeretlen fordító |
Noha éjjel heves köszvényrohama volt és noha idegei egészen fel voltak dúlva, Kisztunov reggel mégis elment a bankba és már korán nekiállott az ügyfelek fogadásának. Fáradtnak és szenvedőnek látszott és elhaló hangon beszélt.
– Mit kíván? – fordult egy asszonyhoz, kin özönvízelőtti köpenyeg volt és ki hátulról nézve nagyon hasonlított egy nagy cserebogárhoz.
– Kérem szépen, kegyelmes uram – szólalt meg az asszony és gyorsan pörgette szavait, – férjem, Scsukin, ülnök, öt hónapig beteg volt és mialatt még otthon feküdt és kezelték, minden ok nélkül elbocsátották állásából és mikor fizetéséért mentem, kegyelmes uram, huszonnégy rubelt és harminchat kopeket levontak! És miért, ha szabad kérdeznem? A hivatalnokok takarékpénztárából pénzt kért kölcsön és a többi hivatalnok jótállott érte. Hát hogy lehet ez? Hogy vehetett fel pénzt az én beleegyezésem nélkül? Hiszen ez lehetetlen, kegyelmes uram. Mit jelent ez? Szegény asszony vagyok, abból élek, hogy szobákat adok ki... Gyenge és védtelen vagyok... Mindenki csak bánt és senkitől sem hallok egy jó szót...
A kérvényező hunyorgatni kezdett szemével és köpenyegében zsebkendőjét kereste.
Kisztunov átvette kérvényét és elolvasta.
– Jó, jó, de bocsásson meg – mondotta vállát vonogatva, – nem értek az egész dologból semmit. Nem jó helyre jött, asszonyom. Hiszen nekünk semmi közünk kérvényéhez. Szíveskedjék, asszonyom, ahhoz a hivatalhoz fordulni, ahol férje alkalmazva volt.
– Nem, nem, uram, már öt helyen voltam és még csak átvenni sem akarták sehol sem kérvényemet – mondotta Scsukinné. – Már egészen elvesztettem fejemet, mikor vőm: Borisz Matvejics, Isten hálálja meg neki, önhöz utasított. „Csak forduljon, kedves mama, Kisztunov úrhoz, mondotta, nagyon befolyásos állása van és sokat tehet önért.” Segítsen rajtam, kegyelmes uram!
– Mi itt nem tehetünk semmit önért… Értse meg: férje, amint látom, a hadügyminisztérium egészségügyi osztályának volt alárendelve, míg ez itten magánintézet, kereskedelmi intézet, bank. Hát nem érti ezt?
Kisztunov még egyszer vállát vonogatta és egy dagadtarcú, egyenruhás úrhoz fordult.
– Kegyelmes uram! – mondotta Scsukinné siránkozó hangon. – Arról, hogy férjem beteg volt, orvosi bizonyítványom van! Íme, itt van! Tessék megnézni!
– Jó, jó, hiszen én elhiszem önnek – mondotta Kisztunov ingerülten, – de ismétlem, hogy semmi közünk a dologhoz. Hihetetlen! Ez igazán komikus! Hát a férje valóban nem tudja, hogy hová kell fordulnia?
– Férjem egyáltalában semmit sem tud, kegyelmes uram. Mindig ugyanazt darálja: Ez nem a te dolgod! Hagyj békében!… Hát kinek a dolga, ha nem az enyém? Hisz az én nyakamon ül! Az enyémen…
Kisztunov újra Scsukinné felé fordult és magyarázni kezdte neki, hogy mi a különbség a hadügyminisztérium egészségügyi osztálya és egy magánbank között. Az asszony figyelmesen hallgatta végig, helyeslőleg bólintott és így szólt:
– Igenis, igenis, igenis… Értem. Hát akkor legalább tizenöt rubelt kegyeskedjék nekem kifizettetni! Nem bánom, hogy ne egyszerre…
– Ó – sóhajtotta Kisztunov, hátravetve fejét. – Nem lehet önnel boldogulni. De értse meg végül, hogy ha hozzánk ilyen kérvénnyel fordul, az éppen olyan komikus, mintha egy valópörrel valamely patikához vagy mértékhitelesítő hivatalhoz fordulna. Levontak a férje fizetéséből, dehát mit tehetünk mi ebben az ügyben?
