Egy régi udvarházból
szerző: Krúdy Gyula
Abban az időben, amikor Szindbád sihederfiú volt, még sok minden másképpen volt elrendezve a földi téreken. Szindbádnak tekintélyes és gazdag apja volt, aki szeretett lóra ülni és tavaszi reggelen a nedves határban nyargalászni. Keveset és ritkán beszélt, mintha rendkívüli módon leereszkedne, ha száját szóra nyitja. A rókát vörös frakkban kergette, az agarait többre becsülte az asszonyoknál, és házánál mindig meg volt terítve az asztal fehérrel, ezüsttel, a konyhán éjjel-nappal füst kanyargott a falusi ház teteje felé. A kapun címer volt kőből, a kapu körül százesztendős jegenyék hintáztak a szélben. A tanyaház egyszer leégett, és Szindbád apja nagyon sajnálta a gólyafészket, amely a házzal égett. Száz esztendő óta jártak a fészekre a gólyák, és Szindbád apja szégyenkezve kérdezte: hová teszem őket tavasszal? Máskor pénzt, nagyon sok pénzt elveszített az "Arany Biká"-ban, ahol környékbeli urakkal kártyázott. A kártyázás soká tartott, talán napokig, és ezen idő alatt otthon megveszett egy Szerda nevű tarka kutyácska, amely egykor, a vásáron Szindbád apjának lába nyomához csatlakozott. A kutyát megkötötték, gyógyították, de már segíteni nem lehetett. Potrobányi úr végre előhozta rozsdás flintáját, a flinta akkorát dörrent, mint egy ágyú, és a kis tarka eb véresen elnyúlott. Potrobányi úr ezután nyomban elszökött a háztól, mert hiszen előreláthatóan Szindbád úrapja hazaérkezésekor a flinta másik csövét belé küldené. Csak egy hét múlva merészelt a tanyáról visszatérni Potrobányi úr, hogy folytassa az ifjú Szindbád nevelését. Szindbád úrapja akkor már csak egy megvető pillantásban részesítette, és egy fél esztendő múlva, karácsony estéjén megkérdezte a nevelőt:
- Nem lehetett megmenteni azt a kutyát, Potrobányi?
Potrobányi a megszólításra büszke örömmel magyarázta el a Szerda megveszésének történetét, de Szindbád úrapja többé nem nyitotta ki a száját.
- Gyerünk aludni, ifjúuram - mondta tehát Potrobányi úr Szindbádnak, és az asztaltól elmenőben, hatalmasan rálépett Ketvényi Nagy Sámuel lábára. - "Gyere te is, vén komédiás" - dörmögte lecsüngő bajusza alatt.
Az ifjú Szindbádnak két nevelője volt. Potrobányi öreg író körülbelül már akkor került a házhoz, amikor Szindbád véglegesen még meg sem érkezett. Potrobányi úr akkoriban vándorlással foglalkozott, utazott tengelyen vagy az apostolok lován, és szenvedélye a versírás vala. Lakodalmak és keresztelők, torok vagy installációk nem nélkülözhették Potrobányi urat. Elhagyta Pestet, ahol meglehetős sikerei voltak az irodalomban - Balázs Sándor néha kezet fogott vele a "Komló"-ban, és Lisznyai szűrét viselte ünnepnapon -, a vidékre tért meg, ahol még az emberek romlatlanok, és megbecsülik a költői tehetséget. Pityi Palkó címen élclapot szerkesztett a vidéki városkában, és szabót, csizmadiát, kocsmárost versekkel fizetett ki. Szerette a szőlőlugasos kis borméréseket, és állandóan hajadonfővel járt, hogy ne kellessen senkinek előre köszönnie. Míg Szindbád mellett nevelősködött, haját sokszor le kellett nyíratnia, és az öreg hajdú keményen megborotválta vasárnapi reggeleken. Akadtak néha ócska lovaglónadrágok a háznál, amelyeket Potrobányi úrnak kellett végleg elviselni, de a legkellemetesebb foglalkozás mégiscsak a ház vendégeivel való mulatozás volt. Ivásnál, játéknál és egyéb szórakozásoknál gyakran helyettesítette Potrobányi a ház urát. Ünnepélyes és méltóságos volt, és az ifjú Szindbádot gyakran oktatta, hogy legelőször a papokat kell leitatni a fehér asztalnál, mert amíg a papok józanok, semmiféle mulatságos dologról nem lehet beszélni.
