Egy kisleány

Egy kisleány szerző: Hajnik Miklós

Nyugat · 1925. 3-4. szám

- Az nem úgy van - mondta Ilonka határozottan. - Anyuka, maga nem ért az ilyesmikhez.

Özvegy Domokos Károlyné korán megfonnyadt arcán aggódó határozatlanság látszott. S aztán csendesen, majdnem félénken mondta:

- Különben tégy, ahogy jónak látod.

Némi keserűséggel hozzátette:

- Rólam nem is vehetsz példát. Az én fejemmel nem sokra jutottam, igazán. És aztán most már egész más világ van amúgy is...

- Ugye? - mondta élénken és fölényesen Ilonka. - Ugye? Anyuka is belátja, hogy egészen más világ van, mint amikor anyuka fiatal volt? Hagyjon csak engem a magam módja szerint, én jól elintézem a dolgaimat, majd meglátja, anyuka.

S a tizenhétesztendős kisleány büszkén mosolygott. Csak úgy sugárzott belőle az önbizalom, a fölény, fiatal korának természetes merészsége az élettel szemben, melyet nem ismer, melytől sok mindent vár, melyről sok mindent hisz, melyről már majdnem mindent tud, csak azt nem tudja még, hogy az élet nem ad semmit és kérlelhetetlen. Elnyüvi az emberi testeket egymás után, a szépét, a csúnyáét, a jóét, a rosszét, a bátorét és a remegőét egyaránt. Vakon, kegyetlenül, válogatás nélkül. S halad tovább az élet a maga rejtelmes útján. Előtte virágok nyílnak, kis gyermekek játszadoznak, fiatal szüzek és forróvérű ifjak várják jöttét, mögötte pedig gyász, lemondás, szétfoszlott álmok, pusztuló hullák.

Ilonka csak a közelgő életet érezte, várta, kívánta. Hogy az élet szép és jó, azt hitte. És fölényes bizalommal nézte a jövőt.

Özvegy Domokos Károlyné pedig már csak az elmenő életet látta, amely annyi mindent elvitt tőle és ami megmaradt, azt is még elviszi. Ő már nagyon félt az élettől. Minél többet tapasztalt meg belőle, csak annál félénkebb lett s csak annál kevésbé tudott kiokosodni belőle. S azután, hogy a férjét elvesztette s most, hogy a kisleánya lassan felnőtt s mindinkább annak megújult ifjúi világa nyomult előtérbe az ő közös életükben, teljesen tanácstalan volt. Ilonka fiatal lánysága, szokásai, hajlamai egészen mások voltak szerinte, mint az övéi annak idején. A szegény özvegy asszony lelke mélyén sok mindent nem helyeselt a leányában, de minthogy már nem volt biztos abban, hogy csak az a helyes, amit ő annak lát, így hát, ha a leánya valamit nagyon akart, azt ráhagyta. Ilonka jobban tudja, hogy mit kell csinálnia és hogyan kell viselkednie, mint ő.

Gyönge asszony volt özvegy Domokos Károlyné, legalábbis a leányával szemben az volt. Egyébként még jó erőben volt s a házmesternéval és a szomszédokkal szemben erélyesen is fel tudott lépni s nem kímélte ilyenkor a hangját, sőt nyelve olykor még a külvárosban is szokatlanul erősen ható harcias szólásmódokban gyakorlottnak bizonyult. A sok keserves esztendő, özvegysége nélkülözései kifejlesztették benne az emberekkel szemben való védekezés ezen szükséges eszközét is. Otthon azonban, a leányával szemben, csak a szelíd, aggódó, gondos édesanya volt, aki gyermekében csak a szépet és a kedveset akarta látni, s kényeztette, amennyiben módjában állt.

Ilonka bájos kisleány volt. Magas növésű, karcsú, arányosan fejlett, kedves arcú szőke leány. Értelmes volt korához képest és tizenhét esztendejének öntudatlan fölényében rózsásnak látta a világot. S igaza is volt, mert hisz a világ olyan, mint egy tükör, úgy néz vissza, mint ahogy belenéznek, mosolygásra mosolyt küld vissza, napfényre napfényt. Csak amikor adnia kell valamit, akkor változik meg a világ arculatja. Hiába a mosolygós bizalom, kegyetlen, rideg, elzárkózott arcok fogadnak mindenütt s uzsorás módra megkérik mindennek az árát.

Ilonka mosolyogva nézett a világba s hitte, hogy az egészen szép, egynéhány apróbb kellemetlenségtől eltekintve. Úgy gondolta, hogy ami nem kellemes az életben, azt az emberek önhibája, ügyetlensége és élni nem tudása okozza, de ő majd jól berendezi magának az életét. Pontos tervei még nem voltak, de egynéhány dologhoz egészen határozottan ragaszkodott. Így például természetesnek találta, hogy nagyon gazdag lesz - hogy hogyan, azon nem gondolkozott -, de az kétségtelennek látszott előtte, hogy neki nagyon gazdagnak kell lennie ahhoz a fajta életmódhoz, amit elképzelt. Az is okvetlenül szükséges, hogy független legyen, azt tehesse mindig, amit akar és senki az ő dolgaiba ne avatkozzon.

Ezt a két életfeltételt, a gazdagságot és a teljes egyéni függetlenséget sziklaszilárdan eltökélte és ha jövőjéről ábrándozott, már csak úgy szövögette a terveket, mintha ő mérhetetlenül gazdag s teljesen korlátlan hatalmú lenne. S nagyon sok öröme volt az így lefestett jövendőjében, melytől a jelene lényegesen különbözött.

Mert bizony jelenleg éppen csak ez a kettője nem volt meg neki: a gazdagság és az önállóság, s persze minden egyéb, ami e kettőnek természetes következménye az életben.

Nagyon szerény életmódot folytattak. A külvárosi lakás egyik szobáját lakták csak, s az rozoga berendezésével, az időnként összeroskadó ággyal, a hepehupás lyukas pamlaggal és az elromlott zárú szekrényekkel, melyeknek ajtaja ez okból mindig félig nyitva volt, a bicegő lábú megrepedezett asztallal igazán feltűnően különbözött attól a berendezéstől, ahogy Ilonka jövendő hálószobáját, ebédlőjét, szalonját, budoárját és nagy fogadótermét képzeletben berendezte. Igen bajos is lett volna mindazt a sok bútort és képet, de kivált a nagy gobelineket abban a kis szobában elhelyezni.

Egyelőre jó volt ez így is. Majd aztán, majd később...

Ilonka nem volt türelmetlen. Olyan egészen biztosan tudta, hogy majd úgyis minden úgy lesz, ahogy elképzelte, hogy a meglevő nyomor egyáltalán nem foglalkoztatta, még csak észre sem vette. Az ő korában még büntetlenül lehet egy megroskadt pamlag tört rugói fölött is édes álmokat aludni és szépet álmodni.

A második szoba albérletbe volt adva Pepi néninek, aki a megboldogult Domokos Károlynak volt a nővére, tehát Ilonka nagynénje volt. E címen a lehető legkevesebb bért fizette a szobáért, a jobbik ágyban aludt, a kiszolgálás tekintetében magasabb igényei voltak és szükségét érezte olykor, hogy Ilonkának, valamint özvegy sógornőjének erkölcsös és mélyérzésű előadásokat tartson, melyekben nem kímélve sem időt, sem fáradságot, sem hangot, órák hosszan magyarázott összevissza, a saját életéből vett példákkal világítva meg mondanivalóit. Így persze nemigen lehetett neki ellentmondani, sem a szóáradatát félbeszakítani, mert azt Pepi néni személyes sértésnek vette és kegyetlenségnek azon rég meghalt szeretettjei iránt, akiket, mint követendő mintákat, folyton felemlített.

Egyébként nagyon jó lélek volt Pepi néni, csak ne avatkozott volna bele mindenbe és ne erőszakoskodott volna folyton a szegény özvegyasszonnyal. Ezen apró hibáitól és az ezekből keletkező kisebb-nagyobb súrlódásoktól eltekintve azért elég jól megfértek vele Ilonka és az anyja.

Persze, ha Ilonka a jövőjéről gondolkozott, Pepi nénit a leendő kastély túlsó végén levő kis lakosztályba helyezte el véglegesen, ahol egész külön élhet majd a saját gusztusa szerint és csak meglátogatják egymást időnként, amikor is csak udvariasságokkal fognak kedveskedni egymásnak. Addig is nem baj éppen, hogy itt van folyton mellette és mindig kifogásol valamit vagy panaszkodik. Lesz ez még egészen másként...

Valójában sem az édesanyja, sem Pepi néni nem akadályozta Ilonkát. A sok beszédet türelmesen és ártatlan arccal végighallgatta s aztán úgy cselekedett, ahogy jónak látta. Nagyon is független volt és szabadnak is érezte magát. Persze, néha voltak e tekintetben is bajok, amikor özvegy Domokosné megpróbálta anyai tekintélyét érvényesíteni. Ilyenkor azonban Ilonka következetesen erélyes volt s rövidebb vagy hosszabb vitatkozás után sikerült újra cselekvési szabadságát teljes egészében helyreállítani.

Mint ahogy éppen most is sikerült Ilonkának az édesanyját meggyőznie arról, hogy abban igazán nincsen semmi, hogy ő Krémer Magduskával barátkozik, s naponta több órát tölt vele együtt. Sőt inkább örülnie kellene a mamának, hogy a leányának egy ilyen ügyes és életre való barátnője van, akit igazán minden öntudatos úrileány mintául választhatna. A mama azért kifogásolja talán, mert szabadon sétálgat idegen fiatalemberekkel? Ugyan! Ez egész régimódi gondolkozás, még abból az időből, amikor a leányok egész nap otthon ültek s mindenféle színű pamutból harisnyákat kötögettek s éppen olyan buták voltak, mint a libák. De manapság! Ugyan!... Ha Krémer Magduskának kedve van este idegen fiúval sétálgatnia, miért ne sétáljon? Ugye, ez csak világos?

Özvegy Domokos Károlyné ugyan mindezeket nem találta annyira egyszerűeknek és világosaknak, sem olyan ártatlanoknak, mint ahogy Ilonka könnyedén előadta, de nem akart már ellenkezni. A jó Isten tudja csak, hogy mi igaz és mi nem, hogy mi a helyes és mi a helytelen, valahogyan csak lesz, tegyen Ilonka úgy, ahogy jónak látja, hisz Ilonka olyan okos, derék kisleány, igazán nem kell féltenie. Sokkal életrevalóbb, mint amilyen ő volt kisleány korában.

Bizony, ő harisnyákat kötött annakidején, úgy huszonöt esztendeje Kassán, a Mészáros utca kis földszintes házának mindig elfüggönyzött ablaka mögött. Mindenféle színű pamutból, mint ahogy Ilonka éppen most mondta, igen, vastag pamutfonálból téli harisnyákat, amelyekben ugyan a láb és a boka karcsúsága nem érvényesült, de bizony jó melegek voltak azok és sokáig eltartottak. Persze, egész más idők voltak azok, akkoriban az emberek még megbecsülték a jó holmit, de manapság... Hisz nem is lehet pamutot kapni, amióta ez a háború tart. Persze, persze... Csak hadd szórakozzék Ilonka kedve szerint. Hiszen egész más időket élünk s más idők más szokásokat hoznak magukkal.

Ilonka már a tükör előtt állt és fehér bársonysapkáját igazgatta a fején. Aztán felvette viseltes kék kabátját, köszönt és kiszaladt a szobából.

A folyosó végén levő üvegajtón halkan kopogott. Az ajtó kinyílt s Magda gyorsan kilépett rajta. Nem szóltak semmit egymáshoz s mind a ketten majdnem futva a kapu felé tartottak.

Mikor kiértek az utcára s túljutottak az első lámpán, Magda karonfogta Ilonkát s most már lassan sétáltak a város felé.

Hat óra lehetett, de már egészen sötét volt ez a februári délután. Hideg volt és Ilonka fázósan dugta kabátja zsebébe vékonykesztyűs kezét.

Magda nagyon izgatott volt. Erőltetetten beszélt, sokat nevetett, az elkezdett mondatokat sokszor minden ok nélkül félbeszakította és nem fejezte be. Különös és idegenszerű volt ma este Magda, Ilonkában a bizalmatlanság folyton nőtt iránta, mint közeledtek céluk felé.

Mert már a Krisztina körúton jártak s feléjük világított az Eldorádó mozi színes reklámlámpája.

- Nagyszerű lesz - mondta Magda -, nagyon érdekes film. És... ha véletlenül ott volna egy ismerősöm... Különben, majd meglátjuk.

Beléptek az előcsarnokba.

Ilonka állva maradt mindjárt az ajtóban s félénken lesütötte szemeit. Nagyon világos volt itt az utca sötétsége után.

Az emberek nyüzsögtek a szűk kis várócsarnokban. Magda elszántan előrefurakodott közöttük s csakhamar megpillantott egy diák formájú fiút.

- No, hál' isten, hogy itt van. Én egy kicsit elkéstem. De azért még jókor jöttem, ugye?

- A jegyek megvannak - mondta a fiatalember.

- Három egymás mellett?

- Igen, úgy, ahogy mondta. De ki lesz a harmadik?

- Egy kis barátnőm jött velem. Él-hal a moziért. Nem lesz alkalmatlan - mondta gyorsan Magda.

Az ajtók feltárultak és a várakozó közönség ömlött be a terembe. Az előcsarnok kiürült s Ilonka megpillantotta Magdát a bejáratnál s hozzá sietett.

- Újvári Pityu, joghallgató - mutatta be a fiatalembert Magda.

Kezet fogtak s Újvári Pityu egy rendkívül hosszú kézszorítással fejezte ki, hogy ez az új ismeretség tetszik neki. Ilonka a haja tövéig elpirult s valami furcsa érzés vett rajta erőt úgy, hogy könnyek jöttek a szemébe.

Magda bosszúsan rászólt:

- Mi bajod?

Bementek a helyükre. Három üres szék várta őket a legutolsó sorban. Újvári Pityu a középsőre akart ülni, Magda azonban gyorsan beosztotta:

- Középen én ülök, maga üljön be a sarokba, Ilonka pedig üljön ide a szélire, innen jobban lát.

Ilonka hálás pillantást vetett Magdára, örült, hogy nem kell a kellemetlen fiatalember mellett ülnie.

A terem elsötétedett. A vásznon reklámképek tűntek fel egymás után: egy napilap, egy hentes, egy vendéglő és egy drogéria plakátjai. majd megszólalt a zongorából és két hegedűből álló zenekar, a torreádor belépőjét játszotta a Carmenből s a vásznon egy szívtelen, nagyszakállas bankár az aranyait számlálta. Megható szerelmi történet játszódott le aztán. A bankár leánya, kit a szegény úriemberhez nem akar feleségül adni a papája, elhagyja a dús otthont s két kezével keresi meg kenyerét mint varrónő, egy padlásszobában. Munka közben időnként elmereng s könnytelt arcával a varrógépre borul. Az úriember természetesen többé feléje se néz. Megszületik a szerelem gyermeke, szegény kicsi féreg, olyan aranyos. Neveli, neveli, növekszik a gyermek az évek során. Az öreg uzsorás végül magába száll és meghal, a nő gyermekével együtt újra dúsgazdag lesz Az úriember, a gyermek apja pedig időközben rossz társaságba keveredik, elkártyázza mindenét, s már-már a bűn útjára tér, de mardossa a lelkiismeret s felkeresi az elhagyott leányt, aki a gyermek kedvéért végre mindent megbocsát.

Igazán megható volt. Ilonka feszült figyelemmel nézte, de a megoldással nem volt megelégedve. Ő ugyan sohasem bocsátott volna meg ennek a hitvány fráternek.

A lámpák kigyúltak. Most egy kis szünet után következett volna a detektívdráma: A hétarcú ember.

- Menjünk ki a büfébe - indítványozta Újvári Pityu.

- Nem, maradjunk itt, nem szeretem a tolongást - mondta Magda.

Ilonka a barátnőjére pillantott. Az kipirult arccal fészkelődött a helyén.

Magda idegesen nevetett:

- Különben Ilonka, tudod mit, hagyjuk itt ezt a bódét, olyan fülledt a levegő... - s meg sem várva a feleletet, felkelt s megindult az utcára nyitva álló ajtó felé.

Ilonka és Pityu követték.

Az ajtó becsukódott utánuk s ők kint álltak a sötét mellékutcában.

- Hazamegyünk? - kérdezte félénken Ilona.

- Igen... Azaz még korán van, sétálhatnánk egy negyedórácskát.

Karonfogta Ilonkát s gyors léptekkel megindult. Pityu pedig mellette baktatott szótlanul.

Nagyon hideg volt. A megfagyott hó ropogott lépteik alatt.

Az utca sötét volt és néptelen. Szótlanul lépkedtek. Lehangoltan, maguk sem tudták, hogy miért.

- Butaság - szólalt meg Magda. - Többé nem megyek moziba.

- Ilyen hülye film, az ritka - mondta Pityu.

- Szerelem, istenem, szerelem! - nevetett Magda idegesen. - Istenem! Szerelem! Az már a divatját múlta, igazán!