– Kegyelmes uram, örökké imádkozni fogok önért, könyörüljön egy szegény árván, – mondotta Scsukinné sírva. – Védtelen, gyenge asszony vagyok… agyongyötörtem magam… Az albérlőkkel pereskednem kell, férjemért könyörögnöm kell, a háztartás is elfoglal… És most, ráadásul, még vőm is elvesztette állását… Csak a forma kedvéért eszem és iszom: már alig állok a lábamon. Egész éjjel nem aludtam…
Kisztunov szívdobogást kapott. Egy vértanú arckifejezésével tette kezét szívére és újra magyarázni kezdett Scsukinnénak, de hangja elcsuklott.
– Nem. – Bocsásson meg, nem tudok önnel most tovább beszélni – mondotta reménytelen kézmozdulattal. – Fejem is szédül. Csak feltartóztat bennünket és elfecsérli az idejét. Ó!… Alekszej Nyikolajics, – fordult a hivatalnokok egyikéhez, – magyarázza meg kérem Scsukinné asszonynak!
Kisztunov már minden ügyfelével végzett és irodájában néhány tucat okmányt aláírt, de Alekszej Nyikolajics még mindig Scsukinnéval tárgyalt. Irodájába két hang hallatszott be: Nyikolajics monoton, magán uralkodó basszusa és Scsukinné siránkozó, zokogásba kitörő hangja…
– Védtelen, gyönge asszony vagyok, beteges asszony – mondotta Scsukinné. – Külsőleg talán erősnek látszom, de bensőleg nincs bennem egyetlen egészséges erecske. Alig állok a lábamon és nincs semmi étvágyam… A kávénak ma reggel nem éreztem az izét.
Alekszej Nyikolajics megmagyarázta neki a különböző hivatalok közötti különbséget és a pervitelnek különböző rendszereit. Mikor elfáradt, a könyvelő váltotta fel.
– Utálatos asszonyszemély! – gondolta Kisztunov felháborodva, miközben idegesen recsegtette ujjait és egyre a vizeskancsó után nyúlt. – Hiszen ez az asszony hülye, valóságos tökfej! Engem beteggé tett az ostoba liba és most a többit kínozza halálra! Ó… a szívem!
Egy félóra múlva csöngetett. Alekszej Nyikolajics belépett.
– Nem tudjuk vele megértetni, Pjotr Alekszandrics! Halálra gyötör… Míg mi ezt vagy azt magyarázzuk neki, ő valami egészen másfélével áll elő…
– Én… én… nem tudom a hangját elviselni… Belebetegedtem… nem bírom ki tovább…
– A portást kellene hívatni, Pjotr Alekszandrics, hogy dobja ki.
– Nem, nem – mondotta Kisztunov ijedten. – Olyan lármát fog csapni, hogy mindenki meghallja a házban és az ördög tudja, mit fognak rólunk gondolni… Próbálja meg, barátom, hátha meg tudná vele valahogyan értetni a dolgot.
Egy pillanattal későbben újra felhallatszott Alekszej Nyikolajics mély hangja. Egy negyedóra múlva a könyvvezető csengő tenorja váltotta fel basszusát.
– Hihetetlenül ordináré asszonyszemély – mondotta Kisztunov felháborodva és idegesen rángatta vállát. – Ostoba, mint egy fatuskó, hogy az ördög vigye el. Azt hiszem, köszvényem újra kezdődik… És fejgörcsöm…
Alekszej Nyikolajics elvesztette végre türelmét. Először az asztalon dörömbölt ujjaival, azután homlokára ütött.
