Egy szál gyufa
| Egy szál gyufa szerző: Kosztolányi Dezső |
„Przemysl elesett” ─ mondta egy magyar paraszt, aki hétfőn este kilenckor felszállt a villamosra, és kis motyójával a pályaudvarra igyekezett. Különösen mondta ezt, fájdalmasan, könnybe lábadó hangon, de keményen, messzehangzóan, mint ahogy a Nemzeti Színházban Tiborc, a parasztszínész szokott beszélni. Öltözete se volt különb. A motyójába egy karéj hadi kenyér volt becsomagolva meg a szegénysége. Azt szokták vinni az emberek ilyen fakó színű és fakó szagú batyukban. Megdöbbentő volt az öregúr. Nem a híradása, amelyet a pesti ember már harmadfél órával azelőtt a szívébe zárt, kegyeletes szomorúsággal, de az, hogy oly makulátlan tisztasággal mondta ki a lengyel városnevet. A magyar száj nem szíveli a mássalhangzótorlódást. Karajcár lett a krajcár-ból, és ezer év nem volt elegendő arra, hogy a szlávoktól kölcsönkért drága szó meghonosodjon a nép száján, a paraszt sokszor derágá-t mond még ma is. Nagyon megszerethette kend, bátyám, ezt a várat, hogy ily tisztán ejti ki a nevét, akárcsak az édeslánya nevét. Megyek vele, a pályaudvar felé. Az öreg sovány, és a homloka sárga. Nem olyan, ahogy rajzolják. Szemhéja szeplős. Gyakran hunyorog, mint a madár. Gyulladt a szeme húsa, a könnyzacskója puffadt és lógó, zsákos. Pillája alig van már. Kihullott az öregségtől meg a szegénységtől. Az egyik szemén négy pilla van, a másikon csak három. Nézem az öreget, ennek a földnek az egyedülvaló szentségét, a magyar parasztot, a kezét, az arcát, a pilláit, amelyeken egyszerre csak végigcsorog valami gyors, rohanó, fényes nedvesség. A paraszt gőgösen ül, figyeli a villamos útját, és nem veszi tudomásul a könnyét.
Nekünk kopognak a távírómasinák, és beszélnek a telefonkagylók, s a hivatalos híradások mást is elárulnak, ami megindítja képzeletünket. Azt olvassuk: a részletek leírhatatlanok. Állandóan ezekre gondolunk, és a képzelődés szorgalmas munkája megakadályoz abban, hogy kétségbeessünk, vagy hogy az erőnk ellágyuljon könnyé, vér helyett. Jó megérteni a fájdalmat. Ezzel kihúzzuk a kígyó fogát. Ne idézzük a szenvedések durva özönét. A képzelet is megijedne tőlük, és nem juthatnánk tovább. De gondold el azt, amit a kommünikékben olvassz, hogy háromheti körülzárás után nem volt a várban egyetlen szál gyufa sem. Csak az ágyúk okádtak tüzet meg a gépfegyverek meg a puskák, és a tűzmesterek, ezek a tantaluszi szenvedők, akik övig-nyakig állottak lángokban, rá se tudtak gyújtani a pipájukra. Cigaretta sem volt már. A katona pedig most nem a babájáról álmodik, de a dohányról, a keserű füstről, a szájában parázsló pipáról, amely száraz nyelvét megnedvesíti, cserepes száját megpuhítja. Nem kell régi csataképet festenünk. Az új, a modern, a pátosz nélkül való sokkal meghatóbb. Képzeld el őket, ezeket a hős embereket, amint a készenléti szobákban ülnek hosszú-hosszú sorban, egy hosszú-hosszú gyalulatlan falócán vagy mélyen a föld alatt, pincékben, ahol ismeretlen állatok szemei égnek, büdös lyukakban, amelyeknek a tapintása is nyavalya és döghalál, csömörletes, orrtekerő szagok közepette, a várakozás türelmében vagy a várra hulló bombák záporesőjében, és akkor képzeld el az utolsó hajnalt, amely előbb zölden, majd lila és violaszínekben dereng az ég peremén, a sok csukaszürke ruhát benne és halovány arcot, a kirohanás pillanatában, a kürtöt, amely sír a vár piacán, és a sok ezer torok tajtékzó szavát, amely a végzetet hívja, a férfielhatározását ordítja, s aztán a vért, a vért, a vért, amely az egyetlen meleg, az egyetlen forró folyadék annyi idő óta. Térdre kell esnünk ennyi szenvedés elképzelésére.
Az új háború nagyon különbözik a régitől. Azok a szók, amelyek a régit jellemezték, szinte használhatatlanok már. Csak a várostrom a régi középkori és ókori. A körülzárt várakban ma is olyan jelenetek játszódnak le, mint sok száz évvel ezelőtt, s ma újra megindultan olvastuk azokat a régi magyar énekeket, amelyek várak vívásáról és megvételéről adnak hírt. A katonák hasábfákat fűrészeltek, a fűrészport sóval fűszerezték, azzal etették a lovukat. Még a kedves aviatikust, a kivételes állatot, a postagalambot is megették. Robinsoni módon, két fa összedörzsölésével csiholtak tüzet. Az ember ősi leleményessége újra szóhoz jutott. Talán nekik is akadt külön felfedezőjük, építőmesterük, tudósuk, aki a szükség szorítása alatt olyan fogásra jött rá, amit még nem ismer a kultúremberiség, olyan vegyészük, mint a franciáknak, aki az ostrom alatt a csatorna moslékjából ízes írós vajat köpült. Ki tudja, milyen új lángeszek keletkeztek a vár és a végzet vaskapui mögött. Azok a levelezőlapok, amelyeket a légiposta felénk röpített, arról tanúskodnak, hogy mindvégig kemények és vidámak maradtak. Nem tréfáltak, nem színészkedtek, mint a franciák, akik az ostrom alatt ostromvacsorák-at rendeztek, és patkány- meg egérpecsenyére hívogatták egymást. Csillagot néz vacsorára ─ szól a magyar népdal. Ők is bizonyosan az eget nézték, a csillagokat, amelyek ugyanazok lengyel földön, mint a balatoni tájak fölött, s jóllaktak csillagfénnyel, megteltek erővel. Olyan az ostromlott vár, mint a hajó. Számára a másoknak szilárd föld tarjagos óceán. Minden, ezen a hajón van, az élet is. Tudták, hogy nem szabad elhagyniok. Amikor pedig süllyedt, mint segélyt váró óceánjáró gőzös, rakétázni, tüzelni, ropogni kezdett, megbődültek az ágyúi, és beleordították az égboltba, a mindenségbe, az összes fülekbe, hogy elveszett.
Ezekkel a szókkal igyekezünk az ő közelükbe, a szenvedésük közelébe férkőzni. Sápadt szók, amelyek alig világítják meg a történelmi szcénát, gyenge gyufalángok. Egy szál gyufát gyújtottunk. De ennél a lángocskánál is látjuk az ő halvány és jó arcukat.