Egy művész hitvallása
szerző: Malonyay Dezső
E lapok hasábjain szó esett már Mednyánszky László művészetéről. A mi közönségünk évről - évre melegebb melegebb figyelemmel kíséri művészi fejlődését. Ha már megismerkedtünk Mednyánszky művészetével, keressük most már önmagát, az embert, alkotásaiban keresve meg képét.
Ha az embereket két fajtába sorozva, azt mondjuk, hogy vannak erősek és gyöngék, bármily különösnek tessék, ez a mi erős művészünk a gyöngék fajtájából való.
Többnyire erőteljes és egészséges emberek közt élvén, azoktól származva, a gyöngébb és beteges testalkat mégis kezdettől fogva már az inferioritás érzését táplálta Mednyánszky-ban. Nem voltak fizikai kedvtelései, gyöngének érezte magát, sport, mulatság nem érdekelte, a fantázia világában keresett kárpótlást mindazokért, amikhez a valóságban nem igen nyúlt.
Innen egy folytonos benső ellentét, mert aki gyöngének érzi magát a realitásban, az annál nagyzóbb képzeletében. Hisz hiúságát (s kiből hiányoznék ?!) csak ezirányban elégítheti ki.
E benső ellentét élességét azonban szerencsésen tompította a poétikus magány s tompította néhány jóakaró, szerető ember társasága.
Mint valami üvegházi növény, a külső élet durvaságaitól megkímélve, az ilyen lelkületű ember évek hosszú során egy különös sejtelmekkel telt öntudatlanságban, valóságos álomban maradhat.
Ilyen álomból csöppent ki az életbe Mednyánszky.
Később, a külvilággal s az emberekkel érintkezvén, ez érintkezés optimisztikus jellegű, bár az inferioritás érzete az igazán őszinte, a minden tartózkodás nélkül való közeledést lehetetlenné teszi az ő részéről és viszont. Ez bizonyos tekintetben úgyszólván ösztönszerű védekezés, mert megőrzi a túlideges embert sokáig a szenvedélyek rázkódtatásaitól; föltétlen szabadságszeretetet is szül, mert az ilyen ember szívesen ad mindent, csak maga magát nem, mert azt a legjobb akarattal sem adhatja.
Mindebből látszólag ellentmondások erednek.
Egyrészt az illetőt élhetetlennek, a gyakorlati életben járatlannak és igenis naivnak látjuk, másrészt a legmesszebbmenő számítást és óvatosságot találjuk benne. Az ilyen ember nagyon szerethet más embert, de föltétlenül bízni senkiben sem tud, mert önmagában nem bízik.
Efajta egyéniségek mindenben imádják az erőt, mert érzik ösztönszerűleg, hogy erőssé lenni, ha testileg nem is, de lelkileg egyetlen igazi életföladatuk. Mert csak ily réven lehetnek harmonikusakká s csupán így juthatnak a lelki fölszabadulás boldogító érzéséhez.
Ez jellemzi Mednyánszkyt legkivált.
Mint minden ösztön, úgy ezen erő utáni sóvárgás is kiterjed valamennyi külső-belső tulajdonságra, ki a környezet, ki a mindenség sajátos megítélésére. Milyen különös és mégis milyen jellemző, ha egy-egy ilyenfajta vézna poéta, képfaragó vagy piktor, mennyire iparkodik a gigantikus után ! . . . És hogy éppen az ilyenek mennyire nem szoktak kedves és vidám dolgokkal foglalkozni, holott az olyasmi külsejükkel és életszokásaikkal talán jobban kvadrálna.
Harmonikus egészszé a gyönge ember csak úgy válhatik, ha vagy igen sokáig él, vagy különös külső körülmények, inkább csapások által, a kétségbeesés révén végre is megteszi azt a lépést, amelyhez normális viszonyok közt ereje nem volna.
Művészünknek kijutott az utóbbiból és segített harmóniába jutásán a kor is.
Ilyen emberek idővel a külső események iránt közömbösek lesznek, a nem rég történt és aránylag fontos eseményeket feltűnő gyorsan felejtik s azokat összezavarják, a belső életüket érintő legparányibb benyomásokat viszont hosszú éveken át híven őrzik.
