Egy női szó

Egy női szó szerző: Jókai Mór

       Első Péter, Cyprus királya, a szaraczen harczokban növelkedett; mint ifju, már réme volt a félhold martalóczainak tengeren és szárazon, tulajdon népe pedig imádta.

       Neje, Aragoni Leonora, a nápolyi király unokahuga volt, kit a cyprusi hős végtelenül szeretett.

       Egyszer hosszabb időre kellett Péternek elhagynia kicsiny de fényes birodalmát, Rómába adtak egymásnak találkozót Európa leghősiesb fejedelmei, tanácsot ülendők a hitetlenek ellen inditandó hadjárat felől; a cyprusi királynak nem volt szabad elmaradni onnan.

       Péter, midőn szigetét elhagyta, ősz barátját, a derék Visconti Jánost kérte fel, hogy ügyeljen távolléte alatt – legféltettebb kincsére, a nőre; országát azalatt testvérei kormányozták.

       Mennyire szerette nejét a király? azt egy vonás is rajzolni fogja: – elutaztával, Eleonorának egy patyolatköntösét vitte el magával s éjszaka mindig azt terité vánkosára, arra nyugtatá fejét, hogy legalább vele álmodjék attól.

       Mikor legjavában folyt a fejedelmi tanácskozás, Péter levelet kap Cyprusból, melynek soraiban az öreg Visconti reszkető vonásait ismerte fel.

       A levél igy szólt:

       „Bár inkább kezemet látnám levágva, mint hogy e sorokat irjam le vele. Király, tudd meg, hogy nőd hütlen hozzád, Rochas gróf tölti be helyedet; és ez nem is titok többé; egész Nicosia, egész Cyprus beszéli szerte; te vagy az utolsó, a ki azt megtudod. Tudom, hogy szivedet tépem ki e szóval, de hallgatásom bünrészesévé tenne e gyalázatnak. Büntess meg, ha fájdalmat okoztam, s itélj el, ha nem mondtam igazat.”

       A király nem törődött tovább az európai congressusal, nem a szaraczénok hóditásaival, hajóra ült, kifeszitteté minden vitorláját s a legdühödtebb viharra bizva magát, hogy annál sebesebben érjen haza, sietett Cyprusba vissza.

       Mielőtt nejét látta volna, összegyüjté az országtanácsot s felolvasva előttük Visconti levelét, szivükre köté, hogy itéljenek e tárgyban szigorun; semmi kimélet, semmi részrehajlás; a király becsülete kér elégtételt, s a király szégyenét nem mossa le más, mint a vér. A kit bünösnek találnak, az lakoljon.

       Azzal bezárkózott palotájába s az itélet hozataláig eltilta magától mindenkit, még testvéreit is, nehogy meglágyitsa valaki kérlelhetlen haragját.

       Két hétig vitatkozott a főtanács, akkor meghozták az itéletet, s leirva a király elé terjeszték; neki csak alá kellett még irnia nevét.

       A király dobogó szivvel fogott az itélet olvasásához, mert hiszen egy nőnek, a kit szerettünk, halálitéletét olvasni mégis megrenditő.

       De mennyire meg volt lepetve, midőn a sorokon keresztülfutott. A főtanács itélete – föl menté a királynét minden büntetés alól.

       A főurak, a bölcsek tanácsa elismeré ugyan, hogy mindazon vádak, mikkel Aragoni Eleonora terhelve volt, igazak és nehezek; hogy büne köztudomásu, az utolsó cypriota ismeré azt: ámde – a királynék nem azon törvények alatt állnak, mik mellett a jobbágyok nejei bünhődnek, s a mi törvényt a király alattvalói számára hozott, az őt sem nem kötelezi, sem neki elégtételt nem ad! – Az országlás rendje nem engedi azt a kérdést megvitatni, hogy egy királyné hü volt-e férjéhez, vagy sem? mert az a trónörököst fosztaná meg isteni jogaitól a nép előtt. Azért erről hallgatni kötelesség. Az ország nem vetheti oda a kesztyüt Nápoly és Arragonia királyainak azért, mert Cyprus királyának szíve meg van sértve. Azért az ország legfőbb tanácsa kitörli e vádat és mindazokat, a mik a királyné ellen bármikor emeltetnének. Ellenben halálra itéli Visconti Jánost, e botrány inditóját, mint a ki beszélt akkor, midőn hallgatni volt kötelesség.