- Azt éppen nem mondhatnám - jegyezte meg Pityu.

- Mit? Maga mer még beszélni? Maga? Egy közönséges csirkefogó! - kiáltotta Magda.

Ilonka önkéntelenül megállt s meglepetve nézett Magdára. Azt hitte, hogy nem jól hallott. Az ifjú pedig vérvörös lett s dühösen kérdezte:

- Rám értette kegyed?

Magda megvetően végigmérte s hidegen, szótagolva ismételte:

- Egy ilyen csirkefogó, mint maga, maga mer szerelemről beszélni?

Pityu visszanyerte önuralmát s gúnyosan mondta:

- Maga meg egy... egy... egy... Különben, minek sértegessem? Én vagyok a hibás, minek ismerkedem ilyen külvárosi rongyos népséggel. Aki a korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók. Nohát, alászolgája.

Megbillentette kalapját, sarkonfordult és otthagyta őket. Magda gúnyos nevetése követte az üres utcán.

Ilonka egész idő alatt riadtan állott. Érthetetlen volt neki ez a jelenet. Aztán eszébe jutott Magda különös izgatottsága a moziban. S kérdezte bizalmasan:

- Te, Magda, talán szemtelenkedett veled ez az alak?

- Nem - mondta Magda -, csak olyan hülye pofa. Ha még szemtelenkedett volna legalább... De olyan halálosan unalmas... most, azt hiszem, végre megszabadultam tőle. Nahát...

És nevetett minden ok nélkül, erőltetetten, durván, közönségesen.

Hazafelé mentek. Rossz kedvük volt. Nem szóltak egy szót sem. Magda idegesen fütyürészgetett, Ilonka most már egész határozottan tudta, hogy Magda közönséges és ő utálja Magdát.

Hideg volt, az utca sötét, közeledtek már a házhoz, melyben laktak. Ilonka azt kívánta, hogy most ne találkozzanak ismerőssel. Nem is jött velük szembe senki, se ismerős, se idegen. Üres volt a külvárosi utca és csendes. Csak a megfagyott hó ropogott talpuk alatt.

Mind a ketten megkönnyebbülten lélegzettek fel, amikor végre beléptek a kapu alá.

A lépcsőházban a törött gázlámpában a szakadt harisnya bizonytalanul világított.

A lépcső hihetetlen piszkos volt, különös tekintettel arra a háborúskodásra, mely az öreg házmesterné és az ifjú viceházaspár között hetek óta eldöntetlenül folyt ama fontos hatásköri kérdés körül, hogy melyikük és milyen időközökben köteles a lépcsőt lesikálni?

- Tudod, mit? - mondotta Magda. - Bejöhetnél hozzám egy percre. Úgyis korán van még.

- Korán? Hány óra lehet most?

- Talán fél kilenc. Igen, legfeljebb fél kilenc. Na gyere be, ne félj Palkótól, nem fog bosszantani, azért kezeskedem.

Ilonkának nem sok kedve volt ehhez a látogatáshoz. Magdát se nagyon kedvelte, de az öccsét, a Palkót, azt szívből utálta. Annyira neveletlen, szemtelen és tolakodó volt, hogy Ilonka irtózott tőle. Azután a Krémer néni, a Magda mamája se volt éppen valami csábító jelenség. Örökké piszkos, gyűrött, szakadt, kimondhatatlan színű flanel pongyolájában, szertezüllött hajzattal, folyton pergő nyelvvel szakadatlan szinte a leányát s Ilonka számára is volt mindig egy pár kellemetlen megjegyzése.

Ez a családi kör tehát nem volt éppen valami élvezetes Ilonkára nézve. S éppen mondani is akarta, hogy már késő van, nem térhet be hozzájuk, haza kell mennie, de közben kinyílt a Krémerék ajtaja s Palkó lépett ki rajta, teljes utcai ruházatban.

- Na, mit álltok itt, ti bambák! Szerencséd Magda, hogy anyád nincs itthon, különben adna neked, hogy ilyen későn jársz haza. Éppen jókedvében volt, amikor elmentél!

- Ugyan? - mondta Magda gúnyosan. - Hát te most hová csavarogsz?

- Semmi közöd hozzá! Különben... Ti talán templomban voltatok? Pont úgy néztek ki, mondhatom, ha-ha-ha.

S gúnyos arcfintorítással ugrándozott le a lépcsőn.

- Pimasz kölyök! - mondta Magda meggyőződéssel. - De különben jó, hogy elment. Most már nyugodtan bejöhetsz hozzánk, Ilonkám, senki sincs otthon.

Beléptek. Savanyú ételszag terjengett a kopár előszobában.

- Várj csak, mindjárt hozok lámpát - mondta Magda s a konyhába lépett, ott motoszkált a vak sötétségben s nemsokára baljóslatú csörrenés jelentette, hogy egy bögrét sikerült levernie.

Gyufa sercent s Magda vígan megszólalt:

- Nem baj, nem kár érte, úgyis repedt volt már.

Meggyújtotta a lámpát és csakhamar megjelent a küszöbön. A lámpa, a legolcsóbb vásári petróleumlámpa amúgy is gyér világossága még sokat vesztett azáltal, hogy az üvegje egészen fekete volt a koromtól.

Beléptek a szobába.

Magda az asztalra helyezte a lámpát s annak pislákoló félhomályában Ilonka bizonytalanul nézett körül.

Kenyérdarabok hevertek a repedezett linóleumterítőn, kilöttyent kávészerű folyadék száradozott rajta itt-ott. S egy lekapart szalonnabőr a kenyérmorzsák között.

- Itt a szék! Ülj le! - mondta Magda. S elvett a székről egy szürkés rongyot, mely eddig eltakarta. Most látta Ilonka, hogy az a szürkés rongy valaha egy női ing volt.

- Tudod, épp ma váltottam tisztát, ezt pedig sietségemben itt felejtettem. Istenem, hisz ma egész nap olyan voltam, mint egy bolond! Azt se tudtam, hogy hol áll a fejem. Teljesen össze voltam kavarodva, pedig igazán nem is tudom, mitől? Úgy vártam, hogy ma valami nagyszerű fog történni, aztán éppen minden rosszul sikerült. Ilyen pechem még sohasem volt. És a Pityuval is összevesztem... Tisztára bolond vagyok. Pedig még egy olyan jó pali, mint ő, a világon nincsen! És nekem mégis össze kellett vesznem vele. Én állat!

Ilonka semmit sem szólt. Leült a székre s félénken tekintgetett maga köré. Náluk otthon, ha szegényes is volt, de rend és tisztaság mégis volt, édesanyja és Pepi néni örökösen takarítottak, sikáltak, port töröltek, súroltak minden nap.

De itt minden, amihez ért, ragadt. A falon pedig mintha sötét, lencsenagyságú pontok imbolyognának...

- Az mind poloska? - gondolta riadtan Ilonka s észre sem vette, hogy Magdus befejezte mondókáját s várakozóan pillant reá, hogy szóljon már valamit, vigasztalja meg a Pityu-ügyben. Nyugtassa meg, hogy az egész szakítás nem volt a Pityu részéről komoly.

- Nahát, mit szólsz mindehhez? - kérdezte végre, kissé türelmetlenül.

- Mihez? - kérdezte szórakozottan Ilonka.

- Hát gondolod, hogy most vége, mindennek vége?

- Miért? - kérdezte Ilonka ártatlanul.

- No ugye? Hát persze. Látom, okos leány vagy - mondta Magda elégedetten. - Ugye, hisz ily semmiség, egy kis összeveszés, az nem változtat semmit az igazi szerelmen? És az, hogy ő olyan durvaságokat mondott aztán, hogy mi külvárosi csőcselék vagyunk meg moslék, hogy aki közénk keveredik, azt megeszik a disznók... Azt ugye, nem ránk értette?... Meg aztán igaza volt, ha én szemtelen lehettem, hát neki kellett még gorombábbnak lennie. Ez így férfias. Hát ugye?

Ilonka nem tudott mit szólni. Annyira idegen volt neki Magda gondolatvilága, hogy egyáltalán nem értette. Miről is van szó? Arról a fiúról, aki az utcán kiabált, mert Magda gorombáskodott? És aztán?...

- Egész el vagy butulva - mondta Magda türelmetlenül. - Na, szólj már végre valamit! Mit bámulsz ilyen hülyén?

- Hát persze... - mondta Ilonka zavartan. - Hogyne... Én is úgy találom...

- No ugye? - mondta Magda, aki a válasszal nagyon meg volt elégedve. - Persze, hogy persze. Majd csak megleszünk valahogyan. Mégis tudod, jobb ember, tanult ember, jobb családból való úriember, meg pénze is van, az apjának... Különben, nekem egészen mindegy, csak már egyszer innét szabaduljak!

És undorral nézett körül a szobában.

- Utálom ezeket az ócska vacakokat! Pfuj! És ez az örökös rendetlenség, ez a piszok! A teménytelen poloska! Uh!

Ilonka riadtan nézett körül. Tényleg, milyen utálatos ez a szoba...

- Látod - mondta Magda -, ugye, igazam van? És ti is hogy éltek! Hát élet ez! Fiatal leányok vagyunk, elég csinosak is, s itt penészedünk ebben a nyomorban! Semmiért! Bánom is én, mi lesz a vége, de én ezt nem bírom tovább! Vagy... vagy. Hát nem? Mondd meg őszintén, Ilonkám, hát mi értelme van annak, hogy mi játsszuk a szende kisasszonyt, amikor rongyokban járunk, krumplit zabálunk s csak lyukas harisnyánk van! Én jól akarok élni és mulatni akarok!

- Majd mulatsz! - hangzott az ajtóból Palkó hangja. - majd mulatsz, ujjé! Már jön is az anyád a lépcsőn, mindjárt leken neked két frászt a pofádra. Kellett leverni a bögrét a konyhában, mi?

- Fogd be a szád! Egyen meg a fene ott, ahol vagy! - mondta Magda nyugodtan. - Ilonkám, édes, ne menj még.

De Ilonka mindenáron menni akart. Nem volt szokva a veszekedésekhez, elég volt neki annyi is, amit most hamarjában hallott. Nem volt kíváncsi a közeli percekre, amikor majd a Krémer néni megérkezik s a Palkótól megjósolt pofonokat kiosztja leányának.

Sietve megölelte Magdát s kifutott az ajtón.

Amikor otthon belépett, mindjárt látta Pepi néni arcán, hogy egy kissé megkésett.

Pepi néni nem szólt semmit. Csak végignézett rajta lesújtóan hátat fordított neki s ment be, a maga szobájába. Pepi néni nem akart beleavatkozni Ilonka nevelésébe, isten ments! Ő elvből nem avatkozott bele semmibe sem. De viszont azt őneki sem tilthatja meg senki, hogy a nemtetszését ne nyilváníthassa. Márpedig neki sehogy sem tetszett, hogy Ilonka sötétben egyedül kint járkált. Vagy ha nem volt egyedül, hát annál rosszabb... Mire jut még ez a leány? A mai fiatalság olyan léha! Hogy ezt az anyja nem veszi észre? Vagy nem akarja észrevenni? Mégis csak furcsa. Hát majd lássa, hogy mi lesz mindennek a következménye! Jó semmi esetre sem. Ő különben nem avatkozik bele semmibe sem. Csak, amikor látta, hogy nyolc óra elmúlt s Ilonka még mindig nincs otthon, szükségesnek találta figyelmeztetni a sógornőjét. Dehát amilyen önfejű és makacs az, hát azt felelte, hogy ő nem aggódik, majd hazajön az Ilonka... Hát ne aggódjon! jó!

Mikor Ilonka aztán végre megjött, Pepi néni szükségesnek tartotta, hogy éreztesse vele rosszallását. S mikor látta, hogy ez meglehetősen sikerült, megelégedetten vonult szobájába. Most az anyján van a sor, majd az alaposan megmossa a leánya fejét.

Özvegy Domokosné azonban egy szót szem szólt a későnjövésről. Úgy tett, mintha nem is vette volna észre, hogy eljárt az idő. Tett-vett a konyhában, elrakosgatta az edényeket, aztán - mert nem volt otthon spiritusz - puhafából tüzet rakott és rántottát sütött.

Ilonka a nagykendőbe burkolózva ült a konyhában. A kis petróleumlámpa gyönge világába bámult szórakozottan. Tulajdonképpen semmire sem gondolt, csak néha-néha kuszán emlékezett egy-egy képre a moziból, egy-egy arcra. Zsibbadásszerű érzés szállta meg tagjait, álmos volt és mégis szeretett volna ébren maradni, sokáig, s így mozdulatlanul ülni s belebámulni a lámpa fényébe. A sarló alakú láng hol kitágult, hol összehúzódott aranysárga peremével és kékes magja olyan volt, mint egy titokzatos szem.

A rántotta elkészült, az özvegy asszony kifordította a lábasból egy tányérra. Aztán ők ketten hozzáláttak s csakhamar megették. Ilonka kitörölte kenyérdarabkákkal a tányért, egészen tisztára.

Aztán bementek a szobába. Ilonka vitte be a lámpát s letette az asztalkára. Aztán megvetette az ágyat és a maga fekhelyét is, a pamlagon.

Aztán lefeküdtek. Az anya eloltotta a lámpát. S feküdtek csendesen a sötétben. Ilonka várta, hogy az anya fog neki mondani valamit, talán kifogásolni fogja az ő késői hazajövetelét. Már készen is volt a válasszal előre, de az anyja csak nem szólt semmit.

Végre elnyomta az álom és elaludt.

Az özvegy asszony nem tudott ilyen hamar elaludni. Pedig fáradt volt, hisz reggel óta mindig dolgozott. De ő mindig nehezen aludt el. Szegény fejének túlságosan nehéz volt az élet, megviselte és nem hagyta nyugton.

S az álmatlan éji órákban a gondok tovább kínozták. Olyan lassan múlt az idő a sötét szobában, a nagy csendben. Lámpát nem gyújtott, hogy olvasgatott volna, mert sajnálta a petróleumot. Így hát csak feküdt, összeráncolt, felhúzott homlokkal töprengve ezer apró gondon, emléken.

Leginkább az járt az eszében, hogy mi mindent kell holnap csinálnia. Mit fog főzni? És fáért is el kell mennie. A Müllerné ígért egy liter tejet. A szövetkezetben mosószappant osztanak, igaz, csak egy fél kilót, de mégis olcsóbb, azért is el kell menni. Messze van pedig. Talán Pepi néni elmegy. Vagy ha nincs kedve, akkor talán itthon marad és megvárja az öreg Tónit, aki a fát hozza. S addig elmehet ő... Vagy esetleg Ilonka. De Ilonkának holnap délután el kell mennie a Gyula bácsiékhoz. Akkor pedig délelőtt ki kell vasalnia a ruháját, okvetlenül. Hát akkor mégsem mehet el a szappanért. Majd inkább holnapután, amikor a csarnokba megy.

A sok-sok apró gond, ami a világháború szűkös éveiben egy kis háztartásban is szakadatlanul felmerült, terméketlenül emésztette az özvegyasszony még meglévő életerőit.

Ilonka pedig aludt mélyen, nem horkolt, nem szuszogott, lehelete sem hallatszott. Aludt, mosolyogva, mint egy kis gyermek. Hisz még az is volt, tulajdonképpen.

Másnap reggel, amikor Ilonka felébredt, a nap már besütött az ablakon. Az anyja már nem volt a szobában, kint dolgozott a konyhában, a szennyes ruhát áztatta be éppen.

Ilonka ásítozott, mint egy kismacska, kéjesen nyújtózkodott, legjobban szeretett volna még egy kicsit szenderegni, olyan jó úgy félálomban heverészni, felébredés után. De aztán eszébe jutott, hogy neki ma délelőtt okvetlenül szalagot kell vennie, azt pedig csak egy boltban lehet kapni igazán jót, a Koronaherceg utcában, az pedig messze van, hát fel kell kelnie, ha még ebéd előtt meg akarja járni az utat.

Lerúgta magáról a takarót s kiült a pamlag szélére. Megvakarta a térdét, aztán lustán a földön fekvő harisnyák felé hajolt és felhalászta azokat. Megnézte műértelemmel, bizony nem lettek tegnap óta jobbak. Az egyik még elég jó volt, csak a talpa volt csupa lyuk, az nem látszik a cipőben, de a másikon hátul, épp a cipő szára fölötti részen volt két nagy folytonossági hiány. No nem baj, majd összehúzza egy kis cérnával, úgy még kitart ezen a napon. Este meg majd megstoppolja rendesen.

Fölkelt, s mert a talpa fázott a hideg padlón, lábujjhegyen ment a szekrényhez. Sokáig kotorászott benne hiába, végül is kiszórt belőle mindent, akkor jutott csak eszébe, hogy hiszen az a skatulya, amelyikben a cérna van, az ablakpárkányon maradt tegnap délután, amikor a kesztyűje gombját varrta fel.

Tényleg ott is volt a skatulya. Kihalászta belőle a fekete cérnát, mely bonyolultan volt egybekeveredve a kék gépselyemmel és a fehér pamuttal. De hol a tű? Hol lehet a tű?