- Ne sajnáld az esperes úrtól a vörös bort! - mondta komoly és megfontolt hangon Potrobányi a tanulószoba csendjében, midőn megunta a latin auktorokat.
A nyugalmas életmódban meghízott, megtermetesedett, és szeme kidülledt, mint a gazdag falusi bíráké. Mély torokhangon beszélt, és szerette csúfolni a tanítót vagy a kántort az asztal végein. A tréfáit teli hangon mondta el (a kántor tiszteletteljesen és meghatottan nevetett), és a szemét kérdőleg gurította körül az asztalon. Egészben véve tekintélyes és ünnepélyes férfi volt, és mint öreg író, titkon lenézte még az esperes urat is. Legalább az ifjú Szindbádnak gyakorta magyarázta, hogy az írók a legelső emberek a világon. Kár, valóban nagy kár, hogy a környéken mindenki tudta, hogy e tekintélyes és tiszteletre méltó férfiút csupán Potrobányi úrnak hívják.
Ketvényi Nagy Sámuel sokkal későbben került a vidéki házhoz. K. Nagy Sámuel megérkezésének legfőbbképpen a kántor volt az oka, aki valami betegségbe esett, és a doktor eltiltotta az italtól. A kántor, a doktor receptjével a zsebében, egyszerre furcsa hangon kezdett beszélni Potrobányi úrral. Fennhéjázó lett és goromba, mint akár az uradalmi fiskus, és helye az asztal végén üresen maradott. Potrobányi úr eleinte dúlt-fúlt mérgében, hogy többé utolsóbb ember nem akad nála a hosszú asztalnál, sem az egész házban, és fogcsikorgatva mondogatta:
- A gazember csak azért betegedett meg, hogy engem kijátsszon.
A kántor gúnyosan integetett a túlsó sorról, ha sétáinkban véle találkoztunk, és kezében a doktor céduláját lobogtatta. A Pityi Palkó hasábjairól így lassan leszorult kántorunk alakja, míg Potrobányi úr elcsendesedett, elgondolkozott, szelíd lett, és olyanformán gubbasztott a végtelen asztal mellett, mint egy telelő sün.
- Nos, amice - kérdezte egyszer kegyes hangulatban az esperes úr -, hogy vagyunk az anekdotákkal?
Potrobányi úr szolgálatkészen kezdte rá:
- Elment egyszer a cigány a zsidóhoz...
Ám a hangja és arckifejezése olyan keserves és szomorú volt, hogy az esperes úr jobbnak vélte elhallgattatni.
- Taceat, amice.
Azonkívül Potrobányi úr erősen nekifeküdt az ifjú Szindbáddal a tanulásnak. Valamely vizsga közeledett, és a nevelő balsejtelemmel mormogta:
- Még csak az hibáznék ebbe a nyomorúságos életbe, hogy megbukjunk Késmárkon.
Egy napon Szindbád úrapja Potrobányi urat a városba küldte. Szivart, kártyát, miegymást kellett hozni a városból, valamint puskaport, amelyet a nevelő úr mindig azzal az elhatározással helyezett el az ülés alatt, hogy hazáig bizonyosan felrobban az egész szekér. Ilyenkor nem ivott, nem dohányzott. Talán Szindbád úratyja is azzal a célzattal hozatta állandóan a puskaport, hogy Potrobányi úr józanul és rendesen végezze a rábízottakat.
- Vigyázz, paraszt - mondogatta a jó úr a szembejövő szekereknek -, lőpor van az ülésben.
És nagyot lélegzett, amikor a félkilós zacskót végre levette a szekérről.
Azon a napon azonban minden másképpen történt.
Potrobányi úr ugyan már hajnalban elszekerezett hazulról, de késő délutánig nem jött meg a városból.
Az esperes úr - szép májusi nap volt - a vadszőlővel befutott lugasban iszogatta a parádi vizet és bort, más vendégek a tarokkot kergették. Szindbád úrapja a szeméhez emelte a tenyerét, és a távolba nézett.
- Még csakugyan felrobbant az a bolond - mormogta csöndes egykedvűséggel.
Már estére hajlott az idő, amikor az öreg kocsis bekormányozta a pejkókat a nyitott kapun, és a poros bricska megállott az ámbitus alatt.
A kocsin ült Potrobányi úr, orra, arca piros az ivástól, a kalapja félrevágva, és a karjával átölelve tartja a mellette ülő borotvált képű, ravasz, vékony szájú öreges embert.
