Egy kolostor templomában
szerző: Jakab Ödön
Ott ül az ősz pap, mélán elmerűlve
Nehéz, mogorva boltívek alatt.
Nincs a templomban senki még kivűle:
Még nem húzták meg a harangokat.
Nem is harangszó híjja őt imára,
S nem szól neki az «Ite, missa est!»
Igy kapja minden pitymallat világa,
És így találja mindenkor az est.
Mi hátra van még: húnyó életének
Örök imában tölti napjait,
Ugy sincs számára itt egyéb ígéret,
Csak a mit ígér síron túl a hit.
Kezei már a férfi tettre gyöngék,
Erő alig van bennök annyi még,
Hogy olvasója fél maroknyi gyöngyét
A czellától a templomig vigyék.
Künn a világ rég nem való hozzája,
Rég ide illőbb az ö agg kora:
Fent a falon nagy századok homálya,
Lent néma sírbolt s hű társak pora.
Mi megzavarná, nem ver senki zajt itt,
Kizár e szent hely minden csacska szót;
Siket magányán halkan szinte hallszik:
Hogy' sződögél egy szögletben a pók.
És ő csak ott ül... minden gondolatja
Szomjú reménynyel ég felé siet,
Jövendő titkok zárát nyitogatva,
Mi nem nyílik meg másnak senkinek.
Dehogy gyanítja, hogy jámbor hitében
Míg örvendezve jár az Úr előtt:
Addig egy zugból, megvonúlva szépen,
Csöndes, merengő búval nézem őt.
Pedig ha látna s feltárnám elébe
Az én kesergő, megrabolt szivem:
Tudom, irgalmas kedvvel hozzám lépne,
És szánna úgy, mint nem szán senki sem!
Velem siratná, míg ölelne karja,
Hogy beh eltűnt a régi jó világ,
S azóta hogy beh más idők fuvalma
Legyinté meg a századvég fiát!
Megváltozánk! Az élet forgatagja
Nagy gyorsasággal visz, ragad, sodor,
S hol megpihennénk bár egy pillanatra:
Nyugalmas partok nincsenek sehol!
Az ész naponta gazdagul tudásban,
Sötét rejtelmek mélyein kutat,
De míg fejünkben szörnyű sok tudás van,
Szivünk naponta egyre koldusabb!
Mi egykor édes ábrándok dalára
Hangolta fel a bolygó trubadurt:
Szerelmes ifjak szép, virágos álma
Kietlen, űzér gonddá józanúlt!
Mint hajdanában, zeng a lant ma is még,
De hol a nép, mely hallgat éneket?
— A múltnak kéne feltámadni ismét,
Szegény poéta, hogy megértsenek!
És hol a hit, mely csordultig betölte
Egykor itt minden szenvedő szivet?
Fakó legendák szólnak csak felőle,
Mikben az ember már alig hihet!
Ott fenn az égbolt most is még a régi,
A régi tűz ég minden csillagon,
Hajh, de szemünk ma mindezt másként nézi,
Mint a hogy' nézte a múlt egykoron!
De nem panaszlok... Meddő háborgásom
E mély nyugalmat minek törje meg?
Boldog időkből visszajáró álom:
Isten veled, te tiszta, szent öreg!
Te csak maradj itt, szűz lelked hitének
Vígasztalásán csüngve szüntelen;
Engem távozni kényszerít az élet:
Vár oda künn a sivár küzdelem!
Nem is lesz itt már több találkozásunk:
Napod lent ül az alkony küszöbén!
Maholnap egész más szerepet váltunk:
Távozni fogsz te és maradok — én!
S elmondom majd a szenvedő világnak,
Sóvárgó búval emlékezve rád,
Hogy én még láttam itt a boldogságnak
Egyik utolsó, húnyó sugarát!