Azt vagy a flanel blúzának a gallérjába szúrta bele tegnap vagy a pamlag vánkosába, vagy a mama háziruhájának az ujjába... De nem, a függönybe szúrta bele, hogy biztosan megtalálja.

Keresgélte a függönyben, de nem lelte. Hopp, megvan, a szekrényben kell lennie a nagy gombolyag szürke pamutban.

Ott volt. Most újra leült a pamlag szélére, a jobb lábát átvetette a bal térdén, a cérna végét megnyálazta, megpödörte és egy ügyes mozdulattal befűzte a tűbe. Azután kezére húzta a szakadt harisnyát s lustán ide-oda jártatta a tűt a lyuk két partján.

Pepi néni benyitott az ajtón és szótlanul megállt. Ő már órák óta tusakodott önmagával, hogy ezt az elhatározó lépést megtegye-e vagy sem? Nem akart ugyan semmibe se avatkozni, de ez már mégis sok! Fél tíz óra van már s az a leány még mindig lustálkodik! Így igazán lehetetlen egy rendes háztartást fenntartani. És különben is, az nagyon egészségtelen, ha egy fiatal leány ennyit lustálkodik. Egészen ellustul és mindenféle haszontalanság jut az eszébe. Itt tenni kell valamit. Persze, ő úgy is hiába szól...

Ezen töprengett már nyolc óra óta. Végre aztán, hogy fél tíz lett, már nem állta meg, hogy be ne menjen Ilonkához. Ha nem is hallgatna reá, de neki kötelessége őt a helyes útra figyelmeztetnie. Ez a kötelessége neki, mint legközelebbi rokonnak. Ha aztán nincs foganatja, ő nem tehet arról. De neki ez a kötelessége!

És benyitott s szemrehányó arccal nézett Ilonkára.

Ilonka nem nagyon sokat törődött vele. Nyugodtan folytatta az öltögetést s nem akarta észrevenni a feddő szándékot.

- Jó reggelt, Pepi néni - mondta vígan.

- Jó reggelt? - tört ki Pepi néni. - Neked ez jó reggel? Dél van, tudd meg, dél van!

- Igen? - mondta Ilonka ártatlanul.

- Igen? - ismételte gúnyosan Pepi néni. - Igen, szentem, aranyoskám! Csak azért jöttem be, hogy felkeltselek. Azt hittem, hogy elaludtál. Nem gondoltam, hogy valaki ilyen későig lustálkodhasson!

- Csak most ébredtem fel - mondta Ilonka szelíden.

- Úgy? Annál rosszabb. Persze, ha valaki késő este jön haza, csavargásból. Persze!

Ilonka közben befejezte harisnyái ideiglenes megjavítását s végigugrándozott a szobán, keresve harisnyakötőit.

- Persze, ha valaki délben félmeztelenül ugrándozik, mint... mint... - mondta Pepi néni, hogy valami nagyon lesújtót mondjon.

Ilonka azonban nem értette meg a durva sértést s gyermekesen nevetve mondta:

- Mint egy angyalka, ugye?

Pepi néni mogorván kifordult az ajtón. Ilonka pedig megtalálta a harisnyakötőt és felhúzta. Most már csak az a szalagot kellett még megkeresni, amelyikkel a másik harisnyáját szokta megkötni. Mert a másik harisnyakötője már tönkrement s ilyen háborús időkben nem lehet gumit venni. A szalag nagyon jól helyettesítette, jó erős, széles, puha szalag volt, egy békebeli kalapjáról szedte le annak idején, de most sehol se találta. Hát nem baj, van még egy fekete bársony szalagja is valahol, kicsit rövid ugyan, de az is jó lesz. Ezt hamarosan meg is találta a szekrényből kiszórt lim-lomban s megkötötte vele a harisnyáját a térde alatt. Aztán felhúzta a cipőit, a cipőzsinórokat begyömöszölte a lába mellé, hogy el ne botoljon bennük s ment ki a konyhába.

A konyhában nem volt senki, az anyja, úgy látszik, elment a Müllernéhez zöldségért.

Ilonka a bádog mosdótálat a csap alá tartotta, egy kis vizet eresztett bele, egy ronggyal kitörölte, aztán teleeresztette vízzel s lehelyezte egy székre. A konyhaszekrény tetejéről levette egy szétfoszlott szivacs gyér maradványát s a pléh szappantartót egy nagy mosószappannal. Egy poharat, melynek alján megsavanyodott tej volt, kiöblített, aztán tiszta vízzel megtöltötte és belehelyezte a fogkefét, mely a közepén már a csontig el volt kopva.

Az ingét lecsúsztatta derékig s a két ingujjal megkötötte. Bemártotta a szivacsot a vízbe s végighúzta többször az arcán. A víz nagyon hideg volt, néhány csepp a mellére esett, a két kis keble közé. Összerázkódott a hirtelen hidegségtől, a bolyhos törülköző után kapott s megtörülközött. Aztán a szappant belemártotta vízbe, dörzsölte két tenyere között, sehogysem akart habzani, rossz hadiszappan volt. Gyorsan bekente vele a nyakát, még gyorsabban le is törülte, mert nagyon fázott. Aztán megdörzsölte a fogait a fogkefével, kicsit kiöblítette a száját, felhúzta az ingét, de már nem gombolta be a vállán, csak a tenyérrel szorította magához s szaladt be a szobába.

Ott a hálóinget lecsúsztatta magáról és gyorsan magára öltötte a nappalit. Az alsószoknyát is magára kapta, a derekán megkötötte. Aztán a tükröt az asztalra állította, a fésűből kiszedte a tegnap benne maradt hajszálakat és fésülködni kezdett.

A tükör csak akkora volt, mint a két tenyere, nem fért bele az arca és a haja, s így csak részleteket látott belőlük. De ő azokkal is meg volt elégedve. Belenevetett a tükörbe és nézte hibátlan fogsorát. Aztán ábrándos szemekkel nézett bele s azt találta, hogy ez a fajta nézés kiváltképpen jól áll neki. Kérő, esedező pillantását is kipróbálta, és az is elég jól sikerült. Közben megfésülködött, nem volt hosszú haja, könnyen ment a fésülködés. Aztán a balkezével összefogta a haját, megcsavarta és feltűzte kontyban.

Most már hamar elkészült az öltözködéssel. Begombolta a blúzát, magára vette a kabátkáját, a fekete bársony sapkát a fejébe tűzte s ment ki a konyhába.

Ugyanis még pénzt is kellett kérnie a mamától, arra a szalagra.

A konyhában nem volt senki. Persze, hisz elment a mama... Megvárja. De különben, elindul, majd csak találkozik vele. Talán már a lépcsőn. És ha nem, akkor valamelyik környékbeli boltban. Mert vagy a Müllernénél van, vagy a tejesnénél. Esetleg a szenesboltban. Másutt nem lehet, csak ezeknél. Ezt a három boltot szokta mindennap végiglátogatni.

Özvegy Domokosnénak ez a három bolt képviselte a társadalmi élet minden örömét. Jól elbeszélgethetett, értesült a napi eseményekről, kifejthette szabadon a nézeteit, meghallgatták és volt bizonyos tekintélye is, mint igazi úriasszonynak. Mégis csak inkább volt naccsága, mint az ügynökné, például. Igaz, hogy annak ebben a drága világban is új selyemkosztümöt csináltatott az ura, de az nem imponált senkinek sem, mert mindenki tudta, hogy micsoda egy piszok népség voltak azok, amíg az ura a zsírközponthoz nem került. Özvegy Domokosné ellenben mindig finom úri nő volt, egy csöppet sem büszke, elbeszélget mindenkivel és nem olyan hencegő. Ezért szerették is a környékbeli kis boltokban.

Most éppen a szeneséknél volt, amikor Ilonka bekukkantott a pinceajtón.

- Jó reggelt, Kaufmann néni! - kiáltotta Ilonka. - Itt van a mamám!

- Itt vagyok - mondta Domokosné kedvetlenül.

Ilonka vígan ugrándozott le a rozoga falépcsőn.

- Mit akarsz? - kérdezte Domokosné bizalmatlanul. - Nem tudsz otthon megvárni? Már egy percet se beszélgethet el nyugodtan az ember.

- Mama, adj pénzt - mondta Ilonka. És gyorsan beszélte, nehogy időt engedjen az anyjának a tagadó válaszra:

- Tudod, okvetlenül kell nekem harminc korona. Azt a szalagot meg kell vennem, okvetlenül. Hisz érted. És mindenki azt mondta, hogy a jövő héten már megint drágul minden, jobb, ha minél hamarabb vesszük meg, mert csak drágább lesz minden, ugye, Kaufmann néni?

A szenesné helyeslőleg bólintott. Domokosné gondolkodóba esett.

- Tulajdonképpen, nem is kell neked az a szalag.

- De kell! - mondta Ilonka határozottan. - Okvetlenül kell. Mama, add ide hamar azt a harminc koronát, mert sietek. Most nem magyarázhatom tovább. De majd ha visszajöttem, majd meg fogod érteni, hogy nagyon jól vásároltam. Mint mindig.

- De... - mondta Domokosné bizonytalanul.

- Nincs: de! - kiáltotta Ilonka vígan. - Semmi: de! Csak add ide hamar azt a harminc koronát, nem is fog kelleni annyi, majdnem mind visszahozom... Csak éppen azért kell, hogy legyen nálam pénz.

- Hát... - mondta Domokosné. És számolgatott magában, gondtelten.

- Különben, ahogy tetszik - mondta Ilonka, hirtelen szelíd és gyermekes arcot vágva -, ahogy gondolod, anyuka. Igazad van, nem is kell tulajdonképpen az a szalag. Kár kidobni a pénzt. Legfeljebb otthon maradok máma és nem megyek el a Gyula bácsiékhoz. Jobb is lesz. Úgy sem való vagyok én oda. És ha nincs új szalag a blúzomban, otthon a régi is jó. És legalább segítek neked a stoppolásban.

- Gyula bácsiékhoz okvetlenül el kell menned - mondta Domokosné határozottan. - Arról szó le lehet, hogy ne menj el. Meghívtak, halálosan megsértődne Paula néni, ha nem mennél el. Az lehetetlen. Okvetlenül el kell menned.

- De hát avval a piszkos rózsaszín szalaggal már igazán nem mehetek. Nem akarom, hogy megszóljanak téged.

- Hát... Én azt hittem, hogy az még elég jó. Dehát... Talán igazad van... - mondta félénken az özvegyasszony.

- No, ugye, hogy igazam van? - kiáltotta diadalmasan Ilonka. - Mint mindig. Csak elő avval a harminc koronával.

Domokosné lassan, meggondoltan szedegette ki az egy és kétkoronásokat a toldott-foldott szövettarsolyból.

- Csak aztán vigyázz és ne költsd el mind - mondta óvatosan.

Ilonka zsebébe gyömöszölte a papírkoronákat. Két puszit adott a mamájának, szépen köszönt a boltos néninek, összekapta a szoknyáját s futott fel a lépcsőn.

Elérkezett a megállóhelyhez, a jégpályánál.

Az egyik szürke fabódéban vörös orrú ember tipegett ide-oda, mint ahogy azt a téli hónapok fagyában megszokta volt. Gyanús külsejű hadi cukorkákkal teli üvegek álltak a polcon. Ilonka szakértői szemekkel végignézte azokat, nem tudta azonban elhatározni, a savanyú cukorból vegyen-e vagy a malátából. A bódés ember bizalmatlanul nézte.

Ilonka végre mégis a savanyú cukorból kért tíz dekát.

- Négy korona! - mondta a bódés ember mogorván, odalökve Ilonka elé a kis papírzacskót.

- Négy korona? - csodálkozott Ilonka, kiszámolva a pénzt. - A múltkor még csak két korona volt tíz deka. Pedig az nem ilyen vacak volt.

- Az múltkor volt - mondta nyomatékosan a bódés ember. - Vacak pedig az öreganyja, tudja!

Ilonka szó nélkül odább ment s evvel az ügy a kültelki lovagiasság szabályai szerint el volt intézve.

Ilonka mindjárt meg is kóstolta a cukorkát s elég jónak találta. De négy korona! Milyen rabló!

Villamos még mindig nem jött. Ha pedig jön, akkor tömve lesz, hogy nem lehet ráférni.

Eszébe jutott, hogy talán elindul gyalog. De a téli fagyok után most újra felengedett a sár, mely a kövek közt csúszósan, nyúlósan előbukkant, nemigen tették kívánatossá a sétálást. Meg aztán egészen sáros lenne, amíg a Belvárosba ér. Ott pedig nem lehet úgy járni, sárosan, mert ott csupa elegáns ember van.

Tehát ácsorgott tovább. Megérkeztek a hűvösvölgyi és zugligeti kocsik, mind több ember gyűlt össze a megállóhelynél. Egy bőrkamásnis bosnyák főhadnagy reá meredt Ilonkára, tetőtől-talpig végignézte, aztán ellágyult a pillantása és egy nagyot nyelt. Ilonka megelégedve evvel a sikerrel, hátat fordított neki s pár lépést tovább ment. Ott meg egy öreg úr nézett reá, bárgyú mosollyal.

Ilonka az újságárus fiúhoz lépett és vett egy képes színházi újságot. A címlapon egy híres operettművésznő képe volt, a leghátulsó oldalon pedig egy szép nőé, aki - a lap szerint - legközelebb szenzációs sikert fog aratni a filmen.

Ilonka úgy találta, hogy ez a leendő moziszínésznő hasonlít reá egy kicsit. Persze, nem olyan csinos, mint ő és mintha már nem is volna egészen fiatal. Így a képen azért egész jó még. Talán, mert olyan merészen néz. Elhatározta, hogy a képet elteszi és egyszer majd megpróbálja a tükörben, hogy hogyan is állana őneki ez a fajta nézés. Talán jól...

A kanyarodóban éles csilingelés hallatszott és befordult a dupla villamoskocsi. A várakozók megrohanták s begyömöszölődtek a telt kocsikba.

Ilonka a pótkocsi első peronjára került, maga sem tudta, hogyan, csak tolták, nyomták s egyszerre fent volt. Beszorult egy sarokba egy öreg hordár és egy kövér kofa közé.

Akik nem jutottak föl, azok lógtak a lépcsőkön, elhelyezkedtek az ütközőkön vagy megkapaszkodtak hátul a tetőben. S recsegve-ropogva megindult a villamos.

Az ablaküvegek ki voltak törve, így Ilonka, aki közvetlen az ablakhoz volt nyomva, elég jó helyzetben volt, mert legalább friss levegőt kapott.

A villamos elért a Déli vasúthoz, ahol batyus vidéki asszonyok és az olasz harctérről szabadságra jött tisztek fáradtan és bosszúsan nézték a tömött villamost.

Egy rohamsisakos hadnagy felfurakodott a pótkocsi elülső peremére, az ütköző fölé s két kezével megkapaszkodott kívülről abba az ablakkeretbe, amelynél Ilonka állott.

Nyikorogva, nyögve száguldott a rozoga villamos a kietlen, kopár Vérmező mellett. A kanyarodónál váratlanul gyorsan fordult, a pótkocsi nagyot lódult, a kint lógó hadnagy hirtelen elvesztette a lába alól a keskeny párkányt s egy pillanatig úgy látszott, mintha a két kocsi közé esne.

- Istenem! - sikoltott Ilonka.

A hadnagy azonban az ablakkeretet erősen tartotta s egy lendüléssel visszatornázta magát előbbi állásába. Arca csak egy tenyérnyire volt Ilonkáétól.

- Azt hitte, hogy a kerekek alá kerülök? Ugye? Nem azért jöttem én haza. Majd bolond vagyok meghalni, amíg ilyen csinos kisleányok vannak...

Ilonka elpirult. Nem szólt semmit, de valahogy mégis jólesett neki ez az elismerés. Olyan őszintén kedvesen és természetesen mondta azt ez a hadnagy, nem volt benne semmi sértő. Kellemes melegség ömlött végig egész testén, irult-pirult, de nem bánta volna, ha a hadnagy még szólt volna hozzá.

A hadnagy azonban már a Krisztina térnél leszállt s Ilonka némi csalódottsággal nézett utána. Csinos fiú volt, olyan érdekes volt...

A Gellért-szobornál aztán ő is leszállt.

A híd mellett, a járdán gúlába rakott fegyverek mellett bosnyák katonák üldögéltek. Egy géppuska is fel volt állítva, lövésre készen.

- Megint a munkások zavarognak - mondta egy kövér úr a társának.

Ilonkát egyáltalán nem érdekelték sem a fegyverek, sem a munkások fenyegető forradalma. Négy év óta géppuskát, szuronyt és katonát eleget látott, hisz a bosnyák kaszárnya közelében laktak. És a munkásoknak, a világ összes dolgozóinak eljövendő forradalmáról is éppen eleget hallott Krémeréktől és másoktól, hisz legtöbbnyire munkások laktak a házban. Ezek a kérdések egyáltalán nem izgatták. Bánta is ő a géppuskákat és a szuronyokat. Ő szalagot akart venni a Koronaherceg utcában és sétálgatni egy kicsit a Belvárosban, mert ma csinosnak érezte magát és jól volt hangolva.