Hangsúlyozzuk azonban, hogy az a sóvárgó feltekintés az erős felé, ment minden keserűségtől : éppen mert univerzális - - és tipikusan univerzális a mi művészünkben.
Míg az erős ember néhány vetélytársat ismer és azokat többé-kevésbé irigyelvén, gyűlölheti: - - a magát általánosságban gyöngébbnek érző ember az emberek összeségét nem gyűlölheti, mert ez az érzés elpusztítaná, minden gyöngesége ellenére öngyilkosságba vinné.
Ilyen embernek egy magasabb míveltségi fok: életföltétel.
Hogy mennyit tanul, milyen ösztönszerűleg, milyen mohón - Mednyánszky!
Az a lelkivilág, amely náluk hivatva van minden egyéb hiányzót és nélkülözöttet pótolni, folytonos táplálást igényel, különben lecsenevészik. Az egyéni exisztenciának azon kialakulása, amely a gyarapodó korral kis vagy nagyobb körben tekintélyt, állást szerez az erősnek s azt a boldogító illúziót költi, hogy érvényesülvén, mások támasza lehet: a gyöngéknél is megtörténik, de tisztán elméletileg megyén végbe úgy, hogy bizonyos idő teltével még az apaság érzésének illúziójáig is eljuthatnak, (így fogadná gyermekeivé a világ összes árváit a mi jó művészünk.) Egy igazi filozófus (de van-e ilyen igazi ?) ennyivel is beérné, a közönséges ember azonban, a gyöngék árnyéletére utalt ember törekszik, mint gondolkozó vagy mint művész, valami kis nyomot hagyni maga után az életben; vergődik, hogy személyes kis illúzióit legalább valamely aszott karóhoz kötözhesse. Ezt tapasztaljuk általában s a társadalom minden rétegében találunk erre igazoló példát. Kezdve a kis púposon, el a félreszületettek egész során, a nervozus, érzékeny művészlélekig, azon iparkodik valamennyi, hogy egy jobb világot teremtsen magának; hány poéta akad a sántánszületett kis falusi libapásztorok között s tartja, meghódítja, lekenyerezi irgalmatlanul egészséges társait meséivel; hány púpos paraszt-suhanc faricskál mesterileg a hosszú téli estéken, mialatt ép társai a falu szép leányaival dalolnak a fonóban.
Jellemző, hogy éppen az ilyen szerencsétlenebbek hajlanak a művészetre s az ilyen fajtából kerül a legtöbb művész, de a legtöbb gyönge művész is.
Hányszor keseríthette el ennek az igazságnak az ismerete Mednyánszkyt! . . .
Mert mily erősnek kell lenni a művészi hajlandóságnak egy ép, erős, szép ifjúban, hogy elvonja a tarka élettől, az ezer csábítástól, az ezer igérettől!.. . A Böcklinek előtt tárt karral áll a gyönyörűséges élet. Hányszor irtózhatott meg az ő "hangulat" képeitől Mednyánszky!
Mert természetes, hogy a drámai érzés többnyire az erősek osztályrésze.
A gyöngéknél ezt valami krónikusan súlyos, gondteljes hangulat pótolja, olyasmi, amit az az ember érez, aki hosszú vándorlás után szorongva kezdi sejteni, hogy rossz úton haladt. Ez az érzés egyrészt közeledik a dramatikus-hoz, másrészt teli van lírával és szentimen-tálizmussal, amitől ugyan épp a gyönge ember fél a legjobban, mert éppen az ilyen érzések közepette véli magát a legnevetségesebbnek. Innen a törekvés, a folytonos erőlködés nagy, magasra és messzire tűzött célok után, a legszánalmasabb visszaesések és tépelődések közepette. És alapjában ez a modern művészet pszikológiája, - de vajjon találhatott ebben vigasztalást egy Mednyánszky ?! ...
A gyönge ember nagyon korán eljut ahhoz a tudathoz, hogy benne semmi rossz, de talán semmi jó sincs. Mert úgy az elfogadott jó, mint a hivatalos rossz, nála csupán a kényszerűség szülöttje. Ő kevésbé ringathatja magát erős embertársai ama boldog illúziójában, hogy elhatározásai szabadok és hogy valamire büszke is lehet.
