Egy nyájas otthon
szerző: Kaffka Margit
Regénytöredék
1
Szeptember délutáni nap fénye pihent az életen, s az élet lusta, álmatag csurgással folyt el alatta; sűrűn és nyúlósan, mint az olvadt méz, már-már csömörös békességben; ásító-mosolygó, kisvárosi, aranyos őszi csend! Szélcsend; minden állt mozdulatlan; a kertekben a georginák, a Fő utca boltjai előtt a vászonernyők s a szagok a levegőben a boltok előtt. Az arra menő húnyt szemmel megösmerhette volna Triller cukrászét, kissé pörkölt vajszagáról, Rubleczki bodegájában a pállott sajtokat s a finom, női posztók új, üde illatait eggyel odébb, hol Steinfeld bácsi, a kis igyekvő kövér, már kirakta molyhos, puha, hervatag színű végek fölé a nagybetűs cédulákat: „ŐSZI ÚJDONSÁG! PÁRIZSI DIVAT!” – mert azon a héten érkeztek neki Brünnből.
A könyvesbolt táján firneiszos olajfesték szaga sejlett; csakugyan festett kép volt ott a kirakatban. Nagy, félméteres vászon – fölötte tarka plakát, hogy „jön-jön!” a pesti modern művészek kiállítása, a „plen air-istáké”, így írta a helyi újság, s a megyeház termét már készítik. – Bronzsárga tarlót ábrázolt ez a festmény, vörhenyes, alkonyati fényben; középütt női akt hevert a sárga földön; meleg, fakórozsda színű folt; a rézsút sugarak megtörtek egy hevesen feldomboruló csípőn, rőt szőke haja hullámain, az élesen rajzolt lapockán; a töméntelen és sokféle sárgaság egymásba ömölt, tombolt, és lila árnyékokat lihegett. „Tanulmány – Grünwaldtól” – ez volt alá írva. Az emberek megálltak egy percre, megnézték, hallgattak és továbbmentek. Hm… Pestről jön, és „modern”-nek van kiírva, és sokan azt állítják, hogy tetszik nekik, hm… lehet, hogy maholnap divat lesz dicsérni.
De a három öregúr megállt előtte; sok helyt megálltak így, szőlőből jövet, hogy pihenjenek. Az egyik botot viselt, kissé hajlott háttal járt, néha asztmásan nyögdécselt, de arca nagy volt és piros. A másik kicsiny, kemény úriember, öblös orrhanggal (mint egy kis náthás harangé), apró, élénk, behízott szemei voltak, két kezét szerette a zsebben tartani, s ettől még köpcösebbnek látszott. A harmadik sovány, okos arcú pap volt, lila szín övvel a reverendáján és kereszttel a nyakában. Az, amelyik botra támaszkodott, mutatóujján a nagy pecsétgyűrűvel megbökdöste a kirakat üvegjét.
– Nna!… Hát itt van, nézzétek meg ezt! Hát magyarázzátok meg nekem, kérlek! Mi ez?
– Ez kép… Azaz hogy: az akarna lenni! – dünnyögte a kis zsebre dugott kezű, bal szemmel a papra pislogott. Így „se nem ide – se nem oda” szokott vélekedni, más szóval: bölcsen; a lutheránus egyház itteni püspöke volt. Az apátplébános hallgatott, ráncos száját még jobban összehúzta; nem volt elvakult, bigott ember, inkább józan és mértékletes; a meztelen személy a képen végre is hason feküdt, oly kevés látszhatott… De öreg barátjuk nem hagyta, a nyugalmazott törvényszéki elnök, akit Simkó bácsinak vagy a „vén Simkó Józsinak” ösmertek itt mindenek. Sután, ingerülten verdeste az üveget, kurtákat lélegzett, a pirossága kékes, szederjes hamvat kapott.
– Mi ez, mit akar? Hát van ennek valami értelme, azt kérdem tőletek! Mit ábrázol ez? Egy nő, ha jól látom, az fekszik itten ruhátalan; de hát miért? Mi történt szegénnyel: kirabolták, elvették a ruháját, megölték? Halott-é vagy eleven? Vérnyomot nem látni rajta; se seb, se kék folt a testén; mi baja hát? „Tanulmány!” Jó, jó, értem. Tanulni akart a festő úr, mikor ezt csinálta; de hát akkor minek akasztja ide, hogy én megvegyem? Ötszáz forintokért, hehe; két hold szőlőnek az ára! Vagy hogy én tanuljak rajta, ha nézegetem? De ezzel én már nem sokra megyek, hehe, meg hát ennél takarosabb fejércselédet is láttunk már, Antikám, igaz-é? Mi? Akit inkább érdemes pucérra vetkőztetni.
A püspök halkan hötyögött; a pap kissé fanyar mosollyal vonta el az ajkát.
– De tréfán kívül; hát valami értelmének mégis kell lenni, ha már kép! Üldözték tán ezt a szerencsétlent, és úgy hányt le magáról mindent; tán megtébolyodott, maga se tudja, mit csinál, vannak ilyen esetek! De valami kis maradék ruhaneműt mégis odafesthetett volna rá mutatóba, vagy nem bánom, írja alá az értelmét; legalább el tudjam gondolni… Hisz a régiek is festettek vértanúkat ruha nélkül, vagy a mitológiából való jeleneteket, istenasszonyt, viadort. De így? „Modernek” – azt mondja; – „egyéniség” – azt mondja; de én (nem tudom, én vagyok-é olyan buta, hehe!), én ebből egy kukkot se értek. Hát te érted, papom? Hát te, Antikám?
