Egy régi, régi tárca
| Egy régi, régi tárca szerző: Kosztolányi Dezső |
Hórihorgas, toprongyos öregember jelent meg a szerkesztőség ajtajában. A szolga előtt mélyen meghajolt, a szerkesztőt karon akarta fogni, és bizalmaskodva kacsintott rá:
- Egy szóra.
A szerkesztő hátrált, tovább ment.
Az öreg ott állt az egyik terem közepén, és nem vette észre, hogy magára maradt. Csontos, sárga kezét még egyre nyújtotta a szerkesztő felé, ki eltűnt. Aztán nézelődött, köhécselt, míg lassan és szomorúan - a megalázkodás szégyenében - visszahervadt a keze, és csöpögő, zöld ernyőjén pihent meg. Sokáig tétovázott így. Pergamenszerű füle kigyulladt, szeme ragyogott. Pirulva hallgatta a szomszéd szobából áthangzó kuncogást. Nem értette a helyzetet.
Hozzá siettem. Akkoriban gyakran láttam ilyen félénk, vidéki embereket, kiknek minden lépésük botlás, szavuk becsületsértés, kíméletük gyöngédtelenség. Megsértenek szívességükkel. Ezek azok, akik a szoba egyetlen székét okvetlenül feldöntik, a vendégségben ők törik össze a legdrágább poharat, ők kiabálnak, mikor suttogni akarnak, ők riasztják fel az alvókat, ha lábujjhegyen járnak, és legelőször ők ülnek le a frissen festett padokra, melyekre oda van írva: "Vigyázat".
Szegény öreget megszántam:
- Parancsol? - kérdeztem tőle.
- Egy tárcámat szeretném kikeresni.
Elmosolyodtam. Inkább valamilyen különc prófétát vagy világgyűlölő természettudóst sejtettem benne, mint írót.
Intettem a szolgának, hogy adja át a régi köteteket. Az öreg az előszobába surrant, csöndesen egy íróasztal mellé kuporodott, s elveszett a régi, poros kötetek között.
Fél szemmel figyeltem. Levette téli sapkáját, s szelíden ragyogott föl kopasz feje. Most már láthattam arcát. Ó, a szemei milyen érdekesek. Ezekből a világoszöld szemekből komoly, szenvedő lélek tekint ki, melyben rendkívüli izgalmak bujkálnak. Mostan is nagyon izgatott. Egészen kipirult már. Bizonyosan korán kelt, hogy idején érjen a budapesti vonathoz, a vonat összerázta, megtörte, talán nem is ebédelt rendesen, s most gyengéden fáj a feje, és mégis folyton a tárcára gondol, lázasan szaglászva keresi régi újságok porfelhőjében. Különös ember. Izzadt kezén az évek piszka sárrá változott. Arca is sáros. Szemei pedig - szelíd, kedves, félőrült szemek - riadtan cikáznak egyik lapról a másikra. Még mindig nem találta meg.
Meguntam a szemlélődést, és nem törődtem vele. Elmentem vacsorázni. De hogy visszajöttem, az én öregem még mindig ottan ült a szerkesztőségben, egy íróasztalról lógatva lábait. Most már érdekelt az öreg. Mit akarhat avval a tárcával? Miért olyan fontos neki? Megtalálta-e? Mégse szóltam hozzá. Telefonoztam, megírtam a cikkemet, cigarettáztam.
Mikor hajnal felé hazaindultam, újra elém botlott, s most már ő szólított meg szorongó, fátyolos hangon:
- Nem találtam meg, kérem. Nincs sehol.
- Átnézte a köteteket?
- Át. Nem is egyszer. Mégse találtam.
- Lehetetlen. Akkor valószínűleg nem is itt jelent meg.
Az öreg mosolygott.
- Dehogynem. Határozottan emlékszem reá. A napra is, a címére is. Mintha most is magam előtt látnám. Le volt nyomtatva. Negyven éve lehet. Akkor húszéves voltam.
Az ajtó újra kinyílt, és most éles, hideg léghuzam söpört át a szobán, s kigöngyölítette a lázas füstfellegeket, a porzó és tinta savanyú szagát, a viták visszhangját, az átélt gondolatok, harcok foszlányait, melyek még mindig köröttünk lebegtek. Aludni ment a szolga is.
Egyedül maradtunk. Szememből pedig egyszerre kiszállt az álom, hirtelen elhatározás szegzett az íróasztal mellé, hogy végzete legyek ennek a gyámoltalan embernek, és összeszorított szájjal, az erőfeszítés végső ájulatában tovább vezessem valamilyen ismeretlen pont felé, és - nem tudni miért - egész magamévá tegyem az ő titokzatos, kusza ügyét.
- Ha én azt megtalálnám - sóhajtozott, és összekulcsolta a kezét. - Mit adnék érte. Az életemet is odaadnám. Ilyen szépet sohasem írtak. Soha, soha. A fiatalságomat írtam meg benne. Évek óta járkálok mindenfelé. Éjjel és nappal kutatom. Most idejöttem. Ez az utolsó állomás. Itt kell lennie.
- De miről szólt a tárca?
Az öreg két nagy ívet írt a levegőbe végtelen szeretettel. Lehunyta szemét.