Így, e lelki tortúrákon át válhatik kishitűvé a gyönge.
És mennyi erő kell ahhoz, hogy hitüket megőrizzék a Mednyánszkyak !
És mégis, mily gyakran találjuk meg a gyöngékben, habár leplezetten, a legtömérde-kebb benső hiúságot. Mentheti őket különállásuk, amit azonban ők gyakran előnyükre magyaráznak. Az erőseket és azok időtöltéseit eleinte irigyelték, de mivel ez az érzés megalázó és fájó, azokat az időtöltéseket, mint durvákat és túlságosan anyagiakat, kezdik lenézni mindaddig, amíg az élet ellenállhatatlanul meggyőző erejével, pünkösdi királyságukból ki nem ábrándítja őket ... És ekkor, egyben figyelmezteti is őket az élet, hogy kötelességük erősebbé lenni, ha élni akarnak.
Ilyesmiket vall, effélékre tanít Mednyánszky művészete.
Oh, mert az ecset gyónása megdöbbentően őszinte . . .
Az ecset őszintén bevallja, hogy az ilyen exisztenciákból hiányzik az egyöntetűség; minden mai napnak meg kell ölnie a tegnapot, mert minden emlék úgyszólván homályt vet a megalkotandó jövőre. Míg az erős, egészséges ember pirulás nélkül gondolhat vissza legféktelenebb tobzódásaira is, addig az infe-riorist bizony bántják kicsinyes kételyei, röstelli azt a sok hamis helyzetet, amelyekbe éppen gyöngesége kényszerítette és ez türelmetlenné teszi minden iránt, ami szentimentális, még akkor is, ha ez a szentimentálizmus jogos és szép, még akkor is, még akkor talán inkább, ha a saját könyei nedvesítik arcát.
A Mednyánszky elhagyogatott vásznai! Befejezett művek, amelyekkel többé nem törődik ! Amelyeket többé látni se kivan! . . .
Mivel a múlt emlékei, épp úgy, mint a jövő reményei igen silányak: a púpos vagy más effajta, még parasztsorban is, filozófus, szeret a térhez és időhöz nem kötött világgal foglalkozni A história iránt, a hagyományok iránt, a dátumosan való iránt, kevés és langyos az érzéke. És ilyenek a magasabb míveltségi fokon lévő hasonló egyének.
Jusson eszünkbe, hogy siet, hogy menekül a mi művészünk újra és újra az Örök természethez !
Azok szerint a hiányos méltányossági fogalmak szerint, amelyeket emberi észszel megalkottunk, ugyanegy célhoz kéne jusson a gyönge akarnok és született erős . . . Hogy ez mennyiben igaz, nem tudhatjuk. De tekintve azt a két különböző utat, amelyet befut az erős és végigküzködik a gyönge, látjuk, hogy bizony mind a kettő egyenlően érdekes. Az erős útja egyszerű, irányában keveset változó és kissé egyhangú, a gyöngéé viszont ösvényesebb, meredekjeit kerülgetvén hosszabb, gyakran eltérő, de meglepő fordulatokban gazdagabb.
Így, tulajdonkép, panaszra hát egyiknek sem volna jussa. És panaszkodni csak az olyan fog, aki nem gondolkozik.
Mednyánszky fényesen gondolkozik s elmélyedve képein, nyomon kisérhetjük, mint fösti meg filozófiáját.
A gyönge, aki múltját mindegyre temeti, hogy vele meg ne mérgezze a jelent és a jövőt: könnyebben feledi ideáljait, illetve köny-nyebben talál helyükbe új eszményeket. Innen magyarázható talán, hogy bár az ilyen temperamentum, az ilyen egyéniség művészi fejlődésében gyakran észlelhetünk visszaesést, mégis sokkal ritkábban jutnak zsákutcába, mint az erősek. A gyönge lelkijárműve hasonlít az óvatosan kormányzott kis ladikhoz, ha fövényre csusszan is, könnyebben, gyorsabban szabadulhat ismét vízre, holott a nagy páncélos bizony siralmasan ott reked.
És a pálya vége ? . . .