– Hiábavalóság! – legyintett a plébános mereven ellógatva két idegbéna ujját; és tovább indult lassú, hosszú lépteivel; a püspök nyájas feszességgel lépdelt az oldalán. Ám Simkó elnök nem hagyta abba. Marokra fogta a botja ezüstkampóját, hadonászott vele; hangosan beszélt, heves folyamatossággal, mint akiben rég motoz mindenféle, noha a lényegest odázza, kerülgeti… Vagy tán az a két pohárka borkóstolás okozta ma odakinn, egy öreg hordóból, egy tízesztendős bakatorból, amivel a nagy érmet megnyerte?
2
– Nem, nem olyan ártatlan ez a dolog, ahogy gondoljátok: egy rossz pingálmány és megvan! De nemcsak ennyi! Felőlem fösthetnek, ahogy akarnak, neked se árt meg, a harmadikunk is csak neveti, de a gyenge fiatalságnak a fejébe száll. Tudja az Isten, mit képzelnek; hogy valami komplott, valami titkos szövetkezés van köztök és az ilyen „modern” bolondériák közt. Azt hiszik, van valami, amit csak ők érthetnek, mintha a régi embernek rosszabb feje volna. Pedig csupa felületesség, kérlek, amit a maiak tudnak; rossz az oskolájok! Kérlek alássan, a nagyobbik lányunokámat, Annuskát gimnáziumba járatta az elhalt anyja (nyugodjék), én ugyan ellene voltam; de hát mit tehettem messziről? Szóval érettségit tett, mihelyt szabad volt, mihelyt az a szélházi Wlassits megengedte ezt a természetellenes divatot. Kitűnő bizonyítványt adtak neki; hát kérlek, próbáltam egzaminálni kicsit még azon a nyáron, most múlt három esztendeje, mert épp itt volt vakáción. Kérdeztem vagy tíz-tizenöt históriai évszámot; hát kérlek alássan, kilencnél többre nem tudott megfelelni nekem! – Az a sok hűhó, sok könyv, ilyen tan, olyan tan, de alapos ösmeretről szó sincsen! Ahelyett megtanulnak egypár ilyen bolond új szót: „egyéniség” – azt mondja; „hangulat” – azt mondja. Egyéniség! Tíz esztendős se volt, mikor már magyarázni kezdte nekem, az öreg nagyapjának, feleselt, mint egy kis pulyka; itt volt akkor is pár hétre vendégnek. Ma már nem olyan nyelves, persze – már nagy leány, inkább nagyon is szótalan köztünk…
– Igen kitűnő fiatal hölgynek mondják, dicsérgetik mindenütt, Józsikám! – biztatta gyöngéden a püspök. – Úgy hallom, a zenében is kiképezte magát, zongorajátékban, és ennek hasznát is veszi.
– Az még hagyján, hagyján! Bár azért nem kellene neki futkosni, házakhoz menni, zsidó családokhoz; kérlek – ha már itt van, el tudnám látni őt is a szegénységemből egy kis ruhával, mivel; de nem lehet vele beszélni. Szabadelvű!… Az anyja, szegény (nyugodjon), elhibázott alapra fektette a nevelését; ezen most már nem lehet segíteni. Nem akarok arról se rosszat mondani holta után, de mindenki tudja, hogy nem volt kedvem szerinti a szegény boldogult fiam házassága, még az esküvőjére se mentem volt el. Fantaszta nő volt az leánykorában is; folyton regényt olvasott, és azt mondják, titokban írt is és hogy névtelenül ki is jöttek volna… Az ilyenekkel felhagyott később, az igaz, de túlzott, fantaszta kedély maradt mindig, a valódi életre nem alkalmas. Hiszen ha más nő áll a fiam oldala mellett, szerezhettek volna valamit nyolc évi házasság alatt, nem kellett volna ennek a két árvának koldusszegényen az én nyakamra maradni. De így… csak az én terhem bizony ez is… hiába!
– Te nagyon is szépen viselted magad, barátom, azt meg kell adni! – bólintott a plébános, és fölemelte furcsán kimeredt, béna mutató– és kisujját. – Szinte túlságos áldozatkészséggel magadra vettél mindent.
– Előbb a kisebbik lányt, mindjárt az apjuk, a szegény fiam halála után; gondoltam: a nagyobb terhet leveszem így az özvegy nyakáról, a másik gyerekkel csak elboldogul valahogy; kapott egypár ezer forintot életbiztosításból, fiatal is volt még, férjhez mehetett volna valakihez becsületesen… A kis Edit hát a mi lányunk lett, a mi felfogásunk szerint neveltük, szeretetben, engedelmességben; megtanult mindent, amit egy nőnek a ház körül tudni kell, hogy jó feleség válhasson belőle.
– Bizony! Úgy van! – ingatta baráti készséggel hosszú, sovány nyakát a pap. – Edit a mi leánykánk! Még most is látom kis fehér elsőáldozó ruhácskájában, kapcsos imakönyv a kezében, haja szépen, simán lebocsátva. Le is fényképezték úgy, ugye a többi zárdába járó növendékkel… de hogy el is telnek az évek! Ma már bálozó nagy leány.