Átment a hídon, aztán a piaristák új palotája mellett letért. Egy képkereskedés előtt megállt, mert egy nagyon szép festmény ötlött szemébe. Egy fekete hajú fiatal nő feküdt egy perzsaszőnyeges kereveten sárga selyemlepelben, mely azonban egész felső testét szabadon hagyta és egy hosszúszárú tearózsa bimbót tartott az orra alá, mögötte pedig volt egy nagy tükör s abban látszott a fekvő nő a másik oldaláról. Minden szép élénk színekkel volt lefestve.

- Ez igen - gondolta Ilonka. - Ez már teszi. Így már lehet lustálkodni. Jó dolga van. Biztosan valami metresz.

Befordult a Kígyó utcába, aztán a Koronaherceg utcába, a bolt elé ért s belépett.

A tulajdonos ott állt a kassza mellett s megvetéssel s rosszindulatúan nézte a vásárlókat. A háborús évek alatt szakadatlanul növekedő drágaság rengeteg hasznot hajtott neki, s mivel az árak napról-napra csak növekedtek, egyáltalán nem állott érdekében, hogy áruját eladja, hisz holnap már biztosan kétszer annyit ér az, mint amennyiért ma árusítja. Tisztára nagylelkűség, ajándék, hogy ő mégis nyitva tartja a boltját. A segédek a pult mögött is tudatában voltak ennek. Fejedelmi egykedvűséggel bántak a vásárolni akarókkal. Ha valami nem akadt a kezük ügyébe, arra azt mondták, hogy kifogyott. Ha valaki fekete nyakkendőt kért, az elé pirosat tettek. Kell vagy nem kell? Ha nem kell, alászolgája. A vásárlók pedig szelídek voltak és alázatosak, úgy örültek, ha végre kiszolgálták őket, hálálkodtak s szó nélkül megfizették a leghihetetlenebbül hangzó árakat is.

Ilonkának jó sokáig kellett várakoznia, míg végre az egyik kereskedősegéd nagy kegyesen észrevette.

- Mi tetszik? - mordult Ilonkára.

- Szalag... - mondta Ilonka megfélemledve.

- Szalag? Szalag? - mondta szemtelenül a segéd. - Azt hiszi, hogy én gondolatolvasó vagyok? Egy Vinterri talán. Mit tudom én, hogy mit akar.

- Én egy fekete bársonyszalagot szeretnék...

- Ja, az úgy más. Miért nem mondta mindjárt. Azt ugyebár belátja, hogy én nem találhatom ki a pofácskájáról, hogy mit akar a kuncsaft. Na, ugye?

S evvel leemelt egy nagy kartondobozt a polcról s Ilonka elé lökte.

- Hát milyen kell?

Ilonka nézegette a szalagokat. Az egyik szélesebb volt, a másik meg keskenyebb, mint amilyen éppen kellett volna neki. Végre talált egyet, amelynek a szélessége esetleg megfelelt volna, de az csak egy maradék darabka volt, nem lett volna elég hosszú.

- Más szalaguk nincs? - kérdezte Ilonka szelíden.

- Nincs! Kell vagy nem kell? - felelt türelmetlenül a segéd. S már rácsapta a fedőt a skatulyára s visszadobta a polcra. S mit sem törődve többé Ilonkával, egy másik vevőhöz volt kegyes leereszkedni.

Ilonka pedig kiment a boltból, kicsit szégyenkezve, mert a tulajdonos gúnyosan vigyorgott reá.

De aztán hamar visszanyerte egyensúlyát.

- Ide se jövök többé - gondolta.

S ment tovább az utcán.

Dél volt, sok ember járkált, főleg sok katonatiszt, az is legtöbbnyire lovastiszt. Egy teljes lovasdandárt lehetett volna felállítani azokból a tisztekből, akik az ötödik háborús esztendő tavaszán a Belvárosban korzóztak. És sok-sok nő is sétálgatott ott. A csinosabbakról Ilonkának az volt a határozott meggyőződése, hogy azok nem tisztességes nők, hanem olyanfajták. Kivált, ha az arcuk is ki volt festve. A festett arc Ilonka gondolatvilágában egész biztos jele volt a hivatásos utcai nőnek, éppen azért festi úgy magát, hogy arról a férfiak könnyen megismerjék. És nagyon csodálkozott volna Ilonka, ha valaki megmondta volna neki, hogy például az a különösen feltűnő, térdig érő szoknyában kihívóan tovalépkedő kikészített arcú szörnyű nő a születési és vagyonarisztokrácia egyik legelőkelőbb nőtagja.

Ilonka a Koronaherceg utcában betért egy másik boltba s ott talált is majdnem olyan szalagot, mint amilyen neki kellett. Meg is vette volna, s csak mikor az árát kérdezte - harminckilenc korona - akkor jutott eszébe, hogy hisz neki nincs annyija. Mert volt harminc koronája, abból négyért vett cukrot, maradt huszonhat, egy korona volt a színházi újság, maradt tehát huszonöt koronája, egy koronát pedig felváltott a villamoson. Nincs tehát, csak huszonnégy korona és egynehány fillérje. Hát nem veheti meg a szalagot.

Szinte megkönnyebbülve ment ki a boltból. Hisz nem is okvetlenül szükséges az a szalag. És most maradt pénze, azt elvásárolja arra, ami épp az eszébe jut.

Sokkal érdekesebb lett így a séta. Minden kirakat előtt megállt s gusztálta, hogy mit vegyen. Csak az volt a baj, hogy minden, amire kedve lett volna, sokkal többe került, mint huszonnégy korona.

Például egy szép krokodilbőr tarsoly, az nagyon tetszett neki. Igen, de az ára háromszázötven korona volt. Egy ezüstfogantyús lovaglópálca, az is nagyon csinos volt, de hát persze az is drága volt. Egy sportüzlet kirakatában fess női sapkák voltak. Szép svéd bőrkesztyűk, egy zöldselyem esőköpönyeg, igazi békebeli francia parfüm. Sok mindenfélét látott, ami mind nagyon megfelelt volna neki, sőt okvetlenül szükséges lett volna szerinte, de hát egyikre sem futotta a pénze.

Szép kék selyem harisnyakötőket látott egy helyen. Csak húsz korona. Igaz, egészen hadi volt, nem gumival, hanem drótrugóval, de hát azért mégis jobb, mint a madzag, amit eddig hordott a bal lábán. Majdnem megvette, de aztán az utolsó percben mégis meggondolta. Ugyan, minek vegyen olyasmit, amit egyelőre úgy sem lát senki? Igazán kár volna érte kidobni a pénzt.

Nagyon szép lila levélpapírt látott azután egy kirakatban. Olyan szerelmes levélnek valót. Éppen huszonnégy korona. Megvásárolta.

Ugyan egyelőre nemigen volt kinek írnia, de egész biztos, hogy majd lesz egyszer s akkor jó lesz, ha van ilyen szép levélpapírja.

Pénzét kiadván s így megszabadultan a további vásárlás gondjaitól, Ilonka vígan lépkedett a Lánchíd felé. Majd ott átmegy s a budai Dunaparton villamosra száll s hamarosan otthon lesz.

Ment Ilonka a sürgő-forgó utcákon, szerelmes párok, unott sétálók, elrugaszkodott nők, harctéren elvadult katonák, új szerelemre vadászó asszonyok, siető hadi ügynökön s utcasarkokon ólálkodó léhűtők között vígan lóbálva a papírspárgán kis csomagját s élénk szemekkel nézdelődve, mindent nagyon érdekesnek, pompásnak és finomnak talált, gyermekes tudatlanságában. Neki minden az volt, aminek látszott, tapasztalatlan szemei nem vették észre a mélységes emberi nyomort, amit a látszat takart s fiatal korának életerejében délcegnek látott egészen kiélt férfiakat is, s vidámaknak, boldogaknak és diadalmasoknak közeledő hervadásukon kétségbeesett nőket.

Ilonka boldogan lépkedett könnyed, rugalmas léptekkel s arra gondolt mosolyogva, hogy ha majd ő asszony lesz és lesz igazi prémes bundája és nagyon elegáns lesz, akkor itt fog minden nap sétálni ő is. És mindenki fogja őt ismerni.

Majd, akkor...

Mint egy kisgyermek, aki hiszi, hogy eljön a Jézuska és hoz sok mindenféle szépet és jót, úgy várta Ilonka a jövendő életét. Talán már néhány hét vagy hónap, esetleg egy-két év múlva, akkor, majd akkor kezdődik az ő igazi élete. És az épp olyan szép lesz, vagy talán szebb, mint ezeké az elegáns nőké, akiket itt látott.

Olyan lesz egész biztosan. Majd akkor meg fogja látni.

Bizony, meg fogja látni...

Délután öt óra volt, amikor Ilonka Gyula bácsiéknál becsengetett.

Gyula bácsi Ilonka atyjának volt elsőfokú unokatestvére. Fiatal éveiben henteslegény volt, aztán áttért a fűszerszakmára, majd feleségül vette a gazdája nagyon csúnya egyetlen leányát s a jóhírű és jólmenő fűszerüzlet tulajdonosa lett.

Takarékos emberek voltak, már a béke idején is szépen megvagyonosodtak. Az a nagy háromemeletes új ház az Attila körúton, amelyben laktak, az is az övék volt. Azonkívül volt még egy földszintes házuk a Lövölde téren, nagy telekkel. És sok értékpapírjuk és pénzük a bankban.

A háború azután csak megnövelte a gazdagságukat. Gyula bácsi kiterjesztette üzleti tevékenységének körét. Hadi szállításokat vállalt, melyekkel ugyan volt néhány súlyosabb természetű kellemetlensége, majdnem börtönbe is került miattuk egyszer, de általában nagyon jól jövedelmeztek. Földbirtokot vett Fejér megyében, házat a József körúton, szőlőt a Sashegyen, szalámigyárat rendezett be a Ferencvárosban, s miután mindennek az értéke folyton emelkedett, napról-napra vagyonosabbnak és tekintélyesebbnek érezte magát. És gyermekei szintén.

A fia, Béla ez idő tájt tizennyolc esztendős volt, a leánya, Málcsi egy évvel fiatalabb, majdnem egykorú Ilonkával, kisgyerek korukban jó barátságban is voltak vele, de amióta Ilonkáék életszínvonala annyira szegényes lett, az övék pedig mind gazdagabb és fényesebb, úgy eltávolodtak egymástól, hogy már alkalmatlanok voltak egymásnak, ha találkoztak néha-néha.

Ilonka soha feléjük sem ment volna. Ki nem állhatta Bélát és Málcsit, amióta annyira felpüffedtek a pénztől. Vérig sértette az a mosoly, mellyel Málcsi az ő ruházatán végignézett. És aztán ahogy beszéltek vele, ahogy megkínálták ozsonnával, ahogy mondták, hogy jöjjön máskor is, minden, minden sértette.

Paula néni, Gyula bácsi felesége volt az egyetlen, aki őt szívesen látta.

Paula néni, szegény, meglepően rút volt. Mindig is az volt, fiatal leány korában is, akkor is, amikor Gyula bácsi feleségül vette. Minden csúnya volt rajta, a nagy orra, az ízetlen kis szája, a kócszerű, kellemetlen sárgás haja, színtelen szeme, alaktalan termete, ügyetlen, esetlen mozdulatai. Ez a rendkívüli bájtalanság a legelszántabb férfiakat is elriasztotta tőle és Gyula bácsi is annak idején, pedig csak egy koldus kereskedősegéd volt, nagyon nehezen határozta el magát, hogy feleségül vegye. De hát csak így juthatott a kitűnő üzlethez, önállósághoz és gazdagsághoz. Nagy ár volt ez még így is, de a törekvő kereskedősegédnek megérte. S mivel alapjában véve tisztességes ember volt, igyekezett nem észrevétetni feleségével az ő nagy rútságát s jól bánt vele.

A rokonságból csak Ilonka anyja fogadta szívesen ezt a rendkívül csúnya menyecskét. Akkoriban élt még Domokos Károly, és Gyula bácsi, akkor még kereskedősegéd, büszke volt előkelő unokatestvérére. Mégis, az diplomás ember. Paula néni gyakran járt hozzájuk és jó barátságban volt Ilonka anyjával. Amikor aztán Károly meghalt s az életviszonyok mindkét családnál ellenkező irányban megváltoztak, ők is eltávolodtak egymástól. De azért Paula néni nem felejtette el Ilonka anyjának az első házaséveiben tanúsított jóakaratát s igyekezett a rokoni viszonyt fenntartani. Időnkint meglátogatta s szerényen és kedvesen mindig valami ajándékot is hozott. Ilonka iránt is érdeklődött s többször meghívta ozsonnára.

Özvegy Domokosné pedig, mint gondos és előrelátó anya, úgy találta, hogy Ilonkának a Paula néniék ismeretsége csak jó lehet. Azok jómódú, rendes emberek s akik hozzájuk járnak, azok is valószínűleg mind jobb emberek. S elvégre Ilonka egy pár év múlva felnőtt leány lesz, akinek a férjhez meneteléről is szó lehet, bizony nem árt, ha emberek közé kerül. Mert itt, a kültelken ugyan ki vegye el? Voltak más rokonai is, de azok szegények voltak. Az özvegyasszony pedig tudta, hogy leánya nem a nyomor számára született. Nem olyan a természete. Vagyonos emberekkel pedig csak Paula néniéknél találkozhat.

Ezért ragaszkodott az özvegyasszony ahhoz, hogy Ilonka okvetlenül menjen el Paula néniékhez ozsonnára. S Ilona, bármennyire nem szívesen is, engedelmeskedett.

Kicsinosította magát, anyja gondosan megigazgatta a haját, a gallérját s megelégedetten elbocsátotta.

Pepi néni, aki halálosan meg volt sértve, hogy Paula őt nem hívta meg, kellő feltűnéssel tudomást se vett az ünneplőbe öltözött Ilonkáról, s elhatározta, hogy amit majd az hazajövet mesélni fog azokról a grájzlerosékról, azt sem fogja meghallani. Nem és nem és nem, ő nem hagyja kinullázni magát!

Ilonka pedig ünnepélyesen elindult, megelégedéstől ragyogó anyai szemek áldásától kísérve.

Most ott állt Gyula bácsi házában az első emeleten az ajtó előtt s becsengetett.

Kellemetlen elfogódottsággal állt ott. Legjobban szeretett volna elfutni.

A villany kigyúlt az előszobában s egy fehérbóbitás, fehérkötényes, feketeruhás ünnepélyes arcú szobalány kinyitotta az ajtót s gúnyos szemekkel végignézte Ilonkát. Ő már hallott erről a szegény rokonról, akit a naccsága meghívott mára, hogy egy kicsit egyen, a nyomorultja.

Ilonka belépett a nagy előszobába. Már azon meglátszott, hogy itt minden arra való, minden bútordarab és minden tárgy, hogy rendben legyen s lássék rajta, hogy drága és finom. Az egész lakás abból a szempontból volt berendezve s ezért volt főleg kényelmetlen és barátságtalan ez a lakás, s nemcsak azért, mert rossz ízlésű és ellenszenves emberek lakták.

A nagy üvegajtón benyitott Ilonka a szalonba.

Nem volt ott senki.

- Tessék helyet foglalni. Majd bejelentem - mondta a szobaleány ünnepélyesen és becsukta az ajtót mögötte.

Az egyik sarokban nagy velencei tükör állt, kissé előredűlve.

Ilonka teljes egészében megpillantotta benne önmagát. S ez nagyon meglepő és érdekes látvány volt neki, mert hisz náluk otthon ilyen nagy tükör nem volt.

Ebben most tetőtől-talpig benne volt Ilonka.

- Milyen csinos vagyok - gondolta magában. - Határozottan, nagyon csinos vagyok. Ha jobban volnék öltözve, ha igazán elegánsan volnék öltözve, akkor persze... De így is, ez az egyszerűség és keresetlenség, ez jól áll a koromhoz és a szende arckifejezésemhez.

- Gyönyörű vagy! - hangzott gúnyosan egy sipító leányhang. És Málcsika tűnt elő az egyik ajtót takaró hosszú perzsaszőnyeg mögül.

Ilonka egy kicsit elpirult zavarában.

- Szervusz, Málcsi - mondta bizonytalanul.

- Csak ne zavartasd magadat, Ilonkám. Csak gyönyörködjék magadban, szívecském.

- Éppen csak hogy belenéztem - mondta Ilonka. - Azt hiszem, ebben nincs semmi csodálatos. Különben jól vagytok, édeskéim?

- Mi? Jól.

- És Paula néni? Paula néni itthon van?

- Igen, még alszik.

- Talán túl korán jöttem?

- Nem baj, ha már itt vagy. Csak tudod, hozzánk nem szokás ilyen korán jönni. Az nem úri. Még én se vagyok felöltözve. Engedd meg, hogy magadra hagyjalak egy pár percig, itt van a fésülő nőm, mindjárt jövök. Addig is foglalj helyet, nézegesd azokat az albumokat. Van bennük néhány érdekes kép... Mindjárt jövök...

S egy gúnyos pukedlit vágva, kiszaladt.