- Vendéget hoztam, tekintetes uram - mondta akadozva, miután a lőport átadta. - Egy régi színészpajtásomat fogtam meg a városon. Penzióban van az öreg. Se apja, se anyja, se semmi dolga már a világon. Vállalta, hogy megtanítja Szindbád ifjúurat a vizsgai versezet elszavalására.
- Helyes - mondta Szindbád úratyja. - A színész úr a kerti házban fog lakni.
- Gyere már no, te vén gazember komédiás - kiáltotta Potrobányi úr nyerítő hangon, amely hangot a kántor betegsége óta eleven ember nem hallott -, told ide azt a nyúzott képed.
Erősen hátba vágva, széles karmozdulattal penderítette most előre a zöld felleghajtóba bújtatott, vén színészt. Az kakaduüstökét hátrasimította, és jobb válláról bal vállára dobta a kabátot.
- Ketvényi Nagy Samu, nyugalmazott magyar színész - mondta recsegő hangon, és jobbra-balra meghajolt.
Potrobányi úr diadalmasan állott mellette, és a jobb kezét az öreg komédiás vállára helyezte, mintha csak azt mondta volna: lássátok, van még nálamnál is hátrábbvaló ember...
A kövér esperes, aki ilyenkor már félálomban csibukozott, kidörzsölte szeméből az álmot.
- Canis mater - kiáltott fel - mégiscsak derék fickó ez a mi... izé... amicénk.
Erre Potrobányi úr is meghajlott.
Később így szólt a színészhez:
- Most pedig egyél-igyál, pajtás, amennyi beléd fér.
- Ne félj, Potrobányi, nem vallasz velem szégyent - felelt Ketvényi Nagy, elfoglalta helyét az asztal végén, és azután ott maradt.
A régi udvarház, ahol Szindbád felnevelkedett (Potrobányi és Ketvényi Nagy Sámuel felügyelete alatt), azon házak fajtájából volt, ahol százesztendőnként egyszer ereszkedik meg az ablak vasalása. Mozdulatlanul, pompásan megmarad minden a maga helyén, a lakók éppen úgy, mint a székek. És a mennyezetes diófa ágyat, amelyben egyszer Rákóczi Ferenc aludt (majdnem minden régi ágyban Rákóczi vagy Mária Terézia hált meg), csak olyankor mozdítják meg helyéről, a függönyös bolthajtás alól, ha az ágy tulajdonosa történetesen haldoklik, és levegőért, a búcsúzó napsugárért a szoba közepére, az ablakokhoz kívánkozik. A nagy ágy megmozdul, régi, nehéz székek, kerek asztalok véle masíroznak, és a kutya vonítani kezd a kert alatt. Az eperfára a kuvik telepedik, és mindaddig hallatja baljóslatú hangját, amíg a cselédek kővel nem dobálják. Tehát Szindbád olyan házban töltötte ifjúságát, ahol kutyavonítás és kuvikmadár nélkül nemigen szokott változás előfordulni. És nem is nagyon változott. Szindbád úratyja még mindig többet gondolt arra, hogy a gólyafészek a tanyaház nádas födelén épségben maradjon, hogy a régi jegenyefák a ház körül helyükön legyenek, és se kutya, se macska el ne vesszen az ő úriházától, mint avval törődött, hogy Szindbád végtére felnövekedett, talán tizenhat esztendős is elmúlott már, és mindazokat a tudományokat kimerítette, amelyek fölött Potrobányi úr és Ketvényi Nagy Sámuel rendelkezett, amiről bizonyítványt is kapott a késmárki líceumtól.
Potrobányi úr a régi ház levegőjében és a pompásan terített asztal mellett sehogyan sem tudott végképpen megöregedni. Azt szokta mondani:
- Úgy vagyok az esztendőimmel is, mint a borral. Iszom, iszom, akár három napig is, kapatos is leszek bizonyos mértékig, de aztán ne tovább. Megmaradok mindvégig egyforma állapotban.
Ketvényi Nagy Sámuel, a nyugalmazott színész nemkülönben élvezte a gondtalan, nyugodalmas életet.
- Úgy érzem magam - mondta fogatlan szájával (ha erre Potrobányi úrtól engedelmet kapott) -, mintha máris borszeszben ülnék a Nemzeti Múzeumban. Lássátok, kései utódok, ilyen az igazi magyar színész hajdanában! Az utolsó magyar komédiás. Mert én negyvenöt esztendeig pályáztam ám a vidéken...