– Nagy leány, nagy gond bizony! És most itt van a másik is; egyszerre két nagy leány, kettős gond egy háznál. Ki tudja, mit rendel az Isten, szegény leánynak ma nehéz a sora; a mai házasulandók csak vagyonra néznek. Mi már öregek vagyunk, ma élünk, holnap halunk, ami kevesünk van, annyifelé szétoszlik majd… bizony, kézben szeretnők tudni a kis Editünk sorsát, mert úgy szeretjük, mintha gyermekünk volna, nemcsak unokánk. Már idestova húsz esztendőske ő is, bizony! És ilyenkor minden apróságra vigyázni kell; a feleségem, Antóniám, azt szokta mondani: egy eladó lány jó hírének a szellő is megárthat. Példának okáért itt van a nagyobbik!… Lajos fiam tegnap felháborodva jött haza; „az a volt színészné”, így emlegették valami társaságban! Azért, mert az a szerencsétlen anyja olyan képtelen gondolatra vetemedett, hogy a gimnázium után, kérlek, beíratta Pesten a színésziskolába. Kitalálta, hogy „tehetség”, vagy valami efféle; ebédkosztot akart adni fiatalembereknek, hogy majd abból kitaníttatja, mert hozzám ebben már nem mert folyamodni, meg se írta. De félesztendőre rá meghalt (majd azt nem mondtam: szerencsére), és ki tudja, nem jobb-é így a gyerekeinek. Anna sohase volt színészné, azt én mondom, egy percig sem! Sőt, meg kell adni, ebben zúgolódás nélkül szót fogadott, hogy azt a pályát abbahagyja; úgy látom, neki se volt nagy kedve hozzá. Hiszen minden jól volna, kérlek alássan, nekem csak olyan unokám egyik, mint a másik; amíg egy darab kenyerem van, a szegény fiam árváinak is jut. De kérlek, nagy dolog ez a különös irányú nevelés! Már kis csitri lány korában azt mondta: „Én önálló leszek! Független leszek! Nekem egy lump férfi sem parancsol majd, engem nem kell eltartani, magamat fogom tartani!” Ilyeneket vert belé az anyja: hogy csak elhűltünk a hallatán! Hát lehet egy nő független, kérlek? Most már nem hangoztatja az ilyesmit, de úgy tesz, mintha aszerint akarna élni. A modora, ahogy a fiatalemberekkel beszél…
– Nono, azért komoly helytelenséget a te házadban, Józsim, tudom, hogy senki sem követ el! – trombitálta szószéki hangsúllyal a kis püspök.
– Nem is az… ments Isten, még csak az kéne! De az egész világfelfogása kérlek; bajos hajlítani egy gyereket már ilyen korban, kivált mikor nem is bizalmas irántunk. Elhúzódik magába, gubbaszt, „gondolkodik”, mikor terítni, törülgetni, ház körül sürögni volna célszerűbb. Jó, a zongorázás, az szép dolog, az általános műveltséghez tartozó; bár ő, azt mondja, inkább csak „kenyérkereset”-nek nézi, nem is passziója igazában. Hanem itt van a festészet például! Egy szép, régi oltárképre csak az ajkát biggyeszti, a nagy Munkácsyt „unja”; – a „Honfoglalás” másolatát olajban meghozattam a millenniumkor, rá se tud nézni; az ilyen „modern” mázolások tetszenek neki. Képes felutazni Budapestre, ha egy-egy effajta kiállítás van ott. Nem tilthatom meg neki, mert az anyai rokonai odafenn vannak, hozzájok száll, és hát a maga keresményéből teszi, de mégis, kérlek, csak úgy felutazgatni egy leánynak, egyedül! Ments Isten, miket gondolhatnak az emberek; nem azt mondták a Barcza lányról is, mikor felment postát tanulni, hogy „baj van!”, szülni megyen… uram, őrizz! És a húgának, Editkének a jó hírére is milyen árnyékot vethet akármi kósza beszéd. Azt nem neveltük „kenyérkeresetre” – a legjobb pálya egy jó férj, azt szokta mondani a feleségem; – szerény, vallásos házileánynak neveltük; de ki tudja, ha ezt a példát látja, nem fogja-é ő is megkívánni ezt az ördögadta „függetlenséget?” Ragad az ilyen métely!
– Á, á! Nagyítod te a bajt, Józsikám! – nyugtatta Vilczek Antal, a tapintatos egyházfő, és apró kék szemében felcsillant az öreguras kíváncsi pletykaszomj. – Különben is úgy vélem, nem soká lesz ilyen gondod; az árvaszéki ülnök, a fiatal Kovács már biztos, azt mondják. Tán gratulálhatunk is, mi?
– Á, kérlek, tudja Isten, tudja Isten! Harmadik éve, hogy mindig a kislány körül van. Mióta az első bálra elvittük, minden alkalommal kitünteti, legalább azt mondják otthon az asszonyok; második négyes, virág, miegyéb… én persze nem értek már az ilyenhez. Sokszori vendégünk, én szeretem is, becsülöm; derék, szerény, szorgalmatos fiatalember, boldog volnék, ha ilyenre bízhatnám az unokám; de ki számíthat egy ifjú emberre manapság, kérlek? Jár a lányos házhoz, táncol, beszél, de az ember nem tudja, mi van a füle megett? A vagyont nézik ma mind (bár ez nem olyanféle, mondom), de általában; ki becsüli meg a házias, szerény, tisztes női jellemet? És ha a mostani házasságokat nézzük, a sok könnyelmű, adósságcsináló férjet, hm… nekem is van egy vőm; ej, sokszor mondjuk a feleségemmel, tán nem is baj, hogy az idősebb lányunkat, Rózánkat nem adtuk férjhez. (Pedig volt kérője, de mennyi!) Így istápja öregségünknek, hasznosítja magát a háztartásban, és anya helyett anyja volt Editkénknek; azt lehet mondani: ő nevelte.