       A királyt nem a düh, hanem a mély fájdalom lepte el az itélet olvasására. Önmaga volt elitélve abban. Elitélve egy hitszegett nő gyalázatát hordozni lelkében mind halálig.

       Nem tépte szét az itéletet; meghagyta azt tanuságul az utódok számára, aláirta nevét, rányomta pecsétjét, csupán azt módositva benn, hogy hivét, Visconti Jánost, ne érje büntetés; ezt nem szabad kivégeztetni a tanácsnak.

       Nem is végezték ki tehát, hanem egy hétig még börtön ében tarták, azalatt nem adtak neki enni, s a gyönge öreg ember egy hét alatt meghalt éhen.

       A mely nap hála hirül jött, a királyné nyilt orgiát rendezett palotájában, s kimondá, hogy most már nem Rochas gróf, hanem akárki! És mondhatta azt, mert férje Cyprus uralkodója volt.

       Péter király egyszerre hallá meg az orgia zenéjét és Visconti halálának hirét.

       Ez óra cserélte ki lelkét:

– Legyen hát ti nektek a ti törvényetek szerint! Vége a szaraczén hadjáratnak, idebenn kezdődik a harcz!

       És boszuállása rettenetes volt.

       Ugyanazon fegyvert forditá főnemesei ellen, a mivel azok döftek szivéhez.

       Az ország connetableje volt, ki amaz itéletet inditványozá; Péter egy nap egyszerre elraboltatá a connetable nejét és fiatal leányát, palotájába hurczoltatá őket s másnap ismét kitaszittatá őket palotájából.

       És aztán igy tovább.

       Nem volt nemes család, melyből egy fiatal nőt, leányt, csábitás, vesztegetés vagy erőszak palotájába ne hurczolt volna, a honnan azután csak a kész gyalázat tért a családokba vissza.

       Mindenki vérig volt már sértve azok közől, a kik a fel mentő itéletet hozták, a cyprusi nemesség homlokáról le volt törölve a lovagi büszkeség; futott mindenki az udvar közeléből; a kit még nem ért szerencsétlenség utól, sietett hajadon leányát elrejteni a klastromokba, s a ki szép fiatal nőt vett, titokban tartá nászát; a nőrokonok létét eltagadta, a ki megtagadhatta.

       Péter egészen ellentéte lett hajdani önmagának. A nemesből, a lovagkirályból, ki annyi sebből látta hullani vérét népe és hite ótalmában, kegyetlen zsarnok vált, ki feltörte a zárdák szent kapuit, elrabolta a nemes szüzeket az oltár elől, s ha ráunt könyeikre, – eladta őket a töröknek.

       Azt is eltanulta pedig a tyrannok iskolájából, hogy a meggyalázott nő férje, apja, testvére rosz alattvaló. Azokat gondja volt elfogatni, tömlöczbe vettetni; börtönei épen ugy teltek, mint gynecaeuma.

       S hogy e sok fogolynép ne heverjen ott hiába, az a gonosz ötlete jött, hogy egy várat épittessen velök: a melyből, ha alattvalói fellázadnának ellene, őket leverhesse. Maguk az elégületlenek kényszerültek e kényvár alapjait megásni, nehéz köveket hordani hozzá, s lánczaikat csörgetni, szemeiket törölni mellette.

       Csak egy férfi volt még a birák közől boszulatlan, Carion de Giblet, nikoziai gróf; kinek egyetlen leánya, Mária, hirhedett szépség volt Cyprus szigetén.