Ilonka leült egy asztalka mellé, félénken a kezébe vett egy vörös bársonykötéses nagy könyvet és lapozgatta.

Fényképek voltak benne híres szobrokról. Ilonkát nem nagyon érdekelték ezek a képek, nem is nézte tovább. Csak azért tartotta az albumot az ölében, hogy ha valaki esetleg belép, ne lássék ő olyannak, mint aki unatkozik.

Körülnézett. Egy nagy festmény lógott az egyik falon szemben vele, gyönyörű, tenyérnyi széles aranykeretben. Szép, élénk, fényes kép, látszott, hogy a festő nem sajnálta sem az olajat, sem a festéket, sem a firniszt. Szolid munka volt, nem holmi hazai hóbortos pingálótól, hanem direkt Németországból. A nagy időkhöz méltó képen egy német páncélos hadihajó éppen elsüllyedni készült. A legénység még töltötte az ágyúkat a távolban látszó ellenséges flotta felé, a parancsnoki hídon pedig ott állt az admirális keresztbe font karokkal. Látszott rajta, hogy ő már tudja, hogy egy pár perc múlva "Deutschland, Deutschland über alles!� kiáltással alá fog merülni a hullámsírba, amint az a kötelessége is.

Gyula bácsi ezt a képet szerette, mert értette. A kötelesség mindhalálig. Ez az, ami hiányzik a mai fiatalságból. Senki sem végezi a dolgát. A katonák itt lógnak Pesten az utcákon s teleülik a kávéházakat, ahelyett, hogy kimennének a frontra hősi halált halni. A németek, azok egészen mások, azok rendes emberek. Amint látható a képen.

Ilonkának is nagyon tetszett a kép. Az admirális a parancsnoki hídon gyönyörű volt. Igazán elegáns ember. Ez már valami. Mennyit utazhatott az, mennyi mindenféle országban és népek között és mennyi kalandja lehetett. Istenem, milyen érdekes élete lehetett!

Ilonka nézte a képet és elábrándozott. Hogy ő ilyenfajta igazi érdekes embert még valóságban sohasem ismert. Akiket ő ismert, azok mind csupa érdektelen és közönséges emberek voltak. Persze, hiszen ők szegények és a külvárosban laknak.

Aztán eszébe jutott, hogy igazán érdekes férfiakat nemcsak hogy nem ismert, hanem még csak nem is látott. Sohase látott egyet sem. Hogy van az?

Egészen elszomorodott erre a gondolatra. Hisz akkor tulajdonképpen nem ér az egész élet semmit sem, meg a gazdagság, előkelőség és minden egyéb jó, ami neki egész biztosan meglesz egyszer, az mind semmit sem ér, ha nincs egy igazán érdekes férfi sem...

Tágra nyitott szemekkel, reménytelenül bámult az elszánt admirálisra, ott, a képen.

Ilonka nem tudta, hogy van egy szörnyű valaki, aki beteljesíti az emberek vágyait és avval együtt elpusztítja őket.

Beteljesül a vágy s akkor nincs tovább. Csak addig tart az élet, azután kezdődik az enyészet.

Ilonka egy igazán érdekes férfira vágyott e percben reménytelenül. Ha sejtette volna, milyen közel van az és ha sejtette volna...

Csengettek. Ilonka összerezzent. Valaki jön.

Feltárult az üvegajtó. S belépett: az admirális.

Az ajtóban megállt, körülnézett, aztán előrejött néhány lépést Ilonka felé, meghajtotta magát s bemutatkozott:

- Szilágyi Károly, sorhajóhadnagy.

Ilonka felállt, zavarában egy kisleányos pukedlit vágott s kezét félénken a tengerésztiszt felé nyújtotta.

A sorhajóhadnagy hideg, merev, borotvált angolos arca könnyedén elmosolyodott, erős napbarnította kezébe fogta a kis kezet, mégegyszer körülnézett a szobában, aztán lehajolt s szenvedélyesen megcsókolta a vergődő, forró kezecskét.

Ilonka a haja tövéig elpirult. Szédülésféle fogta el és valami olyan édes, kellemes sejtelmes érzés, amilyent még sohasem érzett. A talpa belső szegélyének közepétől a bokája mögött fel a térde belső gödröcskéjéig az idegszálon villanyos vonaglás futott végig. Mindkét térde megrezdült, karjai egyszerre nehezek lettek. Szemét lesütötte, szája félig nyitva maradt, hirtelen leült a legközelebbi fotelbe s megcsókolt kezével eltakarta az arcát.

A tengerész érdekkel nézte a formás karocskát, melynek finom fehér bőrén borzongás suhant végig.

Leült szemben a leánnyal, s mire Ilonka újra feltekintett, a férfi arca már ismét hideg, merev és közömbösen udvarias volt, mintha mit sem vett volna észre.

Ilonka ezen némileg megnyugodott. Összeszedte magát ő is, s miután nem tudott mit szólni, szórakozottan a képre nézett.

A tengerész erre, önkéntelenül is, szintén odatekintett. Aztán elmosolyodott és fölényes hangon mondta:

- Hülye kép. Teljesen lehetetlen.

- Miért? - kérdezte Ilonka s örült, hogy a hangja eléggé fesztelenül hangzott.

- Mert egy hadihajón, amely már félig elsüllyedt, ott már nem ágyúznak.

- Hát mit csinálnak? - kérdezte Ilonka kissé ostobán.

A tengerész elmosolyodott.

- Mit csinálnak? Hát beleugrálnak a vízbe s igyekeznek elúszni a hajótól, nehogy az elsüllyedés után támadó örvény elnyelje őket.

- De az admirális, az nem ugrik a vízbe, ugye? - kérdezte Ilonka tiszteletteljesen. - Annak, ugye, nem szabad a vízbe ugrania? Annak el kell süllyednie a hajójával?

A haditengerész egy pillanatig elgondolkozott.

- Hát... Tudja... Az gusztus dolga. Van olyan, aki nem ugrik a vízbe s van olyan is, aki beleugrik. Erre általános érvényű szabályt nem lehet felállítani. Ez esetenként nagyon különböző.

- És maga? - kérdezte Ilonka feszült érdeklődéssel. - És maga mit tenne hasonló esetben?

A tengerész egy pillantást vetett Ilonkára s leolvasva annak arcáról, hogy micsoda feleletet vár, nemesen és egyszerűen mondta:

- Én természetesen minden körülmények között együtt süllyednék el a hajómmal.

Ilonka ragyogó szemekkel nézett reá. Milyen férfias! Milyen érdekes!

A marcona tengerésznek láthatóan jólesett ez a gyengéd elismerés. Megelégedéssel nézett a fiatal leányra. Evvel érdemes lesz foglalkoznia. Akart is mindjárt valamit mondani, ami kapcsolatot teremthet közöttük a további ismeretségre, de amíg ezen gondolkozott, hirtelen belépett Málcsika.

Magas, tornyos frizurája volt. Halványrózsa színű kivágott selyemruhában, a látható bőrfelülete mindenütt erősen rizsporozva, szája és szemöldöke ügyetlenül festve, a szűkre és hegyes orrúra szabott cipőben mindenáron kidudorodni akaró széles lábaival bizony nagyon ünnepélyesen és előkelően festett Málcsika ebben a finom szalonban. Kiváltképpen Ilonka mellett, akinek egyszerű kis ruhácskája, halovány szája, viseltes kis cipői és iskolásleányos frizurája csupa igénytelenség volt.

Ilonkának elszorult a szíve ennyi elegancia és nyilvánvaló fölény láttára, a tengerésztiszt pedig hódolatteljes tisztelettel üdvözölte Málcsikát.

- Nagyon soká megvárakoztattam, ugye? - mondta Málcsika kegyesen a tengerésznek, ügyet sem vetve Ilonkára.

- Óh, dehogy - mondta udvariasan mosolyogva a tiszt. - Egyáltalán nem unatkoztam.

- Úgy? - mondta Málcsika. Aztán gyanakodva végignézett Ilonkán s csípősen kérdezte:

- Ti talán már régi ismerősök vagytok, kedveském?

- Nem... - mondta Ilonka félénken.

- Igazán? - mondta gúnyosan Málcsika. - Különben ez igazán egészen mellékes.

Ezek után Málcsika élénk beszélgetésbe merült a tengerésszel, Ilonkára többé ügyet sem vetve. Majd új vendégek jöttek, Paula néni és Béla bácsi is megjelentek, aztán megint jöttek vendégek. Teát szervíroztak és süteményeket. Beszélgettek mindenféléről, kanalak csörrentek, csészék koccantak meg a tányérokon, egy idétlen külsejű fiatalember zongorázni kezdett, cigarettafüst kavargott. Ilonka egészen háttérbe szorult, vele senki se törődött, nem ismerte senki a vendégek közül, a háziak pedig nagyon el voltak foglalva. Csak üldögélt csendesen s ha valaki véletlenül rápillantott, akkor szerényen mosolygott, de nagyon rosszul érezte magát itt, látta, hogy nem illik bele ebbe a társaságba, minek is jött ide? Legjobb volna hazamenni.

Ez járt a fejében, de sehogy sem tudta kitalálni a módját, hogy feltűnés nélkül eltűnhessen innét. Különben is rossz helyen ült ebből a szempontból, messze az ajtótól, fotelek és asztalkák között eltorlaszoltan.

Nem mehetett el. Megadta magát a sorsának és bágyadtan üldögélt, nyomta ez az egész környezet, a sok fölösleges ember és üres beszéd. A cigarettafüst karcolta a torkát. A zongorázó ifjú lelkiismeretlenül kínozta a zongorát úgy, hogy Ilonkának kedve lett volna a füleit befogni.

Néha lopva végignézte a társaságot s megdöbbenve látta, hogy egyik ember ellenszenvesebb neki, mint a másik. Valami csúnya vonás volt mindegyikükben, valami állati hasonlatosság. Kutya, disznó, nyúl, madár és lófejű emberek.

Mennyi csúnya és közönséges ember! Hogy került ez mind ide, egy rakásra? Ki válogatta így össze őket?

Ilonka még egészen fiatal volt és tapasztalatlan. Abban a gyermekes hitben élt, hogy vannak olyan emberek is, akik nem csúnyák, nem közönségesek és nem aljasok. Ő még nem tudta, hogy az a fajta ember, amilyen neki gondolatban tetszene, az a valóságban nem létezhetik a földön, mert hisz az teljesen életképtelen lenne.

A tengerésztisztre nézett. Az félig háttal ülve feléje, hevesen udvarolt Málcsikának. Málcsika pedig neki. Jól megértették egymást. És nagyon jól mulathattak, mert Málcsi sokszor és szívből röhögött. Igen, röhögött. Más talán azt mondta volna, hogy Málcsika ezüstösen kacag, mert hiszen valójában kellemes nevetése volt. De Ilonka most szívből utálta Málcsikát, tehát a nevetése, lett legyen az bármily kellemes is, az ő gondalatában csak mint röhögés szerepelhetett.

Hogy miért utálta Málcsikát? Talán azért, mert avval a tengerésztiszttel olyan jól mulat? Oh, dehogy! Kell is neki, Ilonkának, az a fajankó! Ilyen alakokra ő rá sem nézne. Nem is érdekli.

Csak, csak... Mégis milyen utálatos, hogy ez a Málcsika, hogy udvarol neki! Undorító, amikor egy leány udvarol a férfinak! Ő ilyesmire sohasem volna képes.

Nem is nézett többé reájuk. Tekintete újra a falon csüngő képre tévedt. Az admirális ott állt a parancsnoki hídon, olyan unalmas ostoba arccal! Csöppet sem érdekes. Az is csak olyan fajankó, mint ez a tengerésztiszt.

Nem is nézte tovább a képet. És nem nézett többé senkire sem. Lehajtott fejjel, dacosan gubbasztott a vígan beszélgető sok ember között. Nem törődött vele senki. De bánta is ő! Most az járt a fejében, hogy ő gazdag lesz, nagyon gazdag és igazán előkelő. Kell, hogy az legyen. Mert különben az nem élet. S akkor mindenki csak vele fog törődni, csak neki fog udvarolni. És nem ilyen csúnya és közönséges alakok, hanem igazán előkelő, gazdag és híres emberek. Ilyenféle népség közé, mint amilyen itt van, ő ugyan nem vegyül többé. Majd akkor... Akkor majd minden más lesz.

Igen, Ilonka, akkor majd minden más lesz.

Az emberek ne panaszkodjanak soha semmiért sem, mert hisz mindent, ami éri őket, önmaguk akarták úgy. Az emberben van mindennek csírája, jónak és rossznak, szerencsének, boldogságnak és szerencsétlenségnek egyaránt. Mindenki a maga képességei szerint veszi ki a részét az életből. Aki nem akar a maga képességei és életkörülményei határán belül élni, az egész bizonyosan rosszul jár. Mert homokra épít, aki más emberek jóindulatában bízik s balgatag az, aki hiszi, hogy az életben valami jót is kaphat, vagy egyáltalán valamit is kaphat a többi emberektől.

Az emberek sorsa irtózatos. Kegyetlen az élet s nem ismer irgalmat senkivel szemben sem, s amikor valaki már nem kell neki, könyörtelenül eldobja magától.

Az élet nem tart senkit sem kegyelemkenyéren. Aki kiszolgált, az pusztuljon el.

Kedves, csinos, értelmes és jóindulatú leányka volt Ilonka. Miért ne lehessen szép élete neki? Ifjúkori örömök, boldog szerelem, gyermekek, nyugodt élet s csendes öregség egészséges unokák közepette?

Miért kell, hogy minden álmát kicsúfolja a valóság? Ki az, aki szörnyű sorsot tartogat számára? Miért ne legyen ez a kisleány boldog, már amennyire ember boldog lehet? És a szegény özvegyasszony, az anya, aki annyit kínlódott, szenvedett, amíg leányát felnevelte, miért ne lelhetné örömét benne?

Miért nem vigyáz valaki az ilyen kisleányra, hogy semmi csúnyaság, semmi csalódás ne érje? Mert hisz meglehet, hogy egy kisleány életének semmiféle fontossága nincs és egészen mindegy, hogy miként tölti le a születése és halála közti időt, és az is nagyon meglehet, hogy csúnyaság, rosszaság, szerencsétlenség, öröm és csalódás: mind jelentéktelenség és egészen mellékes, mégis szomorú, hogy minden embernek annyit kell szenvednie.

Mert kell szenvedni. Az egész élet nem más, mint szenvedés. Kínos, keserves betegség az élet s nincs orvosság, mely enyhíteni tudná. Mi szörnyűbb: a születés vagy a halál?

Az egész élet oly rövid. Alig érdemes róla beszélni. Amit el lehet érni benne, az mind semmi. Ami jó történhetik, azt mind kevesebb a semminél is. Minek élnek az emberek? Miért élnek az emberek?

Nem is érdemes erről beszélni.

Az ember megszületik és meghal. E két határ között nem történik tulajdonképpen semmi sem. Csak az idő múlik. Az idő, a legrejtelmesebb hatalom. Minden az ő kezében van s minden tőle függ. Az emberek élete sem más, mint az idő egy alakja. Szenvedéseikkel mérik az emberek az időt.

Az idő múlik: ez az élet és semmi egyéb.

De Ilonkának valami nagyon érdekes, fontos és nagyszerű volt az élet. És bármi történt vele, bármely közönséges vagy éppen kellemetlen esemény, azt nem vette tudomásul, az nem hagyott semmi rossz nyomot benne. Így a Gyula bácsiéknál töltött kínos délutánból is csak a tengerésztiszt maradt meg elevenen az emlékezetében. És az a kézcsók.

Egyébként napjai csendesen múltak.

Lassan kitavaszodott. Sárga virágok tűntek elő a ház előtt álló bokrok kopár ágacskáin.

Aztán kizöldültek a fák, a bokrok, friss, eleven színt kapott a pázsit.

Itt volt a tavasz.

A tavasz, amelyben minden új életre kel s minden új élet virágzik. A sok-sok virág mind egyformán szép, illatos, örömmel telt: az is, amelyből gyümölcs lesz s majdan új nemzedékek ősanyja, s az is, amely lehull idő előtt és megsemmisül, magtalanul.

Tavaszkor virágzik minden új élet. S nem látszik még, hogy melyiké a jövő. Tavasz elmúltával aztán megfakul minden, lehullanak a virágszirmok, mint megtört remények.

De most még tavasz volt, tavasz kezdete a Városmajor fái s bokrai között, a távolabbi hegyeken, a levegőben, a sok-sok fiatal élőlényben, bogárban, pillangóban, madárban és emberben. És Ilonkában is.

Tavasszal virítanak a fák és mámorosak a méhek, dongók.

Tavasszal szépek a nők.

És Ilonka is napról-napra szépült.

Kissé lesoványodott, karjai, lábai formásabbak lettek, termete arányosabb. Arcszíne világosabb lett és arcbőre tisztább. mozdulatai élénkebbek lettek s szemei kissé bágyadtak.

A nagy természet virágpompája minden nap dúsabb lett, illatosabb és színesebb s Ilonka is mind szebb és szebb lett. Az ifjúság életereje az örök törvény szerint őt is előkészítette az egyetlenre, a legfőbb virágzásra, a nagy ünnepre: a szerelemre.