– Kitűnő hölgy, azt mindenki mondja; csak elösmerőt hall róla az ember az egész városban! – toldotta a pap kenetes hangon.
3
– Hát igen, Isten őrizz is, hogy másképp volna! Az otthonomat meg tudtam őrizni eddig is minden szennyfolttól, rossz nyelvek ártalmától. Nincs is az embernek máma egyebe, mint ez: a békés, nyájas családi otthon! Ez a világ úgyis kezd már megbolondulni, tévúton halad már; nincs a mai ifjúságban komoly tartalom, semmiféle nemes idealizmus, tisztelet! Kérlek, itt volt most a millennium, látták, megérték ezt a nagy időt; hogy ez az ország mégis hát megmutatta, ugye, fényesen bebizonyította, hogy minden bajok és ribilliók után jó útra vezették, akik vezették; hogy meg tud állni, épülni, fejlődni a mostani, bölcs alkotmányban, okos és jó törvények alatt; és a magyarság folyton gyarapszik, erősödik. Mennyi nagy embert mutathattunk fel azóta, hatvanhét óta, ugye, akik nyugodtan dolgozhattak itt a… a nemzeti csinosodásnak szép művén. Na, és azt hiszitek, nincsenek máris izgága elemek, akik ezt a szép rendet és országos harmóniát nem szánnák kikezdeni? Elégületlenek… stréber zsidókölykek ott az újságoknál! Ha még csak a negyvennyolcas bolondságokat hallaná az ember; hagyján! Balga álmok, de sose árt, ha egy lelkes és fantaszta kisebbség szónokol róluk, egy-két újság hangoztatja, kérlek; a hatalom fékentartására; Deák Ferencnek is ez volt a véleménye. De az már csak szörnyűség, kérlek, hogy némely zugújság micsoda hallatlan tévtanokat kezd pengetni az „egész mai államrendszer” ellen (azt mondja), a „jogfosztott rétegek érdekében” – hát mi az, kik azok? Csak nem akarnak pusztákban élni vagy barlangokban, mint a vadak? A szegény, derék, jámbor tótocskákat próbálják a magyarság ellen izgatni, hát nem hallatlan? A nyáron egynéhány helyen elérték, hogy „sztrájkoltak” (azt mondja), a felfogadott, szerződött aratók megtagadták az engedelmességet. Nem ízlett a munka, inkább lehevertek, szuci-lustálkodni a jó hűvösön, míg a csendőrök szét nem zavarták. De statárium kellene ide, statárium, erős kéz! Így veszélyeztetni a közérdeket, az ország kenyerit! Azt kérdem minap a mázolólegénytől (mert a kisszobát pingáltattuk újra): „Na, atyafi, hát maga is voksot akar?” Elröhögi magát: „Azt se tudom én, nagyságos uram, hogy mi a’! Csak legyen meg a napi egyforinthúszkrajcárom, meleg ételem, vasárnap ekkis bor, bánja a fene a többit!” – De persze, az újságcsinálók jobban tudják! Meg is mondtam én azt, mikor a recepciót megcsinálták, le is írtam, hogy így lesz; minden jóslatom teljesült. Kellett nekünk szabadjára eresztenünk a zsidókat, nyakunkra kapatni; itt van ni! Anna unokám járat egy ilyen heti újságot; megdöbbentem a minap, mikor belenéztem. Arany Jánosról csak úgy kicsinyelve, mellőzőn diskurálnak, kritizálgatják itt-ott a Madách Ember tragédiájá-t „unalmas és nagyképű tákolmány”-nak nevezi benne valamelyik kölyökfirkász. És hat, kérlek, az emberekre az ilyesmi! Az a fiatal mérnök, akit most helyeztek ide az Államépítészetihez, valami Tarcza nevű… arról jut most eszembe… múlt este nálunk voltak néhányan fiatalok, s ez Anna unokámmal tárgyalta, hm, ezeket a dolgokat; arra figyelek oda, hogy Vas Gerebent kacagják. Jó, jó, nem bánom, de hát… éppenséggel kinevetni egy olyan régi, tisztes és kellemetes írót; én nem gondolom magam éppen ostoba embernek, de én ma is szívesen olvasgatom üres óráimban. Különösnek találom egy ilyen ifjonctól, kérlek; most kerül ide, azt se tudjuk, ki-fia, bornya, és nem tudja megtisztelni az ősz hajú embert; egy „urambátyám” vagy elnökurazás ki nem jönne a száján; azt mondja nekem egész ridegen: Simkó úr. Hol nőtt fel az ilyen? Nem azért mondom, de ez is a mai szellem hatása. Pedig bizony tanulhatnának még valamit az ilyen nyeglék… majd megtudják, ha egy élet gondja, tapasztalása lesz a hátok megett. Ejhaj!… Nna! Hiszen én már itt is vagyok az utcánknál.
– Hívságos dolgok biz ezek, Józsim! De miért is zaklassuk fel értük a nyugalmunkat? – legyintett papos fölénnyel Moravcsik plébános, és odanyújtotta sovány, nagycsontú kezét.