- Nem lehet elmondani. Szép volt. Nagyon szép. Gyönyörű.
Pokoli éjszaka volt. Egymás után dobáltuk le a puffanó, porzó, füstölgő köteteket. Kezünk mohón, szinte buján turkált a lapok közt, és valami hihetetlen vakbuzgalommal, az őrült lihegésével kerestük sárga lapok közt egy ember életét, azt, ami még értékes, az utolsó rongyot, az utolsó hazugságot. Siettünk. Úgy, mint néha sötét lépcsőkön sietünk minden ok nélkül, a félelem ösztönével, saját árnyékunk elől. Talán attól féltünk, hogy a reggel nyomunkba lép, utolér és ránevet eredménytelen munkánkra. Cigarettára gyújtottunk, és rongyosra mart szivarok sötét parázzsal buktak ki szájunkból.
A percek egyre múltak. Lesoványodtunk, elkoptunk ebben a hajszában, s szájunk, arcunk szürke, piszkos lett a hamu kesernyés csókjától. Végre agyongyötörve hullottunk a pamlagra, és a kudarctól pirulva néztünk magunk elé.
A tartalomjegyzéket is átfutottuk. Nyoma se volt a novellának.
Az öregre pillantottam. Szepegve, nagyon illedelmesen várt, mint félő gyerek. Arcáról eltűntek a piros lázfoltok.
- Menjen haza, öregem - mondtam csendesen. - Majd holnap.
Az öreg azonban meg se moccant.
- Meg kell találnom. Hiszen emlékszem reá. Most már emlékszem. Eszembe jutott minden.
Kíváncsian néztem reá. Beszélni kezdett.
- A mese a kék szemű és fekete szemű fiúról szólt. Ez a két fiú a legjobb barát volt. De egyszer megszerettek egy leányt. Nem tudták sokáig, minthogy mind a ketten valami furcsa álomvilágban éltek.
Finoman, csendesen mesélt az öreg.
- A kékszemű mindent kéknek látott. Kék volt előtte az éjjel, a nap, az erdő, minden. Kéknek látta még a lányok sötét szemét is. A feketeszemű pedig mindent feketének. Még a szőke lányok haját is. Így mentek egymás mellett, egyik a kék, másik a fekete végtelenségben, míg egy este a kapu előtt álltak meg, és megtudták, hogy meg kell halniok, el kell búcsúzkodniok örökre, és elbujdostak a kis vidéki város éjszakájában. Ott, a fáradt folyócska partján ültek és sírtak. Lelkük, az ő picike, törékeny üveglelkecskéjük pedig meghasadt, zenélve, sziporkázva, trillázva ezer darabra tört. Átölelték egymást, és a gyöngyvirágok között haltak meg.
Az öreg lassanként tűzbe jött. Álmosan hallgattam. Most már láttam, hogy csak a mérges hajnal mutatja neki ezeket a képeket, és hagytam beszélni.
- Ön nem tudja, milyen volt ez a lány. A haja rozsdaszőke, és a bőre porcelánfehér. Máriának hívták. Szemei melegek, barnák, mindig csodálkoztak, és ha rámeredtek valakire, gyengén kacsintottak. De ez csak szebbé tette. Ez a gyengéd kacsintás parfümje volt az arcának, édes vanília illat, altató tömjén. Feje pedig fáradtan ült isteni nyakán, mintha sok-sok párna támasztotta volna, és ő is unná fejét, szép szemeit és az életet.
Kissé összeborzongtam. Ez az ember nem tudja, mit beszél. Valami emlék kergette ide, amelynek most nem tudok végére járni. Hiába is akarnék. De egyszerre látom, hogy mi tartott eddig ébren, mi kergetett bele a bolond virrasztásba, a céltalan hajszába, és hamar szerettem volna szabadulni a különös képzelgőtől, ki egyre lázasabban beszélt.
Künn már gyöngén virradt. Szemben egy tűzfal fehérlett, s a hajnal mozdulatlanságából egyenesen arcunkra világított. Láttam, amint a piszkos folyosó lámpája küszködött, fellélegzett és meghalt. A csend ijesztő volt. Ez a hajnalodó házak hangulata, mely dermesztően fekszik mindenkire, úgyhogy az ébrenlevők se mernek zajt csapni, s halkan járnak, halkan beszélnek, mintha igyekeznének az alvókhoz hasonlítani. Megtöröltem a homlokomat. Ásítottam.
- Feküdjön le, édes barátom. Aludja ki magát. Hiszen ezt a mesét most gondolta ki.
Az öreg fölrettent, tágra nyílt szemmel nézett rám.
- Igen, maga sohase írta meg a tárcát - mondtam.
Elhangzott a szavam, a végzetes szó. Csönd lett. Vendégem sem tiltakozott. Leült egy székre, az íróasztal mellé, és szomorúan lelógatta fejét. Sohase láttam nála koldusabb koldust. Úgy ült ott, mint akinek semmije se volt már, kifacsarva, összegyűrve, megsemmisülten, és siratta életét, hiábavaló, ostoba éveit, és a tárcát, az egyetlen szép álmát, amit sohasem írt meg.
Feje az íróasztalra bukott.
Könnyei odapotyogtak az itatósra, az antracéntinta friss foltjai mellé.
Az itatós felitta.