       Nemcsak szépségéről, de erényéről is hires. Péter király sokáig járt utána, hogy hová tünt el e hölgy? kinek hollétét kémei nem birták fölfedezni; mig végre megtudá, hogy a Santa Clara zárdában van elrejtve. Hangjáról ismertek rá, a mint énekelt a zárdaszüzek közt a rácsozott orgona mögött. – Kár volt olyan szép hangjának lenni!

       Éjjel a király testőrei rajta rontottak a zárdán, s Máriát az oltár lépcsőjéről ragadták el, onnan vitték a palotába.

       A király hizelgő szavakkal fogadta áldozatát. Mentségül mondá a felindult hölgynek, ki szemére veté a szentségrablást:

– Az én házamnak is van szüksége oltárképre.

– De a te házad nem templom, hanem bünbarlang.

– Nem én adom-e az égnek a martyrokat? szólt gunyosan mosolyogva a király.

– Miért hozattál ide?

– Gyönyörködni akarok benned.

– Könyeimet akarod látni?

– Vagy könyeidet, vagy szerelmedet.

– Egyiket sem fogod birni.

– Oh, szólt nevetve a király, sokan mondták már ezt nekem! s azzal negédesen átölelte a hölgy derekát, s meg akarta csókolni.

       Hanem ekkor Giblet Mária ügy üté őt ököllel arczul, hogy visszatántorodott.

       Péter szivében minden csepp vér, mely eddig gyönyörre vágyott, a vakmerő kéz ütésére düh lángjától forra fel.

– Lánczot kezére, lábára! ordita őreinek. El vele a sánczásók közé.

       És Giblet Máriát ott előtte bilincsbe verték s elvitték foglyul a sánczásók közé, ott kellett neki testvére és apja oldalán, mezitláb, fedetlen fővel az égető nap alatt a sárga földet hordani a sánczhoz, mely zsarnoka védelmére emelkedik.

       Péter naponkint kilovagolt, „munkásait” nézni. Gyönyörüségét lelte bennük. Im a büszkék, a hatalmasok, kik királyuk homlokára nyomták a gyalázat bélyegét, most meg vannak alázva, és járnak előtte mezitláb, és átkozzák azt az országot, a hol a törvény a királyt nem védi, – de nem is kötelezi. – Mindennap ellovagolt a király a szép Giblet Mária grófnő előtt, mindennap nézte, ártott-e már az égető nap arcza szépségének; Mária mindennap olyan szép volt, mint azelőtt.Az udvaronczoknak, kik a királyt kisérték, feltünt az, hogy a fogoly hölgy, midőn a király feléje közelit, feltüzött ruháját lebontja, hogy szép fehér meztelen lábait eltakarja velük. Ha a király elfordult, s odább ment, ismét övébe tüzte ruháját s láthatta márványszép lábait, a ki akarta.

       Egyszer de Cive lovag, ki szerelmes volt Máriába, a király eltávozta után hátramaradt s megszólitá a hölgyet, ki nehéz kapával kezében vágta a földet, minden lehajlásnál lecsúszott fehér válláról az öltöny, minden lehajlásnál nagyot csörrent kezein a békó.

       Azt kérdezé tőle de Cive lovag:

– Szép urnő, miért takarod el lábadat, mikor a király közelit?

– Azért, mert nem illő, hogy azokat meglássa egy férfi.

– S miért hagyod fedetlen, ha a király eltávozott?

– Azért, mert férfi egyedül a király Cyprus szigetén, ti többiek csak asszonyok vagytok mind, miként magam, s asszonyok előtt nincs mit szégyenlenem.

– Nincs férfi több Cyprus szigetén, csak a király?

– Ha volna férfi, nem viselném én e lánczokat itt!

       E szó talált.

       Másnap Péter három tőrdöféstől találva feküdt ágyában – halottan.