– Ez az! Ezt vallom én is! – toldotta nagy buzgón a püspök. – A szőlő jól mutatkozik, szép hosszú, napos ősz lesz; jó bor, jó egészség, ez a fő! Mikor látjuk egymást?
– Á, igen, a tarokkpartink! Hozzám gyertek, vásárnap, rajtam a sor. Most sietek; énrám sokan várnak a vacsorával; ég veletek, édes jó barátaim!
4
– Mi lelte máma a vén Józsit? – kérdezte Vilczek püspök halkan, ravaszkás pislogással; alighogy befordult.
– Kissé beszédesebb volt ma a szokottnál! – óvatoskodott a pap. – Túlontúl foglalkoztatják szegényt ezek a kicsinyes, családi bajok.
– Valóban! Feltárja a legbizalmasabb dolgokat… No, de hiszen az életkor rovására írandók ezek a gyöngéi! Hatvankilenc év! Mind a kettőnknél jó pár esztendővel idősebb, és mindig sok gonddal; bajjal élt.
– Ez az, kérem! Ez az! És még ma is küszködik, erőlködik. Most is valami tanulmányt vagy mit akar szerkeszteni és beküldeni a földművelésügyi kormánynak arról, hogy a mi tőkemetszési rendszerünk előnyösebb egy bizonyos amerikai módnál… ha ugyan jól mondom; méltóságod ezt, mint szintén szőlősgazda, jobban érti.
– Hát főtisztelendőségednek is említette? Mutatta is?… Fel is olvasta? Hehehe, többször is, ugyebár? S rám mint szent titkot bízta… szegény öreg Józsi! Hát amire ő olyan büszke, kérem, az köztudomású, minden paraszt vincellér mosolyogna rajta… És mennyi gyötrődést okoz neki a stílus, hogy keresi a kifejezéseket, s néha ugyanazt a szót háromszor alkalmazza… nem vette észre főtisztelendőséged? Igazán, baráti kötelességünk volna rávenni, hogy hagyja már az ilyesmit, pihenjen inkább, ápolja a fogyaték egészséget.
– Hiába volna; ilyenekben szörnyű csökönyös! Korához képest kissé túl hamar gyöngül a judíciuma… hogy is mondjam? Az ítéletek mérlegelése… És az a két év előtti, millenniumi kitüntetés, érem meg borászati díszoklevél; attól kapott ő, hogy úgymondjam… vérszemet.
– Száznyolcvanan nyerték el az országban; úgyszólván minden kiállítónak juttattak valamit. Énnekem, igazat szólva, nem volt kedvem ilyen vakparádékhoz…
– De milyen boldog volt, emlékszik méltóságod? Mikor gratulálni mentünk, csak úgy sugárzott a büszkeségtől az egész család. És a mi Józsink nagyon kedveli az ilyes szituációt: ahogy ott ül, mint egy ószövetségi pátriárka, háza népétől körülvetten…
– No, – de baj is van ám akkora családi pereputtyal; gond, vesződség elegendő! Mert nézzük csak; kérem: egy leánya nem ment férjhez, már negyvenbe járós; a másik is, mondják, nem él valami jól a férjével. Egy derék fia korán elhalt; egy, aki Kalocsán él, épp mostanában válik a feleségétől. Lajos, az jóravaló ifjú, nem mondom, de kissé lassan halad; harminchárom éves, s még csak aljegyző a megyénél. A házasságtól aligha el nem késett, oly szekér után futott, amelyik fel nem vette; s most, úgy beszélik, férjes asszony tartja lekötve. No, és most egyszerre két lányunoka; s az idősebbik, hm, valóban… Pestről került ide, hol oly szabad érintkezésnek van divatja a kétnemű ifjúság közt… No, természetesen, csak a társalkodás fesztelenebb formáit gondolom.
– Természetesen! És a világ szája néha oly oktalanul jár, oly hazug rágalmakra képes… Hanem a mi öreg Józsinkra visszatérve; valaha de nagyeszű ember volt ez, kérem! Kitűnő, híres memória! Azt beszélik róla, hogy könyv nélkül tudta az egész Törvénytárat meg a Corpus jurist; tréfából még visszafelé is, ha akarta; sőt latinul még ma is elég jól beszél. Deák Ferenc, a haza bölcse is néhány levelére méltatta egy időben.
– És csakugyan igaz ebből valami?
– Hogyne! Bizonyos jogászi ügy, törvénytervezet vagy efféle volt szóban, melyet az öreg bírálgatni próbált, s az a nagy ember nem röstellte magánlevélben felvilágosítani; igen barátságos fidélis hangnemben; – egy ilyen sárgult manuskriptumot nekem magamnak is mutatott Józsink. Ő ismét felelt, és így váltottak két-három levelet ösmeretlenül.
– Ös-me-retlenül? Hahá! Csakhogy a mi kedves öregünk elhallgatja ezt a körülményt! Nekem így említette: „Az én régi, kitűnő barátom, Deák.” S hogy ez-s-az volt a szavajárása, ilyen csizmát viselt, amolyan dohányt szítt; nincs hét, hogy fel ne hozza. Akárcsak ezt a cikksorozatot vagy micsodát, melyet még fiatal fővel írt, állítólag ő maga… a zsidók recepciója ellen; s valamely akkori, pesti újságban ki is jöttek volna. Erre a legbüszkébb ma is! Hisz szó, ami szó, mindent megjósolt benne, de biz’ azokat nem volt valami nehéz megjósolni. Én akkoriban mint kezdő, fiatal segédlelkész Gyöngyösön…
– No hiszen, azért tagadhatatlanok a mi Simkó barátunk érdemei mint polgárnak, mint köztisztviselőnek, ki negyvenévi szolgálatra tekinthet vissza. Öt gyermeket fölnevelt, még az unokákról is ő gondoskodik, és ezenközben képes volt kis vagyont szerezni, hogy valamit hátrahagyjon majd az övéinek, csinos házat, szőlőket.