Míg az erősben, akár testileg, akár lelkileg, többnyire csak egy orgánum mond csődöt s ennek következménye hosszú vergődés, iszonyú küzködés a kérlelhetetlen visszafejlődéssel, addig a gyönge bezzeg óvatosabb s jobban fegyelmezett testi-lelki szervezete csak akkor mondja föl a szolgálatot, amikor már az erőnek utolsó parázskája pislant benne végsőt.
Hányszor láttuk betegen, roskadozva állani új munkába, új föladat megoldása elé Mednyánszkyt!
Mennél kevésbé érzi magában a gyönge a produkció és a reprodukció szükségét anyagi értelemben, annál teljesebb az benne a szellemi termelésre, így iparkodván kielégíteni azt a mindnyájunkkal közös vágyát a maradandóság iránt, a folytatódás után.
Tartsa bár, mint tartja a mi művészünk, az írott, a faragott, a festett halhatatlanságot is csak afféle korlátolt barbár fogalomnak -mégis jól esik az a tudat, hogy marad itt belőlünk valami, az ismeretlenbe, esetleg a semmibe történt ugrás után ... Az anyagiságból teljes szabadulás nincsen, még abban a tisztult légkörű magasban sincsen, ahová éppen gyöngesége erejével tudott följutni Mednyánszky.
Az ilyen művészek alkotásaiban is föltalálható a faji jelleg, de persze más értelemben kell azt keresnünk, mint keresnők azt az erős temperamentum vidám, külsőségekben is gazdag művein.
Nem a csöndéletszerű, nem az időhöz, térhez tapadó külsőségek ábrázolásában nyilvánul a faji, mondjuk, nemzeti érzés, de abban a mélyebb kultuszban, amelylyel fajtájának legerősebbjei és legjobbjai iránt viseltetik s amit műveiből kiérezni lehet, de tárgyilagosan megmagyarázni nem. Nem a kulacs, a fokos, nem a kostök az, ami a Mednyánszky-féle műveket magyarrá teszi, - - de aki ismeri, aki szereti például a magyar Alföld levegőjét s aki érti, érzi a magyar ember lelkét, az benső barátra lel Mednyánszky képeiben.
Tovább okoskodván, ismételjük, hogy a gyönge ösztönszerű kultuszt táplál magában az erős iránt, így a túlfinomodásban szenvedő civilizáció a férfiasban s annak legtömörebb megnyilatkozásaiban keres kárpótlást (Ezt tapasztaljuk a görög s utóbb a római művészetben ; míg a primitív görög szobrokon az ábrázolt görög hősök alig különböznek a szép erős nőktől, - - amit a mese a nők közé bujtatott Akhillesről gyönyörűen példáz, - - később mindinkább, végül pedig túlzásba víve hangsúlyozzák a férfiasat.) Ezzel egyidejűleg azonban ösztönszerűleg míveli és fejleszti a nőiest is. így a mi modern, hősies erőfeszítésekben ágaskodó gyöngékkel teli korunk! Dekadens íróink mily szeretettel babrálnak a férfias erő jellemzésével s az erős után való epedésükben eljutnak, nem az erőhöz, de a brutalitásba; ott ténferegnek a szociális kérdések hánytorgatásával a munkásosztályokban, keresve ösztönszerűleg a nyers, az ép, az egészséges erőt. így a piktor is. Mily szívesen hódolna a nyers erőnek a dekadens festő ! És mennyire alig jut tovább a pittoreszknél . . . Másrészt csak úgy izgatja, érdekli a modern írót, valamint a modern festőt az, ami beteges, ami gyönge, gyönge a klinikai kuriozitásig.
És így van ezzel a modern közönség is.
A megelőzőkben elmondottak, hogy a mi művészünk is megjárta ezeket a lejtős utakat s tudjuk, mennyire nem csúszott róluk kátyúba.
De azért, ha teljes elfogulatlansággal akarunk ítélni, ki kell mondanunk, hogy Mednyánszky művészetén is rajta van a legmodernebb művészet szignaturája.
