Egy terhes álomtalan éjjelemkor
Fuss már egyszer éjjel kínos setétsége,
Te eleven halál! boldogok restsége–
Megölsz unalmaddal! – nem kell csendességed,
Szerencsébb szemekre folyjon édességed.
Enyimek nedvesek fájdalom árjától,
Nem várnak enyhülést álmok tréfájától.
Tudom minden időszakasz eltünését,
Hallván egy szomorú harang csendülését,
Mely azt jelentgeti haldokló szivemnek,
Hogy közelget vége ezer gyötrelmemnek.
Ennek is utálom hamis biztatását;
Miként tudhatná ő végzések folyását?
Távol tőlem, távol, édes reménységek,
Szomorú örömök, öldöklő kétségek!
Nem hallom én többé ütni óráimat,
Melyek mosolygásra nyitnák ajakimat.
Kelj fel, szép Auróra, piros nyoszoládból,
Vén Titánod elég csókot szítt már szádból.
Kelj fel! siess ama magános erdőkre,
Tiszta forrásokra, szomorú mezőkre,
Melyek már megszokták hallani szavamat,
Mikor bús énekkel fejezem bajomat.
Ottan fülemülék s gerlicék nyögése,
Felel jajjaimra patakok csergése;
Ottan számlálom el hív magánosságnak,
Hány nyila szegezett a mostohaságnak;
S mikor már kiöntöm titkos gyötrelmemet,
Csendes könyvezésre olvasztom szememet,
Mely lehömpölygetvén érzékeny csöppeit,
Itatja pázsitok hervadó füveit.
Ó boldog szabadság erdők közepében,
Ahol kiki bátran sírhat keservében,
Nem úgy, mint halandó társaink ölében,
Kiknek kegyetlenség lakozik szivében!
Még sírás – ártatlan jele keservünknek,
Kis vigasztalása levert életünknek–
Még ez is tilalmas!… mosolygást kivánnak
Látni ajakunkon, mikor kardra hánynak.
Mostoha fajzati föld golyóbisának,
Vérszopó vadjai végső Libiának,
Meddig fogjátok még az ártatlanságot,
Üldözni letapodt gyámoltalanságot?
Hát még több vért kiván pogány szomjúságtok,
Szilaj erkölcsötök, iszonyú vadságtok?
Há! kegyetlen lelkek! vad is megelégszik,
Ha már eleget ölt, barlangjában fekszik:
S ti nem szünhettek meg? Ez-é az okosság?
Halhatatlan lélek? emberi társosság?
Fussatok el tőlem, tigrisek kölkei,
Mesés Polyfemus undok gyermekei!
Rátok koholtatnak Etna mennykövei,
Akhéron, Erebus kínzóeszközei.