– De mi az, kérem szépen, mikor hatfelé oszol majd, mihelyt az öreg behunyja szemét? Hetedik a feleség, mert a haszonélvezet életfogytig az övé. Pedig bizony nagy küszködéssel szerzett annyicskát is szegény feje, mert az asszony, Antónia őnagysága sose tudott bánni a pénzzel. Így Józsink még a karrierjéből is veszített, jó későn lett elnök, hosszú évekig csupán címzetes, úgyszólván csak a nyugdíjazása előtt érte el, mikor már fiatalabbak jóval megelőzték… Mert szemet szúrt, kérem, hogy tisztviselői pályán, nagy családdal valaki még vagyont is szerez…
– Lám, a rossz, irigy nyelvek rágalma! Pedig a karaktere hozzáférhetetlen volt mindig, ebben biztos vagyok.
– Ó, ó! Hótiszta! Mocsoktalan! Hát lehetne egyébként barátunk?… Dolgozott, küzdött, legszorgalmasabb volt az egész törvényszéknél; hazavitte az aktákat, éjszaka is, még betegen, ágyban nyögve is a pöriratokon studírozott; szabad óráiban meg kertjét, szőllejét gondozta. Csak a vádlottak meg védőügyvédek reszkettek tőle, mert nem volt nála szigorúbb bíró; utolsó betűig tudta a törvényt, s vaskeménységgel alkalmazta.
– Hm!… Úgy hát a túlzott munka, a lelki erőfeszítés okozta nála, hogy olyan… olyan esett már a korához képest. Utolsó időben aggaszt valósággal, oly rohamosan vénül, megy lefelé. Nem találja méltóságod is? Nem szeretem azokat a gyors színváltozásokat az arcon! Súlyos asztmája van évek óta, s minap a fia, Lajos, érelmeszesedést is emlegetett, az pedig nagy baj, úgy tudom. Egy kis meghűlés az ilyennek, valami katharus és… Uram őrizz; az ember igazán ilyenkor látja: nem lehet a Gondviselésnek elég hálás, hogy jó egészséggel ajándékozza meg… Kérem, találkozom szegénnyel tegnapelőtt itt a Fő utcán, a szőlők felé indult; mellette a cselédleány kosárral. „Mit hoztok; Józsim? – kérdem. – Csak nem érik már a csemegeszőlő?” – „Nem az! – azt mondja szegény. – Hanem látod, nem merek már magam kimenni, mint hajdanában, a szőlők közé. A vincellérem, ki tudja, merre bújkál és ha hirtelen rosszul lennék – (ezt mondja) –, hiába, öreg vagyok, valami ájulás vagy ilyes rám jöhet hirtelen; legalább legyen közelbe segítség.”
– He-he-hen! Mindig így adja a jámborat főtisztelendőséged előtt! Nagyon takaros fruska az a kis cselédlyány, és nemigen több tizenöt esztendősnél! Ugyan miben tudhat az segíteni, kérdem főtisztelendőségedet?
– Méltóságod megint csak hamiskodik, hm! No de itt elválnak utaink; itt van már az én csendes tanyám.
– Bizony, mindjárt én is hazaérek az én magános özvegyi lakomba. Haj-haj, bizúgy!… de azért a szép családi életnek is megvan, lám, a maga nyűge-baja. Na, nyugodalmas jó éjszakát kívánok főtisztelendőségednek.
– Magamat ajánlom, méltóságos uram!
Így váltak el az alkonyatban a parókia előtt, buzgó nyájasságok közt, de kissé habozva… mintha mindegyik szeretett volna még mondani valamit; nyilván kimagyarázni, hogy azért mégis – azonban – dacára –, mindazonáltal… hű és őszinte, régi barátságukban tartják Simkó elnök urat, kit ma vigyázva, kenetes szólamok közt – jóízűn megszapultak… A pap… hisz ő jóformán csak intonált; ő nem volt „szintén szőlősgazda” – millenniumkor ki nem tüntetett… De igazán – mindez éppen nem rosszakaratból történt! Csak mert épp kellett valami közös beszédtárgy, ha így két utcahosszig egymásra maradtak a közös kapocs, a harmadik öreg bajtárs nélkül. Mert valami kis feszengés mégis volt az érintkezésükben; csak nem beszélhettek a miséről, az úrvacsoráról s az átlényegülés tanáról. Sőt: mind a ketten büszkék voltak rá, hogy noha kötelességtudó és hithű pásztorok – mégsem bigott, hanem világravaló, joviális papoknak tartják őket, kik jó példával ápolják a felekezeti békét e békés hazában. S míg így egymás mellett ballagtak, nyájas tartózkodással titulálgatva egymást, az arra menők dicsérve suttogják mögöttük: „Derék dolog! Tizenöt éve egy tarokk-kompániában! Csak ott papok, ahol kell: az oltár előtt.” –
…De azért jobb lett volna ma is inkább a zsidókat szidni!
5
– Róza!… Rózám!… Rózuská-ám!