Megtaláljuk oeuvrejében a hódolatot, a rajongást az egészséges, de inkább pittoreszk külsőségeiben ábrázolt bestia iránt - - s megtaláljuk a legmesszebb menő spiritualizmust, azt, amelynél a test már csak igen átlátszó vagy már csak igen rozoga keretül szolgál.
És hogy ebből rovására mennyit ró majd az utókor s mennyit fogad el kvalitásnak, az az utókor dolga, az ma beláthatatlan.
Annyit tudunk, hogy mint korunkban minden irányzat, úgy művészi irányzataink is túlzottak a betegességig. Esküdjünk bármelyikre, kénytelenek vagyunk, ha titokban is, megdöbbenve vallani be magunknak, hogy érzékünk bizony tompul a szép iránt s művészi érdeklődésünkkel karöltve kullog az ideges kíváncsiság.
Az az egyoldalú spiritualizmus, amely ideális végcél híjjával vagyon, épp oly kevéssé vezet a harmonikus széphez, aminthogy oda el nem vezethet a brutális erő egyoldalú állatias kidomborítása sem
Mednyánszky meg tudta látni az ideális végcélt s a brutális erővel való birkózás közben sem maradt alul.
Akadt néhány író korunkban is, akik magasztosabb filozofikus eszmék és az igazi nagy tradíciók által lelkesítve, szemünk elé állították a szépnek azt az ősrégi, soha teljesebben meg nem alkotott típusát, amelyet például a keresztény mítoszban az angyalok s a szerafok képviselnek ; figyelmeztettek bennünket a tradíciókra, amelyek vissza visznek a legrégibb időkbe s kapcsolatba állanak előttünk mindmáig okkult kozmogonikus igazságokkal. Ezek az írók s a rájuk hallgató művészek előfutárai egy szebb művészi jövőnek, egy, még ezidő szerint igen távoli hajnalodásnak. Sok művész megérti őket, sőt érez is valamit az igazságukból, de csak átvitt értelemben érzi s érvényesítését művészetében alig-alig meri megkísérteni. Sejt magasabb harmóniákat, de két külön nemhez kötött, férfihoz és nőhöz szokott fantáziája annyira fölemelkedni nem bír.
A bátrabb próbálkozók közül való Mednyánszky.
Szinte azt mérnök állítani, hogy a magyar művészek közt ő az egyetlen, aki ilyen szférákban is tesz már egy-egy határozottabb lépést. Intuíciója, logikai következtetése is föl-fölér a legtökéletesebb szép forrásához; mélységes természet-megértése vezeti őt oda, ahonnan a halhatatlan klasszikus művészet itta az örökéletet.
Hányszor hallottam őt tanakodni, hogy sok tekintetben mennyivel tisztultabb kultúrák előzhették meg a mi keservesen, örökké recidivázva fejlődő kultúránkat! . . . És ilyenkor szidta önmagát, a művészetét, hogy az csupa brutális anyagiasság, spiritualizmusában is csak megannyi rom, meddő törekvés és haszontalan küzködés az intuitíve érzett szép harmonikus felé!...
Egy csöppet se volt igaza.
Legföljebb azzal vádolhatta volna magát, hogy pikturájából bizony valami hiányzik, - az, amire első sorban néki, az embernek lett volna üdvösen szüksége: a középút.
Lássuk, hogy ő, a gyönge ember, ezért mily módon keresett magának kárpótlást és miben találta meg ?
Az ötvenes években született emberek javarésze abban a közös, mondjuk, szerencsében részesült, hogy konkrét vallási fogalmakkal nem terhelték őket roskadásig.
Való igaz, hogy így ugyan elővette őket korán a kétely és sok lelkiküzködésben, kivétel nélkül, keservesebb részük volt - - de legalább részben megőrizhették elfogulatlanságukat s valami egészséges, gondolkozásra serkentő tárgyilagosságra is, többnyire szert tettek.
Sokan, de különösen a Mednyánszky fajtájú gyöngék és szenzitívek, csakhamar kutatni kezdték azt, amivel lelkűk azon részét kielégíthessék, amely úgylátszik örök időktől fogvást áhítozik az ismeretlen megismerése után.
Legközelebb esett e célra a keresztény világfelfogás ; természetesen, abban a majdnem gyermekded formában, amely közkézen forog.