Mert a szerelem: az ünnep. És ha egyszer elmúlt, akkor jönnek a szürke, kínos hétköznapok, tengődés az élet határán, szomorú vigasztalan vergődés a halál kinyújtott kezében.

Ilonka haladt a szerelem felé. S kellett, hogy találkozzon vele, hisz arra volt teremtve.

Maga sem tudta, hogy ez a különös, kellemes lázas érzés, melynek bágyadt mámora eltöltötte ez a szerelem, mely kell, hogy szerelmet keltsen egy férfiben. S azt sem tudta, hogy hogyan és miként lesz minden, csak várt valamit, valami rendkívülit, aminek be kell következnie. S az valami nagyon jó lesz és nagyon szép.

Igen, csodát várt Ilonka. S van-e nagyobb, szentebb csoda a szerelemnél, az első tavasz egyetlen szerelménél?

A szerelem megjön, végzetszerűen, mihelyt valaki alkalmassá válik a fogadására.

Ilonka napról-napra fejlődött a szerelem felé, öntudatlanul.

S már nem volt messze az az idő, amikor el kellett jönnie annak, akit várt, öntudatlanul.

Addig is múltak a napok s minden nap jelentőségteljesebb lett Ilonka számára. Többet látott, jobban hallott, hangja dallamosan csendült, sejtelmek fogták el. Minden könyvet, amit olvasott, érdekesnek és elevennek talált, mintha csak az ő számára írták volna, minden verset gyönyörűnek, ha csak egy szikrányi érzés is volt benne. A virágzó fát benső áhítattal nézte. Érdekes, sejtelmes, eleven, mindent ígérő, gyönyörű volt neki az élet.

Pedig minden valójában a régi maradt. Emberek, virágok, könyvek, fák nem lettek mások, mint amilyenek eddig voltak. csak őbenne volt meg mindaz a sejtelem, gyönyörűséges érzelem és áhítat, varázslatos életerő, mely csak szerelmes fiatal leányoké és a költőké, s amely a maga tiszta érzelme erejével szépséget és értelmet ad az egyébként érzéstelen világnak.

Szerelmes szemekkel nézte Ilonka a világot s így csak szépet látott, mindenütt és mindenben. Minden könnyűnek látszott neki, hisz minden csak átmenet valami felé, ami majd nagyon-nagyon jó lesz.

Várta a csodát, de nem volt türelmetlen. Annyira biztos volt a maga egyszerű hitében, hogy eszébe sem jutott kételkedni jövőjében.

Özvegy Domokosné aggódva is, de szíve mélyén megelégedett gyönyörűséggel nézte leányának gyors kivirágzását. Bizonyos különös benső tisztelettel volt irányában. Remegve gondolt arra, hogy Ilonka immár felnőtt s úgy lehet, nemsokára már teljesen elszakad tőle. De azért öröm és büszkeség simogatta végig szegény fáradt anyai szívét, amikor a környékbeli kis üzletekben leánya szépségét dicsérni hallotta s látta, hogy az utcán ifjak és vének megfordulnak utána.

Pepi néni is meg volt elégedve Ilonkával. Ezt ugyan egy szóval sem árulta el, mert az természete ellen lett volna, hogy valaha is valamit is elismerjen, de azért lelke mélyén örömmel látta Ilonka kivirágzását, azon titkos hátsó gondolattal, hogy talán Ilonka révén fog az ő sorsa is jobbra fordulni. Megtörténhetik, hogy Ilonka egy gazdag emberhez megy feleségül. Esetleg egy kereskedőhöz vagy háztulajdonoshoz. Most már nem szidta Ilonkát a lustálkodásért, sem az állítólagos cifrálkodásért, sőt inkább azt találta, hogy Ilonka nem eléggé kíméli magát, a közönséges munkától eldurvul a keze. És gondosabban is kellene öltözködnie, elvégre is egy fiatal leánynak tartania kell magára. Hadd lássák, hogy úri leány, akinek magasabb igényei vannak. Mert ha olyan kopottasan jár és háziasnak látszik, akkor még valami rongyos hivatalnok vagy más koldusnépség is szemet talál reá vetni. Pedig Ilonkához csak valami nagyon finom, igazi úriember illik, akinek meg van a módja arra, hogy neki minden kényelmet és gondtalanságot biztosítson.

Pepi néni féltékenyen vigyázott Ilonkára, nehogy valami sehonnai behálózza tapasztalatlan szívét. Mert a kisleányt már kerülgetni kezdték a házbeli és a környékbeli fiatalemberek. Igaz, hogy nem voltak veszedelmesek, hisz csupa ágrólszakadt ember lakott azon a vidéken, Ilonka nem is törődött velük, de azért Pepi néni szükségesnek találta, hogy elriassza az alkalmatlankodókat. Például ott volt a Turják Dezső. Ez egy jobb családból való fiatalember volt, bankhivatalnok, egészen csinos ember, ott lakott velük szemben a földszinten, albérletben, Farkaséknál. Nagyon tiszta, rendes fiatalember volt, a házbeli leányok és asszonyok eszményképe, nem is lehetett rá semmit sem mondani, de hát hogy jön ahhoz egy ilyen szegény hivatalnokember, hogy Ilonkára szemet vessen? Egy ilyen albérlő, aki maga vikszeli a cipőit. És ha megházasodik, akkor a felesége robotolhat reggeltől éjfélig, rosszabb élete lenne, mint egy cselédnek.

Mindezt Pepi néni szükségesnek találta Ilonkának behatóan elmagyarázni, mert úgy vette észre, hogy Ilonka túlságosan szívesen fogadja a bankhivatalnok hódolatteljes kalaplengetéseit az utcán, s otthon az ablakban a kelleténél hosszabb ideig álldogál, amikor is a szemközti ablakban Turják Dezső úr látható. Hát ennek igazán nincs semmi értelme.

- Nem erre nevelünk téged, Ilonkám, ezt értsd meg jól - fejezte be hosszú mondókáját Pepi néni.

Ilonka értette is, meg nem is. Nem nagyon hallgatott oda, az egész kérdés nem érdekelte, mert hisz erre a szemközti fiatalemberre, aki valahányszor megpillantotta, nagy bánatos bornyúszemekkel nézte őt, komolyan sohasem gondolt. Csak éppen megnézte ő is, mert az olyan mulatságos volt, hogy szegény milyen bambán meregeti a szemét. Mégis, milyen furcsák a férfiak, hogy olyan félénkek. Kerülgetik, megvárják a villamos megállóhelynél, kalapjukat emelgetik, lopva nézegetik. Istenem, milyen gyávák és sunyik! Az igaz férfi, az egészen más.

Ilonkának, mikor az igazi férfire gondolt, hogy milyen is lehet az, mindig a tengerésztiszt jutott az eszébe. Az igen, az érdekes volt...

Régi ismerősének, egész közeli ismerősének érezte ezt a tengerészt, pedig csak egyszer látta abban a szalonban Málcsikáéknál, s csak néhány percig beszélgettek.

Nem beszélt róla senkinek sem. Még Magdának sem. Csak azt kérdezte meg tőle egyszer, úgy egészen mellékesen, hogy szokás-e, hogy egy fiatalember megcsókolja egy fiatal leánynak a kezét,

Magda pedig széles nevetéssel felelte:

- Na hallod! Az igazán attól függ, hogy tetszik-e annak a fiatal leánynak, annak az ártatlan galambocskának az a fiatalember vagy sem?

- És ha nem tetszik? - kérdezte Ilonka.

- Hát akkor elrántod a kezedet s nagyon hűvös hangon azt mondod: De micsoda szemtelenség!

- És ha nem rántom el a kezemet, hanem engedem, hogy megcsókolja? - kérdezte Ilonka várakozásteljesen.

- Hát akkor az annyit jelent, hogy tetszik neked. Na hallod, ez olyan egyszerű, mint a Kolumbusz micsodája!

Krémer Magda is élete tavaszát élte ezidő tájt. Ő is kivirult, a maga módja szerint. Minden tulajdonsága fokozottabb mértékben tűnt elő. Nagyon hangos lett és még közönségesebb, mint amilyen kisleány korában volt. Rikító színű ruhákban járt, egész nap cicomázta magát, a körmeit manikűröztette, durva, zsíros haját ondoláltatta, fehér cipőt hordott és csipke mintázatú harisnyát, egyszóval: elegáns volt. Életfelfogása nagyon egyszerű volt, előtte nem volt semmi rejtély, sem csoda. Szerinte az egész élet csak egy dolog körül forog, s ez a nő, a férfiak pedig mind csirkefogók, akik olcsón szeretnének szórakozni, de éppen azért kell, hogy a nőnek legyen elég esze s addig főzze az ellágyult palit, amíg végleg megpuhul. Akkor aztán meg kell kellőképpen kopasztani.

Ezen felfogását már nem vitte át a gyakorlatba Magda, csak mint jövendő életprogramot tartotta szem előtt. Egyelőre még csak kísérletezett a férfiakkal, vagy amint ő mondta: a fiúkkal. Kacérkodott velük, bolondította őket s aztán kinevette őket vagy összeveszett velük.

Ugyanis csupán csak kültelki fiatalemberekkel volt alkalma megismerkedni, akiknek nemigen volt pénzük s így nem lett volna érdemes velük komolyan foglalkoznia. Aztán még abban sem volt egészen biztos, hogy mi fizeti ki jobban magát: ha előbb férjhez megy, vagy ha előbb szabad életet él?

Újvári Pityut tartogatta, mint esetleges férjjelöltet. A fiatalemberrel ugyanis sikerült újra felvennie a mozi után megszakadt összeköttetését. A sértegetéseket kölcsönösen elfelejtették s egy újabb mozielőadás keretén belül, a kétórás jótékony sötétségben Magda a teljes kibékülés jeléül nagyon felbátorítóan viselkedett, amit Pityu kellőképpen méltányolt is, úgy hogy mindketten kölcsönösen meg voltak elégedve egymással.

A kibékülés ezen módozatát Magda nem mesélte el Ilonkának, mert hisz Ilonka azt úgy sem értette volna meg. Magda szerint Ilonkának fogalma sem volt azon eszközökről, melyekkel egy nő egy férfit magához fűzhet. Magda Ilonkát ezen a téren nagyon elmaradottnak találta. Bámulva tapasztalta, hogy egész sereg olyan dologról, amit ő magától értetődőnek tart, Ilonkának sejtelme sincs.

Magda szíve mélyén Ilonkát tulajdonképpen nagyon ostobának és életképtelennek tekintette. De bizonyos tisztelettel is volt irányában, avval a gyanakvással kevert tisztelettel, amellyel a gyakorlatias életfelfogásúak viseltetnek az olyan iránt, aki - szerintük - a maga helyzetét s annak minden előnyét nem használja ki kellőképpen. Ugyan mi lehet annak az oka, hogy Ilonka egyáltalán nem elbizakodott a szépségében s látszólag nem törődik a fiúkkal? Micsoda ravasz számítás lehet ez? Mit akar evvel a viselkedésével elérni? Talán lehet evvel a módszerrel is valamit elérni?

Ennek a Magda szerint különös viselkedésnek pedig az egyszerű magyarázata az volt, hogy Ilonka annyira el volt foglalva avval a képzelt világgal, mely lelkecskéjében lassan kialakult, hogy észre sem vette mindazt, ami körülötte a valóságban történt.

Mert ez a tavasz, a fiatal leány első szerelmes tavasza csodálatos változást hozott Ilonka legbensőbb életébe.

Az az erő, az egyetlen igazi erő, mely a világot mozgatja, mely a virág illatos kelyhét megnyitja s a méhecskét a virág felé hajtja, ez a szerelmes erő élt Ilonkában is. S mivel az emberek világa ügyetlenebbül és bonyolultabban van berendezve, mint a virágoké és a kis méheké, Ilonka szerelmének beteljesülése sem következhetett be oly hamar s oly természetesen, mint az embernél boldogabb ártatlan élőlényeké.

Az emberek társadalma sok-sok mesterséges akadályt állít a szerelem elé. Hogy szükségesek-e ezek az akadályok, azt talán meg tudják magyarázni nagyon-nagyon bölcs emberek. Talán nem, talán igen... De mindenesetre szomorú az emberek élete, a szerelmes ifjaké, akiknek mindig csak várniok kell, soká kell várniok és sokszor hiába. Mert fontosabb a pénz, a család, a társadalmi állás, az illem, a szokás és ezer más ok, minden, de minden fontosabb az ő szerelmüknél. És többé-kevésbé megfonnyadt az arcuk és a hosszú várakozás fáradtsága van a szemükben azoknak a pároknak, akik az oltár elé járulnak. S ha a menyasszony könnye kicsordul, talán első fiatalsága legelső szerelmét siratja, amely régen elmúlt már, mert nem lehetett senkié sem. S ha a férfi kiélt közömbösséggel tűri el a hosszú szertartást, ne ítéld meg, hogy nem tud már szerelmes lenni. Mert volt ő is szerelmes. Csakhogy akkor még nem házasodhatott. S amíg végre most férj lett belőle, mennyi aljas és aljasabb nő szörnyű élő hulláján ment keresztül vagy idegbeteg asszonyok elvadult szenvedélyei pusztították. Ezt gondold meg, ha esküvőt látsz s ejts te is egy könnyet a két emberért, akik ma temetik el azt a szerelmet, mely elsorvadt a várakozásban.

Ezen a tavaszon az első szerelmes érzés hatotta át Ilonkát, az igazi szerelem éltető ereje keringett vérében, az ragyogott szemében, az tette dallamossá hangját, könnyeddé járását, finommá mozdulatait. A szerelem már élt Ilonkában, csak nem volt olyan férfi a közelben, akinek alakja köré fonódhatott volna, valósággá válhatott volna. S így Ilonkában ez a szerelemes érzés egy külön világot alkotott önmagának s ebben a képzelt világban teremtett férfit és mindent megteremtett, Ilonka minden legtitkosabb sejtelmét, vágyát, kívánságát beteljesítette.

S Ilonkában élt ez a világ, az ő szerelme erejének önmaga alkotta világa, erősebben, mint amilyen az a legszebb valóságban sem lehetett volna. S a külső világ, a többi emberek világa csak annyiban érdekelte, amennyiben beleillett az ő álmodozásaiba.

Erős volt Ilonka a maga ábrándvilágában. De az a világ, az emberek világa, melyről azt hazudják, hogy az az igazi világ, a valóság még erősebb volt a maga sivárságában, türelmesen váró, de annál gyilkosabb kegyetlenségében. Alattomos nézésekben gonosz indulatok leselkedtek. A férfiak udvarias köszöntései mögött ocsmány gerjedelmek, a nők kedves mosolya mögött romlott rosszindulat. S az öregek irigyek és ellenségesek voltak evvel a viruló ifjúsággal szemben. Mert aljas az emberek világa, melyet ők a maguk képére teremtettek s a maguk ízlése szerint rendeztek be. Nagy kínpad, amelyre ráhúznak mindenkit, aki nem annyira ocsmány, mint ők. S a milliárdnyi csőcselék körülállja s nézi kínjait, s ha az áldozatjukat egy fejjel rövidebbé tették, azt hiszik, ők lettek egy fejjel magasabbak. Igazi örömöt csak akkor éreznek, ha a mások szenvedéseiben gyönyörködhetnek. S ha nem láthatja a gladiátor végvonaglását a véres porondon, vagy a torreádort a bika szarván, jó neki az író is, aki legbensejét kitárja, vérét önti képzelt alakokba és szívével táplált bábjai sorsával szórakoztatja a közömbös szemű embereket és fájó, vérző, örökké nyílt sebeiben tapintatlan ujjakat kotorászni enged, s elpusztul azért, hogy másokat mulattasson, akiket sohsem ismert, s akik gyűlölték volna őt, ha ismerték volna.

Ilonka azonban még nem tudta, hogy a könyvek, a jó könyvek eleven hőscafrangok, melyeket valaki a maga testéből tépett ki s a maga életéből tette bele az erőt, azt az erőt, mely életet ad a fekete betűknek. Ő csak mohón olvasta a könyveket s gyermekes érdeklődéssel követte a papiroslapokon vergődő emberek csodálatos s legtöbbször nagyon szomorú sorsát. Észre sem vette, hogy majdnem minden könyv nagyon szomorú, s amelyik vidám akarna lenni, kétségbeesett vidámság az.

Ilonka olvasta mohón a könyveket, egymás után, össze-vissza. Amint egy regényt elolvasott, már el is felejtette, csak valami különös, határozatlan, ködös érzés maradt meg benne mindegyikből, sejtelmes érzés és hangulat, emlékezés valami megtörténtre. Mintha vele történt volna meg mindaz, amiről olvasott.

És ez a sok elképzelt világ belevegyült az övébe s erősítette azt. És sehol sem élő emberek lettek az ő legjobb ismerősei.

Ha járt az utcán, gyakran találkozni vélt vélük. Egy-egy ember néha olyan ismerős volt neki, hogy várta, hogy köszönjön. S amikor az közömbösen elhaladt mellette, szinte csodálkozott. Hát ez sem az volt?