– Tessék, anyukám, hallom már! Jaj, ez rettenetes! Nincsen egy percnyi békesség!
A Simkó ház kiskertjében, a georginák közt – a szőlős lugasban, a mély karosszékben csücsült az öregasszony, és kiáltozott. A német regényét már betette, nem látta olvasni, alkonyodott. Elhízott, nehéz testével, köszvényes lábaival nemigen akaródzott felkelni, mozogni; de épp ez a kötöttség töltötte el ideges nyughatatlansággal. Kedves, telt képe olyan volt; mint egy durcás, nagy csecsemőé, kit nem akarnak ölbe venni… Jöjjenek ide, és mondjanak meg neki mindent: mi készül a konyhán; terítve van-e már; hány óra? Mondjanak, jelentsenek be mindent, elvégre is – ki ennek a háznak asszonya?
– Itt vagyok már, lelkem egy anyám. Mit parancsol?
Bő, házi lebernyeges, deli, asszonyos termetű nő állt lihegve a kékes szőlőlomb közt; haja finom fakószőke: szabálytalan vonásai kellemesek: – Simkó Róza, „Rózuska”. E szürke-kék, világos szemekben a derék és okos házilények aprós, vesződséges energiája; zsémbeske, harcias mártírium; hisz életük úgy darabolódik szét, mint a fűszerszámok apró oltárain elfüstölt áldozat. Most kifőtt, lángpíros az arca a konyhatűzhelytől s az ingerült szaladozástól.
– Itt vagyok! Mit parancsol? De hamar, mert odaég nekem a paprikás csirke szósza!
– Na-na-na! Csak ne tüzelj, fiam! Eridj, húzd le a lyukról azt a lábost, azután gyere vissza, és beszélj szegény, öreg, sánta anyáddal tisztességesen!
– Jól van na! Lehúztam, van annyi eszem… különben is ott van a híres „főzőmindenes”, tíz forintra fogadta, lelkem, hát csak tud annyit, ha én már összekészítettem! De persze elszoktatjuk mindegyiket, hogy mindent csak én… én vagyok a hámos ló; délig csak hagyján, de hogy még estefelé se tud az ember egy kicsit tisztába öltözni…
– Jaj, szegény fiacskám, már megint rajtad van a vénlánybetegség. Hát nem voltatok ma is a tenisznél? A gardedámság be jó ürügy is neked, hogy egyre flangálj a két húgoddal. Ne félj, fiam, ülhetsz még ma az ablakodban… Még nem jöttek ki vecsernyéről a barátok.
– De anyám…
– Nahát… Különben csak azt akartam kérdeni. Edit mit csinál?
– Hát hogy tudjam én azt? Benn van a szobájában, elrakja a kis ruháit; minek zavarjam ki, ha nem tudok neki dolgot adni? Ketten is főzzük azt a kis vacsorát? A két nagy lomha cselédje meg a száját tátsa?
– Jó, jó! Csak pártoljad, csak kényeztessed, mint mindig; utoljára is elrontod azt a gyereket. Hányszor kértelek, hogy egy percig se hagyjad tétlen; veszedelem az, olyan korban. Henyélés, ábrándozás, regényolvasás – majd még átragad őrá is a métely, pedig csak az hibázna még!
– Nem kell félteni!
– Na-na! Jó lenne egy kicsit ügyelni neki, tüsténkedni a terítés körül; valami desszert van-é? És ha a kis Kovács megint betévedne vacsora után, mondjad Editnek; ne mamlaszkodjon úgy, ne üljön, mint a letett papné, mert még megéri, hogy elhódítják a háromesztendős udvarlóját. Egy férfiban sohse lehet az ember olyan nagyon biztos! Ha a lyány sokat mókázik; adja a jégszívűt; a végin még hoppon marad, tudhatnád tapasztalásból. Nana… látom én, amit látok, nem beszélek a levegőbe. Most itt van a másik: Anna; „érdekes” neki, új neki, Pestről jött, kizongorált kezű, másféle, mint a többi, tud beszélni, bánni a legénnyel… nem láttad, hogy meregette rá a fiú a szemit a minap is, mikor hegedült vele a zongora előtt? A muzsika nagy kerítő!…
– Csak hadd legyen! Kerítse! Editkének úgyse kell, tudja nagyon jól! Ha kellett volna, ojjé… csak rajtunk múlott. Én csak tudom!
– Édes lelkem, a te módszeredet ugyan ne alkalmazzad, mert az nem jó módszer. Ennek a gyereknek férjhez kell menni, nem ér rá okoskodni. Mink „ma élünk, holnap halunk”; a rokonoknál jajkeserű volna az élete! Nem sajnálnám én a másiktól se a partit, nekem csakolyan unokám, de az mégis elboldogul a világban maga is, vagy mi… no, meg nem is neki való ez a szolid, kis egyszerű ember; csak játszik szegénnyel unalmában. Nem szép tőle, hogy a testvérét bántja; de legyen esze Editnek, fiatalabb is, szebb is; hódítsa vissza! „Nem tetszik” – persze, mert nem valami ügyes szeladon, valami hányiveti lump dzsentri, aki tánc közben bolondokat suttog a fülébe s azzal vége, nincs tovább; még levizitelni is derogál a mamlasznak. Ez a Kovács olyan türelmes, jó kis ember; mintaférj lesz ebből. Hej, hogy az ember nem adhatja kölcsön a maga eszét ezeknek a leányoknak! Arról lehet legjobban megítélni egy fiatalembert, hogy milyen udvarias az öregek iránt, mert a fiatallal könnyű elcicázni, bókolni, bomolni; azt tudja tán még – a kocsis is.