így cselekedett a fiatal Mednyánszky is.
A fiatal kedély beérte a keresztény tanításban foglalt morállal, de amint korosodott s gondolkozott, - pedig már jókor s lehetőleg függetlenül gondolkozott, - - csakhamar kifelé kívánkozott a piétizmus és elkorcsosodott miszticizmus egészségtelen tömkelegéből.
A vallástalan neveléssel kezdődő tévelygés elvezette azután a tagadásba, mert az érzés csak ott talál állandóan táplálékot, ahol az ész az utat már lerakta. A hitet ugyan nem tudás teszi erőssé, de legalább is a valószínűségre szüksége van, különösen a gyöngének. A Mednyánszky-félék, rajongásukban az erő iránt, persze szívesebben követték például Nietzschét, mint a Názáreti meghamisítóik. (Erős és határozott jellemű művész, mint például Matejko, nemcsak buzgó keresztény, de hű katolikus is marad, nagy műveltsége s tág látköre ellenére. Jellemzi különben éppen Matejkot, hogy egy faj s egy meghatározott kor szellemébe annyira belé tudott mélyedni, hogy annak alakjait bizonyos másodlátást föltételező élettel volt képes fölruházni; hatalmas elméjét a katolicizmus dogmái s két-három század aprólékosan ismert históriája annyira lefoglalták, hogy egyebet talán nem is látott, -kiváncsi se volt arra, ami faján túl létezett. . .)
Szerencséjére a mi művészünknek is, éppen abban az időben kezdett terjedni az a modern bölcselkedők egyoldalú tanainál tisztultabb, tárgyilagosabb s az egész mindenséget inkább felölelő világfelfogás, amely brahmán buddhisztikus tradíciók révén szivárgott Európába.
Tárt karral fogadta Mednyánszky.
Hisz ez a világfelfogás az, amelyre azok áhítozhatnak, akik mindent szeretettel akarnának felölelni s akik a küzdelmet szeretik annak legkülönfélébb lehetőségeiben.
Fantasztikus volna ez a hitvallás, ha nem éppen az evolúció képezné sarkalatos alapföltételeit. Amit Darwin az univerzum általunk ismert kis részére nézvést megállapított, azt a brahmán buddhizmus az egész minden-ségre dúsan kiterjesztve nyújtja; ebbe belefér Nietzsche, belé Tolsztoj (már például a határokat vonó Spencer karjai közt mily kevés fér el az egészből!) - - de ők is csak egy-egy csepp a gondolatok és eszmék ama nagy óceánjában.
Talán még általánosan nem igen adunk róla számot magunknak, de a nekünk új világnézet hatása már érezhető, úgy az európai irodalomban, mint a művészetek terén.
Nálunk a piktor Mednyánszky az első képviselője. Ma még sok zavart okoz. Összebonyolítja a megszokott következtetéseket, rombol az útszélivé sablonosodott szimbólumok között s az új következtetések módját még nem sajátították el a gondolkozók, a művészek, bár folyik már a lázas keresgélés új formulák s új szimbólumok után, hogy néhány tömör szóval vagy még egyszerűbb jellel a fogalmak egész sorozatát közvetíthessék.
A művészek találtak már egy-egy próbálkozó szimbólumra, de bíz az még csak olyan zagyván összetákolt holmi, inkább a régi szimbólumok roncsaiból van összehordva.
Mednyánszky is a próbálkozók sorában dolgozik s ő maga bevallja, hogy bíz ebben az irányban a modern piktorok eddig még épp oly kevés szerencsével boldogultak, mint a modern építők, akik egy új stílust akarnak teremteni, de nem tágítanak, szabadulni nem tudnak a hagyomány sablonjaitól.
De azért Mednyánszky nem csügged, vagy tíz-tizenöt év óta ernyedetlenül gondolkozik, tanul s dolgozik ebben az irányban.
Átvergődött a dilemmákon, amelyek a meghasonlásba vihetik az őszinte művészt s már-már válságba is taszítják az egész modern művészetet. Mert mi történik ?