- Elég, vén fecsegő! - dörrent közbe Potrobányi úr. - Ne mételyezd meg hazugságaiddal Szindbád ifjúurunk elméjét és szívét.
Potrobányi úr ekkor kövér ember volt, megfeszült rajta minden ruha. Karja, lába mindmegannyi hurka, lecsüngő, vastag bajusza alól különösen az ételek és italok nevét ejtette ki nagy csemcsegéssel. Ebéd idején a konyha körül szaglászódott, aztán kidülledő szemmel jelentette kisebbik gazdájának:
- Paszulyunk lesz malackörmével.
- Babunk - vágott közbe helyreigazítólag a színész.
Potrobányi megvető pillantással felelt, és csak hosszabb szünet múlva kérdezte:
- Te vén csepűrágó! Hogy merészelsz te beleszólni az irodalomba? Neked azt kell énekelni meg szavalni, amit az írók elibéd szabnak. Tehát paszulyunk lesz, és a badacsonyi hordóból hozatok fel ebédre.
A badacsonyiból!
Megforgatta a szót szájában, és csettintett a nyelvével.
Ketvényi Nagy Sámuel megengedte magának tízesztendei szolgálat után, hogy bizonyos gúnyos mosolyt reszkírozzon meg, mondván:
- Paszuly és badacsonyi. A te stúdiumodnak ez a határa, nagyrabecsült barátom uram, de én mint olyan férfi, aki a világban sokat megfordultam, negyvenöt esztendeig pályázván a Kárpáttól az Adria-tengerig, egyéb tudományokat is javallanék Szindbád ifjúurunknak. A nőkkel hogyan is vagyunk, tisztelt és nagyra becsült barátom uram? Ifjúkoromban három feleségem volt.
(Szindbádnak felcsillant a szeme, és helyeslően bólintott.)
- A nőkkel, az isteni nőkkel? - harsogta színpadias hangsúllyal Ketvényi Nagy Sámuel.
Potrobányi úr megzavarodva észlelte Szindbád ifjúurunk csillámló tekintetét, és szemrehányólag kérdezte:
- Vajon nem tettem eleget kötelességemnek ebben az irányban is? Fiatal cselédlányaink a megmondhatói, hogy hány pofont osztottam ki közöttük, amidőn ifjúurunk ezt megparancsolta. A szép Kovács Esztit vajon nem én tartottam lefogva, míg fiatalurunk megcsókolta a szénapadláson, vajon nem én? Talán a színész?
- Köszönet érte, kedves nevelő uram - felelte hálásan Szindbád.
- És nyáron, aratáskor, holdas éjjelen, amikor aludni nem tetszett ifjúurunknak, nem én voltam-e, aki a kukoricacsősz kunyhójába csaltam az aratóleányokat? Talán a színész? Azért csak azt mondom, hogy adjuk meg a gyomornak is, ami a gyomoré... A mi badacsonyi borunknak az egri püspök pincéjében sincsen párja.
- Egy ital bor a hazáért sohasem árt - felelt köhécselve a nyugalmazott színész -, de a honszerelem után nyomban a honleányok következnek. A második kupát a hölgykoszorúért ürítettük mindig ifjúkoromban, amikor még a nagy Széchenyi volt az ifjúság vezére. Javaslom tehát, hogy ifjúurunkat a mezők és a rétek vadvirágai után a szalonok és bálitermek délszaki növényeivel is megismertessük. Szép a kis kökörcsin a tavaszi mezőségen, de milyen más illata van a szalonvirágnak, amelynek kelyhébe francia illatszert csepegtetett a gondos kéz.
- Mit akarsz, színész? - kérdezte kivörösödve Potrobányi úr. - A természet ellen dolgozol?
A nyugalmazott színész állásba helyezkedett.
- Valóban - nem. Emlékszem egy ifjúkori nászutamra, amelyet szekeren tettünk meg tél derekán Virágvölgyi Herminával, és a fuvarost gyakran megállítottuk Érmihályfalva határában, hogy a kötésig érő hóban sétálgassunk... De emlékszem Metternich hercegné budoárjára is, ahol sárga selyemmel voltak behúzva a falak, és India és Bokhara kincseit taposták lábaim, mialatt a hercegnő szerepemet dicsérte, amelyben megigéztem...