– Szóval itt nem feje van önnek, hanem…
– No, no – mondotta sértődötten az öreg. – A feleségednek elődörömbölhetsz valamit… vadállat… Sokat engedsz meg magadnak.
Nyikolajics határtalan dühvel nézett rá, mintha el akarná nyelni és halk, elfúló hangon mondotta:
– Ki innen!
– Mi… i? – ordította hirtelen Scsukinné. – Hogy mer nekem ilyent mondani!? Gyönge, védtelen asszony vagyok ugyan, de ezt nem tűröm! Férjem ülnök! Ilyen vadállat! Elmegyek ügyvédemhez és majd az… már három albérlőmet vittem a törvény elé és még te is fogsz hozzám koldulni jönni! Generálistokhoz megyek! Kegyelmes uram! Kegyelmes uram!
– Pusztulj innen, bestia! – sziszegte – Alekszej Nyikolajics .
Kisztunov kinyitotta az ajtót és benézett az irodába.
– Mi történik itt? – kérdezte siránkozó hangon.
Scsukinné, rákvörösen, ott állott a szoba közepén és szemeit forgatta, ujjaival a levegőt döfködte. A hivatalnokok, kik szintén belevörösödtek és kiket a botrány láthatóan fárasztott, körülötte állottak és tétován néztek rá.
– Kegyelmes uram! – tört Scsukinné Kisztunovra – ez itt, ez itt… ez itt (Alekszej Nyikolajicsra mutatott) ujjával a homlokára ütött és azután az asztalra… Kegyelmes uram megparancsolta neki, hogy intézze el ügyemet és ő csúfot űz belőlem! Én gyönge, védtelen asszony vagyok! Férjem ülnök és én magam egy őrnagy leánya vagyok!
– Rendben van, asszonyom – nyögte Kisztunov, – meg fogom vizsgálni… intézkedni fogok… csak menjen… majd később…
– Hát mikor kapom meg, kegyelmes uram? A pénzre még ma van szükségem.
Kisztunov reszkető kézzel simította végig homlokát, sóhajtott és újra magyarázatba fogott.
– Hiszen már mondtam önnek, nagyságos asszonyom. Ez itten bank, egy magán-, kereskedelmi intézet… Hát mit akar tőlünk? És nem látja be, hogy zavar bennünket?
Scsukinné végighallgatta és hallgatott.
– Persze, persze… – mondotta helyeslőn. – De legyen jó kegyelmes uram, legyen jó hozzám, mint egy apa gyermekéhez, vegyen védelmébe, hogy míg élek, imádkozhassam önért a jó Istenhez. Ha az orvosi bizonyítvány nem elég, akkor rendőrségi igazolványt is mutathatok!
Kisztunov előtt elhomályosult a világ. Tüdejének egész levegőkészletét kilehelte és erőtlenül rogyott egy karosszékbe.
– Mennyit akar? – kérdezte gyönge hangon.
– Huszonnégy rubelt és harminchat kopejkát.
Kisztunov elővette pénzestárcáját, kikeresett belőle egy huszonötrubelest és átnyújtotta Scsukinnénak.
– Itt van, fogja és… menjen!
Scsukinné zsebkendőjébe göngyölte a pénzt, a zsebébe gyűrte és édes, delikát, sőt némiképpen kacér mosollyal kérdezte:
– Kegyelmes uram, nem foglalhatná-e férjem újra el régi állását?
– Elutazom… beteg vagyok… – mondotta Kisztunov nyomorult hangon. – Borzasztó szívdobogásom van.
Miután hazakocsizott, Nyikita Alekszej Nyikolajics frissítő cseppekért küldött és valamennyien újra munkához láttak. De Scsukinné még két óra hosszat ült az előcsarnokban, ahol a portással beszélgetett és várt, míg Kisztunov visszatér.
Másnap is eljött.