Egy százszorszépre

Egy százszorszépre, melyet szántás közben ekémmel kifordítottam
szerző: Robert Burns, fordító: Szász Károly
VASÁRNAPI UJSÁG XIX. évfolyam, 1872. Pest, 1872. január 7.

Piros pöttyes kis százszorszép, te, Gyökered' im ekém kitépte!
Szép kis virág, szánlak nagyon,
De nem segíthetek már;
Tört szárad' a gyom közt hagyom,
Hol gyors enyészeted vár.

Szegény kis ártatlan virágot,
Nem a pacsirta, vig barátod,
Tiport le (gyorsan szállva rád)
A harmat-mosta zöldbe,
A mint kezdé harsány dalát,
A hajnalt üdvözölve.

Mikor kibújtál volt: fagylalva
Fútt rád észak metsző fuvalma;
  De a tavasz lágyabb lehén
    Hő ringatódat lelted,
  S az anyaföld hű kebelén
    Kinyíla gyönge kelyhed.

Szép kérteink pompás növényit
Árnyas sudárfák s falak védik;
  Kő és göröngy vesz tégedet
    Körül a puszta réten,
  S a száraz ugart ékited,
    Elhagyva, észrevétlen.

Szegény ruhádban, mint kis árva,
Hó kebled' a napnak kitárva,
  Mosolygó, ártatlan fejed'
    Szerényen emeled föl ...
  S im egy ekevas, ágyhelyed'
    Kiforgatá fenékből!

E sors vár, ah, sok gyönge lányra, Födvén magány homályos árnya,
  Kiket megcsal a szerelem,
    S vak bizalom felültet,
  Virúltak, ah, és hirtelen
    Posványba, sárba dűltek!

A balga dalnok sorsa sem más,
Kit elsodor egy vad vizomlás;
  Vagy balcsillagú tengeren,
    Eszélytől nem vezetve,
  Vihar, habtorlás, szertelen
    Mélységbe eltemette!

Ez sorsa a küzdő erénynek,
Kit baj, nyomor szenvedni kénytet,
  Kit elárul rokon, barát,
    A sors elfordul tőle,
  Ég nyújtja csak védő karát,
    S szétzúzva ─ abba dől le!

S ki szánod e kis százszorszépet:
Vár rád is, vajmi gyorsan, véged!
  Virágzól most s kevélykedel;
    De várj! ─ a sors ekéje
  Véletlen érhet téged el,
    Kifordít — s föd sir éje!