Egy százszorszépre
szerző: Robert Burns, fordító: Szász Károly
Piros pöttyes kis százszorszép, te, Gyökered' im ekém kitépte!
Szép kis virág, szánlak nagyon,
De nem segíthetek már;
Tört szárad' a gyom közt hagyom,
Hol gyors enyészeted vár.
Szegény kis ártatlan virágot,
Nem a pacsirta, vig barátod,
Tiport le (gyorsan szállva rád)
A harmat-mosta zöldbe,
A mint kezdé harsány dalát,
A hajnalt üdvözölve.
Mikor kibújtál volt: fagylalva
Fútt rád észak metsző fuvalma;
De a tavasz lágyabb lehén
Hő ringatódat lelted,
S az anyaföld hű kebelén
Kinyíla gyönge kelyhed.
Szép kérteink pompás növényit
Árnyas sudárfák s falak védik;
Kő és göröngy vesz tégedet
Körül a puszta réten,
S a száraz ugart ékited,
Elhagyva, észrevétlen.
Szegény ruhádban, mint kis árva,
Hó kebled' a napnak kitárva,
Mosolygó, ártatlan fejed'
Szerényen emeled föl ...
S im egy ekevas, ágyhelyed'
Kiforgatá fenékből!
E sors vár, ah, sok gyönge lányra, Födvén magány homályos árnya,
Kiket megcsal a szerelem,
S vak bizalom felültet,
Virúltak, ah, és hirtelen
Posványba, sárba dűltek!
A balga dalnok sorsa sem más,
Kit elsodor egy vad vizomlás;
Vagy balcsillagú tengeren,
Eszélytől nem vezetve,
Vihar, habtorlás, szertelen
Mélységbe eltemette!
Ez sorsa a küzdő erénynek,
Kit baj, nyomor szenvedni kénytet,
Kit elárul rokon, barát,
A sors elfordul tőle,
Ég nyújtja csak védő karát,
S szétzúzva ─ abba dől le!
S ki szánod e kis százszorszépet:
Vár rád is, vajmi gyorsan, véged!
Virágzól most s kevélykedel;
De várj! ─ a sors ekéje
Véletlen érhet téged el,
Kifordít — s föd sir éje!