– Bízza ezt már csak a fiatalokra, lelkem anyám; azok majd tudják.
– Na-na! Csak nem a regények szerint! Nem valami olyan „hőst” várni, selymes, göndör körszakállal, amilyenek a Marlitt-könyvekben előjönnek. Vagy humi ábrándos fogadalom, souvenir… bolondéria; te is így pancsoltad el az életedet…
– Anyám! – villant fel a homályban Róza két halovány szeme. – Anyám… hagyjon fel az ilyennel! Már sokszor kértem, és…és ha az életemről akarnék beszélni… szólhatnék én is. Többet tudok, mint…
– Csitt legyen! Nézze meg az ember!… Így szeme közé pattanni szegény öreg, beteges anyjának! Mit tudsz?… Azt hiszed, meg lehet egy leánynak mindent mondani? Mit tudhat egy leány az életről, a férfiak rosszaságáról; csókoljon kezet a szüleinek, ha megmentik a boldogtalanságtól. Nézd meg a testvéredet, az a saját feje szerint ment férjhez, meg is látszik rajta… Különben most nem is tirólatok volt szó, hanem erről a gyerekről. Te vagy a bizalmasa, tanácsadója; hát úgy igazítsd, hogy boldog legyen; én nem kívánok mást, azt is, tudom, már élve meg nem érhetem. Mihelyt szegény Józsim a szemit behunyja, én nem is küszködök tovább nagy házvitellel; adjátok el, ami kicsi marad; osztozzatok, rángassátok szét, vigye szélnek ki-ki a maga részét; én a nyugdíjból is megleszek veled egy kis lakásban; de többnek nem futná; és azután én magam… én se húzom már sokáig… na, de mindegy! Ágyazva, terítve van-é?
– A szőlőben jártam, hol másutt? Eh-eh! – nyögdécselt, köhécselt az öreg. (Mindjárt így köhécselt, ha belépett a háza kapuján.) – Megvizsgáltam a termést, intézkedtem a hordók ügyében, elszámoltam a vincellérel, dolgoztam, egyszóval… eh, értetek… nanana! Elég már, Editkém, fiam! Elég már a kézcsókból… eh, hányszor mondtam már neked, édes kislányom!
A fiatal leány csakugyan töméntelen sok csókot cuppangatott el a nagyapja kövér, aprótüskés arcán, s a kezein, melyeket már beléptekor a levegőbe emelt – ajkmagasságig – Simkó elnök. Magasan és ernyedten libegtette, mint egy bérmáló püspök – mint két halvány, százráncú vitorlát a gyermeki csókok hullámverése felé. S közben (így volt tán negyven esztendeje már) – ki nem fogyott a tanácsból, intelemből.
– Ne-ne-ne! Minek ez a túlzás? Még a szeretetben is tartsunk mértéket, édes gyermekeim! Az ember kezet csókol egyszer; vagy csak szóval mondja; az is elég. S ha már az arcon is egyszer; nem bánom… csak nem túlozni, csak józan, okos mértéket, gyerekeim!
A kisleány nevetett, és az öregúr állához szorította friss, ruganyos arcbőrét. „Na még tízet, tíz puszit!” – kiáltott, és szórta, kacagva a vénember ősz bajusza mögé. Az ember nehezen dönthette volna el: a fiatal temperamentum kitörései-é ezek, az agyonnevelt ifjú nőiség előcsiklándozása ez, egyetlen, házias szelepén; vagy csak mert így szoktatták, kívánták; így tett pici lánykorától; ugyanígy hallva közben a kenetes, atyai csillapítást.
– Menjünk vacsorázni, nyújtsd a karod, Józsikám! – cihelődött az öregasszony is. – Nini! Hisz Lajoskánk is itthon van; ott olvassa már az újságot az ebédlőasztalnál. Laj-kóó!
– Eh-eh! Már megint nagy sütés-főzés volt itt, úgy érzem a szagát – szimatolt mélyeket, jóízűket az öregúr a konyha felé. – Ugyan édes jó lelkeim, minek az, minek az? Hányszor mondtam már; hogy énnekem nem kell semmi! Én beérem egy kis déli maradék főzelékkel; egy kis melegített üres főzelék, az a legegészségesebb vacsora. Tudjátok jól, hogy milyen igénytelen természetű vagyok én.
Körülvették, vitték, becézték; nem is feleltek a szavaira. Ezt is így szokták meg (tán negyven éve már), miközben naponta friss pecsenye és friss gyúrt tészta készült vacsorára. Mindnyájan húsos, nagy darab emberek, kissé szlávos alakok voltak, erősen északi típus – mindig kitűnő étvágyú család.
Már látszott az ebédlő nagyernyős függőlámpája s hosszúra kihúzott, terített asztala – mikor a tornác három lépcsőjén a másik leány lelépdelt. Sötét ruhájában némán közeledett a sötétben; egyszer, egyetlenszer megcsókolta a nagyapja kezét, és azt mondta: „Kezét csókolom!”
– Eh-eh! – köhécselt zavarában az öregúr, és tanácstalan, riadt szemekkel nézett szét. – Na! Na! – nyögte kínlódva. – Te vagy az? Te vagy, Anna?
(A kézirat itt megszakad.)