Mikor fog jönni az, akit ő olyan régóta ismer? Mikor fog találkozni vele?

Mert hisz kell, hogy találkozzék egyszer vele. Nem tudta biztosan, hogy milyen is az valójában? Egyszer magasnak képzelte, előkelőnek, máskor kicsinek, púposnak és szegénynek. De mindig nagyon szép szemei voltak és nagyon kedves hangja.

Különben mindegy. Majd ha találkozni fog vele, akkor úgyis tudni fogja, hogy ez az. Nem lehet tévedni.

Május vége volt. S elindultak egyszer egy délután, ők ketten a hegyekbe.

Magdának jutott ez az eszébe. Ő volt olyan hangulatban, hogy járni akart, a szabad levegőn.

Ilonkának mindegy volt, hogy merre mennek. És különben is, ő is jobb szeretett a szabadban sétálni. Ott vannak virágok, amiket csokorba lehet kötni. Mindenütt meg lehet pihenni. És aztán szebb is kint, a hegyekben. Nem is kell beszélgetni és mégse unatkozik az ember.

Felmentek a nagy kórház mellett, a hegyoldalon. A vörös téglás épületek elmaradtak mellőlük. Egy mély útba értek, a hegyoldalban, árok partján. Mentek, mentek. Nem találkoztak senkivel sem. Kellemes, enyhe májusi délután volt. Csendes, derűs nap.

Madarak csipogtak, darazsak duruzsoltak. A Fogaskerű rossz tüdejű kis masinája lihegett, puffogott, sistergett, zakatolt a hegyoldalban. Aztán az is elhaladt a hegy túlsó oldalán.

Egy dombhajláshoz értek. Keskeny gyalogút vezetett fel. S eljutottak egy kis faházikóhoz. Az oldala nyitva volt. Mikor közelebb értek, akkor látták, hogy az egy kápolna.

Bementek, leültek a padra. Önkéntelenül is elmondtak egy miatyánkot s aztán kíváncsian bekukucskáltak a vasrács mögé, ahol egy sovány kis mécses pislákolt egy törött üvegpohárban, néhány megfakult szentképet világítva meg.

- Látod - mondta Magda. - Milyen szép képek!

Ilonka is meg volt illetődve.

- Te - mondta -, itt biztosan egy csodatevő szentnek a sírja van. Különben miért építették volna ide ezt a kápolnát?

- Persze - mondta Magda. - Valami okának kellett lenni, hogy éppen ide építették. Talán valahol fel lesz írva...

S Magda hátrafordult s a következő pillanatban felsikoltott, összekapta a szoknyáját s rémülten ugrott fel egy padra.

Ilonka csodálkozva nézte.

- Vérebek! - visította Magda. - Segítség! Vérebek!

Csakugyan két pompásan kifejlett bulldog ált tőlük néhány lépésnyire. Egész békés pofával nézték a két leányt, de az állkapcsuk még így sem vált barátságossá.

Ilonka is kényelmetlenül érezte magát, de azért próbálta csillapítani Magdát.

- Ne visíts úgy, Magda. Még felbőszíted a kutyákat.

- Jézus Mária! Jézus Mária! Segítség! - visított tovább Magda. - Segítség! Vérebek!

- No, mi a baj? - hangzott kívülről. S egy gavalléros külsejű, negyven év körüli férfi jelent meg a kápolna előtt.

- Vérebek! Mentsen meg! - kiáltotta Magda.

- Ugyan - mondta a férfi. - Ezek a legszelídebb kutyuskák.

S lehajolt s megsimogatta a nagyfejű állatokat. S azok barátságosan elkushadtak.

Magda most már leszállt a pad tetejéről.

- Ilyen vérebeket még a moziban is ritkán látni - mondta.

A férfi nevetett.

- Ritka szép állatok, ugye? - mondta nem csekély önérzettel. - Ilyen bulikat nem gyakran látni. Ugye?

- A magáéi? - kérdezte Magda.

- Hát persze. Különben én sem merném őket megismogatni - nevetett az idegen.

Aztán Ilonkára pillantott, aki szemlesütve állt. S megemelte kalapját s bemutatkozott:

- Vencel Ernő vagyok, magánzó.

- Az jó foglalkozás - nevetett Magda. - Az egy nagyon is jó foglalkozás. Ugye, Ilonka?

Ilonka nem szólt semmit.

Az idegen még egyszer szemügyre vette Ilonkát. S közelebb lépett.

- Errefelé laknak a kisasszonyok? - kérdezte barátságosan.

- Oh, dehogy - felelte Magda. - Mi lent lakunk a városban. Csak éppen erre sétáltunk.

- Mindjárt gondoltam - mondta az idegen. - Mert még kegyeteket sohasem láttam errefelé. Én pedig itt lakom, abban a villában.

S kutyakorbácsa nyelével a hegyoldalban álló villák egyik felé bökött

- A magáé? - kérdezte Magda élénk érdeklődéssel.

- Igen, az enyém - felelte a férfi közömösen.

Aztán hozzátette:

- Különben, ha kíváncsiak reá, megmutathatom. Elég szép kertje van. S a ház is be van rendezve úgy, ahogy. Azt hiszem, több látnivaló van benne, mint ebben a káppolnában.

- Oh, ez a kápolna nagyon érdekes - mondta siete Magda. - Olyan... Hogy is mondjam... Olyan romantikus. Igen, romantikus.

- Ugyan mi? - kérdezte az idegen és csodálkozva nézte a kis fabódé szegényes falait. - Itt ugyan igazán nincs semmi látnivaló, azt hiszem

S kérdőleg nézett Ilonkára. De az csak nem nézett reá. Úgy szégyelte magát, maga sem tudta, miért, de majd elsüllyedt.

Az idegen növekvő érdeklődéssel mustrálgatta Ilonkát. Magdával az első pillantásra tisztában volt, de ez a másik kisleány valami jobbfajtának látszott.

Magda, észrevéve, hogy az idegen őt nem sokba veszi, idegesen megszólalt:

- Kérem, vigye le az undok vérebeit, hogy elmehessünk, kérem.

- Azok miatt ugyan elmehet - felelte az idegen nagyon nyugodtan. - Mondtam már, hogy nem bántanak senkit. Legfeljebb, ha én akarom. De ha kívánja, elmehetek. Nézzék csak tovább békességben ezt a romantikus kápolnát.

És hozzátette mosolyogva:

- Különben, van is ebben némi romantika. Legalábbis abban a mesében, hogy állítólag miért is építették ide ezt a bódét.

- Ugyan miért? Mesélje el - mondta Magda érdeklődve.

- Hát... Magam sem tudom biztosan - kezdte az idegen. - Várjon csak, hadd gondoljak utána egy kicsit... Várjon csak... Hogy is volt. Hát igen. Egyszer nagyon régen, sok évszázaddal ezelőtt egy páncélos lovag vágtatott le a Svábhegyről. Nagyon sürgős dolga lehetett, hogy éppen errefelé jött le, mikor pedig itt a legmeredekebb. Sarkantyúzta a lovát, nagyon sietett s nem vette észre, hogy itt egy kút van, tele vízzel. És belepottyant. Megjegyzem, egy nagyon-nagyon gonosz lovag volt az, hitetlen, romlott, erkölcstelen ember. És amikor a kútba pottyant, hát azt hitte, hogy most mindjárt meghal és a pokolba kerül. És nagyon megijedt. És egy nagyot fohászkodott és könyörgött a Mindenhatóhoz, hogy legyen irgalmas irányában. S az utolsó pillanatban, mielőtt megfulladt volna, egy repedést pillantott meg a kút falában s ott megkapaszkodott. S csakhamar kint volt a vízből. De ő igazi lovag volt, nem vonta vissza a megtérését, hanem megjavult és levetette az uniformist, és szerzetes csuhát öltött. S ide a kút fölé építette ezt a kis kápolnát, az ő csodálatos megmenekülése emlékére. Hát ez csak elég romantikus? - fejezte be az idegen mosolyogva a mondókáját.

Ilonka révedezve hallgatta. A páncélos lovag... A kút... A fogadalom... Igen, ezek mind ismerős dolgok voltak neki. És ez a kis kápolna, amely valóban itt áll... Milyen érdekes... A régi korokban egész más emberek éltek. Akkor minden lehetséges volt. milyen szép lehetett akkor élni!

Szinte látta a nagy fekete lovon vágtató páncélos lovagot. Leeresztett sisakrostéllyal száguldott itt le a hegyoldalban. Csak a fénylő fekete szeme látszott. Elszánt volt és merész.

Egy pillantást vetett a mesélő idegen úrra. De gyorsan lesütötte a szemét. Meg volt lepődve. Mert épp olyan elszánt és merész arckifejezése volt ennek az idegennek s épp úgy fénylettek a fekete szemei, mint ahogy az imént a büszkén vágtató lovagról elgondolta volt. Milyen különös...

Az idegen elhallgatott. S Magda fölnevetett, harsányan:

- Na ilyen buta históriát! Ilyet az apám se hallott! Nahát!

Aztán elismeréssel hozzátette:

- Jól tud dumálni, annyi bizonyos. Nahát.

És nevetett, szívből, közönségesen.

Ilonka ijedten nézett rá. Milyen közönséges ez a Magda. Aztán félénken az idegenre pillantott. Az ott állt mosolgyogva, fölényesen, s egyáltalán nem lehetett megállapítani róla, hogy jó kedve van-e vagy bosszankodik?

Magda karonfogta Ilonkát:

- De most már menjünk, hallod? Ez az úr kinevet minket. Nem látod?

És gyűlölködő pillantást vetett az idegenre, aki rá sem nézett, csak mindig azt a buta Ilonkát falta a szemével. Milyen egy neveletlen ember. Semmi modora, semmi ízlése!

S megindult Ilonkával, lefelé a domboldalban. Ilonka engedelmesen követte.

- Milyen buta egy alak volt - mondta Magda útközben. Űgy mondta, hogy az idegen is meghallja.

Ilonka nem szólt semmit.

Magda egy ideig tűrtőztette a kíváncsiságát, de amikor már messzebb voltak, nem állhatta meg, hogy ne nézzen vissza.

Az idegen ott állt még mindig a kápolna előtt s nézett utánuk, mosolyogva.

Magdában felforrt a düh. Úgy utálta ezt a fölényes embert, aki őt az egész idő alatt láthatóan semmibe se vette. Ezt még megkeserüli!

Jó ötlete támadt. Hirtelen odaszólt Ilonkának:

- Jézus Mária, ott felejtettem a káponában, a padon, a zsebkendőmet! Üljél csak le itt, Ilonkám, a fa tövében, felszaladok érte, egy pillanat alatt itt leszek.

Ilonka állva maradt, Magda pedig futott fel a domboldalban, a kápolna felé. S mit sem törődve a kissé gúnyosan mosolygó idegennel, a padhoz futott s úgy tett, mintha keresgélne.

- Itt felejtett valamit? - kérdezte az idegen.

Magda valami nagy, de nagy gorombaságot akart neki válaszolni. Csakis azért jött vissza, hogy azt megmondja neki. De most, amikor a férfira pillantott, úgy vette észre, mintha elismerés volna a tekintetében. S Magda egyszeriben ellágyult. És szendén felelte:

- Csak... Csak valami apróságot felejtettem itt. Már meg is találtam...

És barátságosan és biztatóan mosolygott a férfira. Az most egészen közel lépett hozzá:

- Mondja csak, kisasszony...

És kutatva nézte végig a leányt. Még nem volt egész biztos a dolgában, de azt hitte, hogy emberismerete ezúttal se csalta meg. Igen, ez egy egészen közönséges és romlott leány, lehet evvel okosan beszélni.

- Kisasszony, nem akartam tolakodni, de volna egy jó ötletem. Ha nincs terhére, elmondom.

- Micsoda ötlet! - mondta szigorúan Magda. - Nem vagyok rá kíváncsi.

- Hát nem az, amit gondol. - mondta mosolyogva az idegen. - Ha akarja, elmondom. Ha nem akarja, nem mondom el. Igazán nem akarom feltartani. Nem akarok alkalmatlankodni. Csak mivel úgy gondoltam, hogy mindkettőnket érdekel...

- Hát akkor csak mondja el - mondta Magda s idegesen nevetett.

- Engedje meg akkor, hogy egy kissé hosszadalmas legyek. Ugyanis, amint az előbb említettem, én itt lakom abban a villában. És, őszintén szólva, meglehetősen unatkozom. Nincs semmi dolgom, pénzem van sok, dehát az nem minden. Nagyon unatkozom. Érti?

- Ühüm - mondta Magda, akinek kellemesen érintette fülét az, hogy: pénzem van sok.

- Hát ha érti - folytatta az idegen -, akkor azt hiszem, nem kell soká magyarázgatnom. Egyszóval én nagyon örülnék, ha például maguk ketten engem felkeresnének. Mondjuk, hogy holnap.

- Ketten? - kérdezte Magda csodálkozva. - Minek?

- Csak úgy... - mondta az idegen szórakozottan. - Talán akkor jobban érzik magukat. Mégis úgy gondolom, jobb, ha ketten jönnek. Úgy illőbb... Mert mégis, egyedül, egy magányos férfival... Az talán nem olyan biztató?

És az úr egy kissé gúnyosan elmosolyodott.

Magda elgondolkozott egy percre. Nem látta tisztán a helyzetet. Nem értette egészen, hogy mi ez az úr? Ártatlan hülye vagy pedig egy nagyon tapasztalt és romlott ember? És miért teszi ezt az ajánlatot? S mi lesz annak a látogatásnak a következménye?

- Nem tudom... - mondta határozatlanul.

A férfi kissé türelmetlenül nézett reá. Aztán egy hirtelen mozdulattal elővett a zsebéből egy bankjegyet és nyersen rászólt Magdára:

- Itt van! Érti már? És ha holnap szállítja nekem azt a kis barátnőjét, kap még tízszer ennyit. Hát most már érti?

Magda az első pillanatban felháborodottan akart tiltakozni. De még idejében megnézte a kezébe gyűrt papirost. Egy ezerkoronás volt! Istenem, ennyi pénze még sohasem volt! Ez már teszi! Ez már igazán nem egy link alak!

Gyorsan keblébe gyömöszölte a bankót s alázatosan mondta:

- Igenis kérem, Hát akkor, holnap délután eljövünk.

Az idegen helyeslően bólintott, Magda pedig futott le a lejtőn, Ilonka felé.

- Megtaláltam a zsebkendőmet, Ilonkám. Most már mehetünk.

Megindultak.

- Tudod, megszólított az az úr, Ilonkám. Azért jöttem egy kicsit soká.

Ilonka semmit sem szólt.

- Tudod, megszólított... - folytatta Magda. S mély meggyőződéssel jelentette ki:

- Az egy igazi úriember. Te... Ilonkám, igaz is, mit szólsz hozzá?... Meghívott minket holnap délutánra, a villájába. Azt mondja, az nagyon érdekes lesz mindhármunknak.

- Nekem nem - mondta Ilonka röviden.

Magda nevetett.

- Ugyan? - mondta barátságosan. - Hát persze... Csak tréfa az egész. Mi sem jut az eszébe? Ugye, Ilonkám?

Aztán egy idő múlva újra megszólalt, egész ártatlanul:

- De tulajdonképpen... Tulajdonképpen el is mehetnénk hozzá. Elvégre is, ketten vagyunk. Nem történhetik velünk semmi. Tudod, az mégis olyan érdekes lenne. Tudod, én rém kíváncsi vagyok. Te, az valami nagy úr lehet...

- Én nem vagyok kíváncsi - jelentette ki Ilonka.

- Hát persze... Szó sincs róla. Mit is látnánk ott? Igazán nem volna érdemes. Még meglát valaki és aztán megszól. Még azt hihetné rólunk valaki, hogy tudj' isten, mit is csináltunk mi ott a villában... Persze. És aztán ez az idegen, tudj' isten, nagyon gyanús nekem. Furcsa egy alak. Ugye, Ilonkám? Csúnya pofa, mi?

- Az éppen nem - mondta Ilonka.

- Ugyan? - csodálkozott Magda. - Hát tetszik neked? Hát miért nem mondtad?

Majd egykedvűen folytatta:

- Hát jó, nem bánom. Ha tetszik neked, akkor elkísérlek ide holnap délután, ha te is úgy akarod. Eljövök én is, hogy vigyázzak rád. Tudod, az veszedelmes lehet, ha ez a fiú tetszik neked.

És pajkosan nevetett.

- Arról szó sem lehet - mondta Ilonka.

- Miről, drágám? - kérdezte Magda. - Hát akkor megint nem értelek. Különben, nekem egészen mindegy. Nekem semmi közöm a te szívügyeidhez. Csak éppen gondoltam, hogy kellemesebb neked, ha én elkísérlek...

Ilonka összeszorította a fogait s nem szólt egy szót sem. Nem is sejtette, hogy miről van szó, de azt érezte, hogy Magdának most valami terve van vele. És hogy Magda nem őszinte. Bizalmatlan volt Magda iránt. A viselkedését a kápolnában tűrhetetlennek találta. Kivált azt a harsogó, csúfondáros nevetését. S aztán minek ment vissza a kápolnába, egyedül? S mit tárgyalt avval az idegen úrral olyan sokáig? Nem, nem, itt valami hiba van...