- Vén hazug! - csikorgott Potrobányi úr.
A nyugalmazott színészt már nem lehetett letorkolni. Elbódult a saját dicsőségétől.
- Nekem könnyű volt a dolgom, mert elegendő volt a színpadról egy nőre kacsintani (kacsintott), vagy egy titkos, gyöngéd csókot feléje dobni (kezével csókot dobott), hogy a nők az ölembe hulljanak. Sajnos, Szindbád ifjúurunk nem színpadi pályán működik, így kénytelen vagyok hóna alá nyúlni. A városban most kitűnő társulat működik. Pápai, a társulat súgója, egykor titkárom, barátom, kutyám, régi rossz csizmám, Pápai szolgálatunkra leend... Estére a városba megyünk a színházi előadásra.
- Őrültség - mondta Potrobányi úr, de az öreg hajdú az ebéd tálalását jelentette.
A legelső páholyban ültek.
Potrobányi félelmetesen forgatta kidülledt szemét a páholy előrészében, majd Szindbád következett. A háttérben izgatottan, összefont vagy kiterjesztett karokkal állott Ketvényi Nagy Sámuel. Szindbád úratyja fodros ingét vette fel ezen alkalomra, és haját rezedaolajjal illatosította meg. Nyakkendőjét bodrosan a nyugalmazott színész kötötte meg, míg Potrobányi úr piros selyem zsebkendőt illesztett a kabátja zsebébe.
A színpadon egy szőke, púderozott hajú, selyemnadrágos, domború idomú hercegnő énekelt, miközben kis aranyos koszperdjával a taktust ütötte. A fogai vakítóan csillogtak, a szeme körül mély feketeség és odabenn két mosolygó nefelejcs. Magas sarkú selyemcipőjében, fekete harisnyájában hintázva járt-kelt a színpadon, és a lábfejét mindig széjjelvetette. A nadrágocskán rózsaszínű gombok voltak, és ugyancsak rózsaszínűek voltak a gombok a haloványkék kabáton, amely alól pompás melle hatalmasan domborodott. A csuklóját csipkekézelő fedte, és az ujjai fehérek voltak, és körme rózsaszínű. Kis tokája volt, és a füle cimpája piros, az orra kissé hajlott, és a szája égővörös és könnyű, kedves ráncba görbülő.
Ah, ez a nő volt maga az érzékiség. Szindbád forrón és hangosan felsóhajtott.
- H.-né Galamb Irma - súgta hátulról K. Nagy Sámuel, és Szindbád kezében megzörrent a piros színlap.
A torkából búgó hangok törtek elő, és valóban illett külsejéhez neve is.
Potrobányi úr (tagadhatatlan, hogy kissé meg volt hatva) bizonyos gyorsasággal kereste elő kabátja zsebéből a szemüvege tokját, és a pápaszemet fülére igazítva, megnézte a színlapot.
- Valóban - mondta bizonyos elismeréssel, és a nyugalmazott színész diadalmasan mosolygott.
A hölgy a színpadon talán észrevett valamit, mert a dalocska következő strófája az első páholynak volt szánva.
Ringó csípőjével, taktust verő kis kardocskájával a páholynak énekelte, hogy: ici-pici ki-i-is cicám...
Potrobányi úr hümmögve tolta vissza a szemüvegét, és míg fejét csóválgatta, titkon megcsípte a tenyerét: álmodik-e, hisz H.-né Galamb Irma mintha csak neki, egyedül neki énekelné, hogy ici-pici kis cicám...
Szindbád vérpiros arccal helyén ült, és félig álomban, félig ébren érezte az arcán végigsimulni a nefelejcsszemeket. Biztatás, gyönyör, szerelem volt abban a szempárban... Arra tért magához, hogy a függöny lecsúszik, és erős taps hangzik fel a szálában. Hátulról erősen megrázza a vállát K. Nagy Sámuel.
- No most... most dobni csókot - hangzik a vén színész reszelős hangja.
A művésznő magas sarkú cipőjében a lámpák elé lép, és gömbölyű mellét meghajtja, és hálásan mosolyog a tapsokra. Szindbád - a művésznő éppen odanézett - ajkához emelte kezét, és félszegen, ügyetlenül csókot dobott a színpadra.
A művésznő pajkos mosollyal felelt, és csípőjét megringatva, jobb lábát kissé felemelte, és kéjes mozdulattal fordította hátát a legelső páholy felé.