A gyöngébbek hovatovább a tiszta ornamentikába menekülnek s így valósággal megszöknek a mai szellemi csatából; embert, állatot, növényt merőben bizonyos dekoratív szempontokból ítélnek meg, mintha nem is lenne érző, küzdő, szenvedő lény az ember. (Jusson csak eszünkbe Mednyánszky meghatottsága modelljével szemben, s hogy mennyire velük érez! . . .) Mások meg minden természetes bázis nélkül építenek találomra, s emellett igen büszkék, ha itt-ott véletlenül lelnek valamit, ami az idegekre is hatni tud; ezek úgy kísérleteznek a fiziológia s a magasabb pszichofizio-logia problémáival, mint az asztaltáncoltató asszonyságok. A sorsuk pedig? . . . Fegyelmezett gondolkozás, organikusan összefüggő eszmék és érzések híjjával lévén, a sikertelen keresgélés minden zökkenője után vissza-vissza-esnek a tárgyilagosan fotografikus realizmusba.
Mednyánszky is megjárta ezt a művészi kálváriát és nekiindult újra, meg ismét újra.
Kérdeztem volt tőle tapasztalatait.
Mi az oka, hogy olyan keservesen boldogulunk? Hogy egyáltalában még nem tudunk boldogulni ?
Körülbelül így felelt:
"Mert az új nagy világnézeteket megtestesítő és szemlélhetővé tevő szimbólumok nekünk épp oly kevéssé felfoghatók, mint például a kétneműség ősrégi ideálja. A nekünk olyannyira új hit még nem bírt bennünket annyira átalakítani, hogy a méhében sejtett eszmék egész nagyságát és egyszerűségét képesek lennénk megérteni. De viszont, az új hit eleget adott már nekünk arra, hogy az általános alapelveket és az azokból sarjadó főirányt megsejthessük. Hiányzik belőle azonban nekünk az etika . . . Igen, mert hiányzik belőle az a korlátolt, az az opportunizmusból fogant úgynevezett morál, amelyet számunkra még nem pótolhat eléggé a benne található, de a mi szűk látókörünkből a mi korlátolt eszmekörünkből túlságosan kimagasló tárgyilagos igazság... Az az objektív igazság, amelynek egyes alkotórészeit megtalálhatjuk a természettörvényekben. "
Nem a mi dolgunk, hogy itt Mednyánszky-val a lényeg fölött vitatkozzunk ... Őt jellemezzük, olyannak, amilyen, hitvallását ismertetvén : Folytassuk szavait:
"Ezen annyira spirituális tanok megértéséhez föltétlenül szükséges a kontempláció. A kontempláció és az ember önmagába való elmélyedése vezetett a rejtett természettörvények megismeréséhez. A mi éghajlatunk alatt az anyaggal való küzködés dominál. Társadalmi és állami szervezetünknek ez ad oly különösen materialisztikus jelleget s ez az oka annak is, hogy a kereszténység eredetileg tiszta tanait is eltorzítottuk már a fölismerhetetlenségig. És lám, éppen ez, ez a túlságos materializmus, ez az oka, hogy olyan körömszakadtig tákolgatjuk, foltozzuk, keressük a morálnak azt a fogalmát, amelyre finomabb, eszményibb fajoknak ugyancsak kevésbé van szükségük. Ádám s Éva csak akkor ismerkedtek meg a jó és a rossz fogalmával, amikor vétekbe estek, addig ártatlan mezítelenségüket akkor kezdték szégyerileni. És először, Éva... Tisztáknak, minek a morál ? Hidd el, gyerekem, kiszámíthatatlanok azok a rázkódtatások, amiket ezek az újonnan beoltott eszmék idéznek majd elő ebben a mi podagrásodó társadalmunkban. Nincs jó, nincs rossz, - - evolúció van és ez az üdvösség!"
Hát nem ilyen, szóról-szóra ilyen Mednyánszky művészetének a jelleme is? Nincs vázlata, nincs egy ceruza-, nincs egy ecsetvonása, ami ne a legőszintébben erre a gondolkozás! irányra, erre a hitre vallana: "nincs jó, nincs rossz, — evolúció van és ez az üdvösség! ?"
De hát tiszta legyen és egész lényében eszményi, aki ezen a réven mer hinni az üdvözülésben !