Magda újra megszólalt:

- Te... Ilonkám... Hát... Mondd csak... Mégis mit gondolsz... Olyan mulatságos volna...

- Mi? - kérdezte Ilonka határozottan. - Mondd ki, hogy mit akarsz?

Magda hamarjában nem tudta, hogy mit szóljon. Félt, hogy egészen elrontja az ügyet.

Ösztönszerűen megtapintotta a blúzába gyűrt ezerkoronást. És hallgatott.

Ilonka se szólt semmit. Önkéntelenül is gyorsabban lépkedtek az elhagyatott ösvényen. Nem jött velük szemközt senki. A fogaskerekű elnyűtt mozdonya sziszegett, nyögött a domb túlsó oldala mögül.

Elhaladtak a kórház mellett is. Esteledett. Ilonka fázósan húzta fel vállait. Valami nagyon kellemetlen érzés fogta el, a piszok sejtelme. Az a férfi milyen furcsán nézett reá. És Magda is különös volt.

Magda most már határozottan ellenszenves volt neki. Eddig is sejtette, de most már egész bizonyosan tudta, hogy Magda valami egészen más, mint ő. Félt is tőle és utálta is. Igen, ő ezentúl óvakodni fog Magdától. Mert amikor csak vele együtt volt, mindig kínos helyzetekbe jutott s mindig valami furcsa és kellemetlen érzés maradt benne.

Ezentúl lehetőleg kerülni fogja Magdát.

És a férfi? Ez az idegen ember, ott a kápolnánál? Furcsa ember volt. De nem volt csúnya, sem közönséges, sem érdektelen. Igen, határozottan érdekes volt. Volt benne valami... Csak ne nézett volna olyan különösen.

Hazaérkeztek.

A kapu alatt Magda hirtelen elbúcsúzott.

- Szervusz, Ilonkám, most jut eszembe, még venni akarok valamit a Müllernénél. Hát szervusz, Ilonkám. Holnapig még meggondoljuk, hogy megnézzük-e azt a furcsa majmot a villájában. Ugye, Ilonkám?

S vígan nevetett s szaladt ki a kapun.

Ilonka pedig megkönnyebbülten ment fel a lépcsőn. Jólesett neki, hogy megszabadult Magdától.

Megvacsorázott s hamar lefeküdt. Fáradt volt a hosszú sétától, a friss tavaszi levegőtől. És csakhamar elaludt.

A lovag vágtatott lefelé a hegyoldalon. A leeresztett sisakrostály mögül fenyegetően, kegyetlenül villantak elő fekete szemei. Páncélja csupa vér, keze csupa vér. Megölt valakit az imént, ott fent a hegyen, az erdőben. Egy lovagot ölt meg, párviadalban. És most megy, hogy megöljön még valakit.

Virágot szedett a hegyoldalban s énekelt, szerelmesen. De egyszerre csak sikollyá vált az ének. S tágra nyitott szemekkel nézte a feléje vágtató sötét lovagot, amint szörnyű dárdáját előre szegezve közeledett feltartóztathatatlanul.

Hiába nézett jobbra és balra, kétségbeesetten, nem volt senki, aki védelmére kelhetett volna. A véreskezű lovag kegyetlen dárdája már egész közel volt, még egy perc és keresztül döfi. De hirtelen eltűnt a lovag lovastól. Igen, a kút, a kút, abba esett bele... Igen, a kút, a kút...

- Talán te tudnál magyarázatot adni - hallatszott.

Ilonka felpillantott. A nap már besütött az ablakon. Az ő pamlagja mellett Pepi néni állt s szigorúan nézett reá.

- A kút... a kút... - ismételte Ilonka, még félálomban.

- Kútról most nincs szó - mondta Pepi néni ridegen. - Nem arról van szó. Értsél meg vége, Hiába teszed, mintha aludnál. Te nagyon is jól tudod, hogy miről van szó. Elvégre is...

És Pepi néni sopánkodva ég felé emelte sovány karjait.

Ilonka most már egészen magához tért. Felült s riadtan nézett Pepi nénire:

- Mi történt? - kérdezte.

- Én is éppen azt kérdezem tőled: mi történt? - mondta Pepi néni nyomatékosan. - Neked kell azt a legjobban tudnod, azt hiszem.

- Nem értem... - hebegte Ilonka. Igazán nem is sejtette, hogy miről lehet szó.

- Nem érted? - mondta gúnyosan Pepi néni. - Én sem értem. Nem tudom megérteni, hogy egy leány... egy leány... Hogy lehet ennyire romlott! Nahát!

- Ki? - kérdezte Ilonka ámulva.

- Ki? - ismételte Pepi néni gúnyosan. - Talán én?

- Édes néni, ezt már igazán nem értem - jelentette ki Ilona nyugodtan. - Akár hiszi, akár nem, én ebből egy szót sem értek.

- Jó - mondta Pepi néni szárazon. - Beszéljünk komolyan. Mert azt hiszem, elég fontos dologról van szó. Ha manapság másként is gondolkoznak az ilyesmiről a leányok... De szerintem, az még mindig elég fontos. Tehát: hol voltál tegnap délután?

- Tegnap délután? Kirándultunk a hegyekbe a Magdussal.

- Kirándultunk? Ezt te úgy hívod? Ezt manapság úgy hívják? Jó. És ott mit csináltatok?

- Sétáltunk.

- Sétáltatok? Ezt ma úgy hívják? Sétáltatok. Jó. És kérdem, kivel sétáltatok?

- Csak mi ketten - felelte Ilonka nyugodtan.

- Csak ti ketten. Jó. És... És más mondanivalód nincs? - kérdezte élesen Pepi néni és szigorúan, gyorsan hozzátette:

- De vallj be mindent, hallod! Talán még lehet segíteni rajtad. Mert én mindent tudok!

A várt hatás elmaradt. Ilonka nem ijedt meg, hanem tágranyitott szemekkel, csodálkozva, sőt érdeklődve kérdezte:

- Mit tud a néni?

- Azt, amit te! - kiáltotta Pepi néni dühösen. - Nos, hát felelj!

- De mire feleljek? - kérdezte Ilonka szendén.

- Az ezerkoronást ki adta? És miért kaptátok? - rivallt Pepi néni a kisleányra.

Ilonka azt hitte, hogy Pepi néni megőrült. Sejtelme sem volt, hogy micsoda ezerkoronásról beszél.

Felült az ágyban, aggódó szemekkel nézte a pulykavörössé vált, rikácsoló idős nőt. S aztán szelíden mondta:

- Ugyan, édes néni, igazán, ne izgassa fel magát... Ha hallott valamit, vagy ha gondol valamit, mondja el. Én felelek mindenre, ha csendesebben kérdez is.

Pepi néni nem tudott szóhoz jutni felindulásában. Milyen szemtelen ez a leány! Hogy adja a szelídet és az ártatlant! Pedig...

Egy megsemmisítő pillantást vetett a leányra s aztán szó nélkül kiment a szobából s bevágta maga mögött az ajtót.

Ilonka csodálkozva nézett utána. Aztán körülnézett a szobában. Igen, itthon van. Valami furcsát álmodott. Pepi néni felébresztette? De mit akart? Micsoda ezerkoronásról beszélt?

Ah, mindegy. Pepi néninek nincs egészen rendes esze. Tudja isten, mi jutott az eszébe, hogy ilyen patáliát csapott.

Felkelt és öltözködni kezdett.

Halkan nyílott az ajtó s majdnem félénken jött be özvegy Domokosné. Az ajtónál megállt, szomorú szemekkel nézte leányát, aztán egészen közel ment, átkarolta Ilonkát s most már fuldokolva mondta:

- Mit tettél, szerencsétlen gyermekem, mit tettél?

Ilonka most már komolyan megijedt. Istenem, mi történhetett!

- De mama, semmit... Én igazán nem értem... Pepi néni úgy felizgult... Én igazán nem értem...

Az özvegyasszony az ócska székre roskadt. Kezeibe temette arcát és úgy sírdogált.

- De mama... - mondta félénken Ilonka. - Mi bajod?

- Istenem... Istenem... - sóhajtozott a szegény özvegyasszony. - Istenem... Istenem...

- De mama... - kezdte újra Ilonka. - De mama... Mi történt?

- Istenem... Istenem...

És a szegény özvegyasszony szipákolva sírdogált, öregasszonyosan, tehetetlenül.

Ilonka most már minden bátorságát elvesztette. Leült a pamlag szélére s riadtan nézte megtört, sírdogáló anyját.

Mi történhetett? Talán Pepi néni megbolondult és... Vagy... Vagy... Valami nagy szerencsétlenség történt. De mi lehet az? És az ezerkoronás, amit Pepi néni emlegetett? Talán eltűnt valami pénz? Talán valami lopás történt a házban és azt rájuk fogták? De nem, az lehetetlen...

- Mama - kezdte félénken. - Ne sírj. Én igazán nem értem... Az az ezerkoronás...

Elakadt a hangja, mert az özvegyasszony az ezerkoronás említésére hirtelen felegyenesedett. Arca egészen elkeseredett s kétségbeesetten kérdezte:

- Hát tudsz róla? Hát igaz?

S visszarogyott a székre és a támlára támasztva karját, zokogott újra, de most már hangosan, minden tartózkodás nélkül.

Az ezerkoronás! Hát erről van szó! De mi lehet az az ezerkoronás?

Ilonkának soha életében nem volt ezerkoronása. Nem is igen látott olyat másnál sem. Náluk a százkoronás volt a legnagyobb pénz, abból kapott minden hónap elején hármat a mamája. Ez volt a nyugdíja a férje után. Ebből a három darab százkoronásból éltek egész hónapban. De ezerkoronás... Az nem volt soha náluk.

- Mama - kezdte újra Ilonka félénken. - Én ezerkoronást sohse láttam... Mama, ne sírj, mondd meg kérlek, mi van avval az ezerkoronással...

Özvegy Domokosné ereje fogytán végre abbahagyta a sírást. Csak ült vörös, kisírt szemekkel, kábultan és kétségbeesetten. Kuszán kavarogtak a gondolatok megkínzott, gondterhes agyában. Milyen szerencsétlenség! De ő a hibás. Neki kellett volna jobban vigyáznia Ilonkára. Ez a szegény tapasztalatlan kisleány! Istenem, észre se vette, hogy felnőtt!... És most... Milyen szégyen!

Ilonka letérdepelt eléje. Átkarolta s a fejét az anyja ölébe fektette. Aggódva nézte a fonnyadt, fáradt, kisírt arcot. Istenem, szegény anyuska, valami nagyon fájhat neki.

- Anyuka... Anyukám...

Özvegy Domokosné feleszmélt erre a lágy gyermekhangra. Mikor Ilona még kicsi leány volt, és őneki valami baja volt... Igen, a foga fájt, akkor simult így hozzá Ilonka s akkor mondta evvel az aggódó melegséggel:

- Anyuka... Anyukám!

Istenem, milyen kedves, meleg, jó kisleányka volt mindig az Ilonka! És most már felnőtt. S ő nem tudja többé megvédeni. Elveszi tőle az élet, az a csúnya világ! Elveszi az ő gyemrekét! Ez az ő aranyos kisleánya gonosz emberek prédája lesz! Oh, miért teremtette az isten őt ilyen gyönge, tehetetlen, ostoba, ügyefogyott asszonynak! Miért nem tud őrködni egyetlen gyermeke fölött!

Kimeredt szemekkel nézett Ilonkára. Ez az ő leánya, ez a nagy leány. Hihetetlen.

Emlékezetében újra látta Ilonkát, mint apró pólyást. Aztán amikor már járt. Amikor először nevetett. Amikor beszélni kezdett. Amikor először ment az iskolába, kis táskával, fontoskodó arcocskával, nagyon ünnepélyesen. Amikor kanyarója volt s nagy lázban feküdt s félrebeszélt. Hogy ragyogtak akkor a szemei! Aztán mikor első áldozásra ment, fehér ruhában...
És most itt állt előtte ez a nagy leány, aki, Isten tudja, mire gondol. S Isten tudja, milyen utakon jár...

S kitört belőle fuldokolva a kérdés:

- Hol... Hol jártál tegnap?

Alighogy kimondta ezt a kérdést, már szerette volna, ha nem mondta volna ki. Mert most feleletet kap rá, Ilonka felelni fog. Talán igazat fog mondani, talán hazudik. Istenem, minek is kérdezte, minek az a sok beszéd, úgysem változtat az semmin, akármi is történt. És ha történt, hát megtörtént. Ki tehet róla? Csak... Csak... De még az is gonosz, hogy engedi, hogy az emberek annyi gyalázatosságot vihessenek végbe! Hogy megengedi, hogy szegények, ártatlanok, védtelenek gonosz emberek áldozatai legyenek.

Ilonka merően nézett az anyjára. Az a kérdés, az a kétségbeesett hangon kimondott kérdés megdöbbentette. Mit hisz róla az anyja? Nem bízik benne? Valami rosszat tételez fel őróla... Igen, egész biztosan, valami nagyon rosszat, nagyon csúnyát...

Ilonka ebben a percben sokat öregedett. Most először jutott eszébe, hogy ő különálló az anyjától. Hogy ők egymással szembekerülhetnek, hogy az utaik elválhatnak. Eddig mint kisgyermek élt az anyja mellett s minden áldozatot, amit az őérte hozott, észre se vett, annyira természetesnek találta azokat. Mint kisgyermek élt mostanig az anyja mellett, teljesen hozzánőve. Most először látta az anyját, mint idegent. Most, hogy az ott állt előtte s kérdőleg s bizalmatlanul nézte őt.

És most vette észre Ilonka azt is, először életében, hogy egyedül van. Nincs, aki föltétlenül és minden körülmények között azonosítja magát vele.

Észrevette, hogy egyedül van. S csak tőle függ, hogy mit tesz. Önnönmagának tartozik számadással. De ha más valaki, akárki, kérdőre vonja, gondolkozhat azon, hogy feleljen-e igazat vagy sem?

Most mit feleljen? De hisz ezen nem kell gondolkoznia, mert nincs mit eltitkolnia.

S nagyon nyugodtan felelte:

- Hol jártam? Hát Magdussal kirándultunk.

- Igen... - mondta az özvegyasszony. - Csak... Csak... Oh, istenem, úgy telebeszélték a fejemet, pedig egy szó se lehet igaz abból!

És zokogni kezdett újra.

Ilonka hidegen mondta:

- Édes mama, ne sírjon, kérem. Hanem mondja el szép sorjában, hogy mit hallott. Aztán majd én elmondom, hogy mi igaz abból. De mondjon el mindent, kérem, mert tudnom kell végre valahára, hogy micsoda ostobaságról van szó?

Az anya a szokatlan hangra felijedt. Így még sohasem beszélt vele Ilonka.

Összeszedte magát és csendesen, majdnem suttogva elmesélte, hogy reggel volt a Kovácsnénál a boltban és az mesélte, hogy tegnap este itt mentek el a bolt előtt Ilonka és Magdus. Magdus leszaladt a pincébe fügét venni. És egy ezerkoronással fizetett! Hát ő nem tudja, hogy honnan lehetett ezeknek a leányoknak ezerkoronásuk, de kell, hogy figyelmeztesse Domokosnét, hogy a kislánya, úgy látszik, nem jó úton jár. Mert ezerkoronások nemigen szoktak ilyen kisleányoknál lenni...

- Én nem szóltam volna semmit neked, Ilonkám - fejezte be bocsánatkérően az anya. - Csakhogy Pepi néninek is elmondta az a boszorkány és aztán Pepi néni... Tudod, hogy ő milyen... Úgy felizgatott...

S a szegény asszony újra sírni kezdett.

Ilonka elhalványolva hallotta ezt a történetet. Tehát Magda kapott ezer koronát... Biztosan attól az idegentől.... De hát miért?

Aztán eszébe jutott, hogy Magda mennyire igyekezett őt rábeszélni, hogy látogassák meg azt a furcsa idegent. S egyszerre derengeni kezdett Ilonkában.

És elpirult. Vérvörös lett szégyenében.

Most először életében érintette meg a pénz és piszok ocsmány közelsége Ilonát. A bőrén borzongás futott végig s torkát fojtogatta az undorodás.

Domokosné dermedten meredt reá. Hogy felizgult Ilonka! Tehát igaz!

S tompán megszólalt:

- Igaz?

Ilonka feleszmélt. Indulatosan dobbantott a lábával s dacosan mondta:

- Ostobaság! Egy szó se igaz belőle. Annak a leánynak volt valahonnan ezer koronája. Hogy honnan szerezte, nem tartozik reám! De azt az egyet megmondom magának, hogy soha többé szóba nem állok vele.

Aztán felhevült hangon folytatta, parancsolólag:

- De azt is mondja meg Pepi néninek, hogy nekem többé jelenetet ne rendezzen! Mert akkor vagy én megyek el innét, vagy ő! Megértette? Hagyjanak nekem békét ezekkel a népekkel és az undok pletykáikkal! Én senkire se vagyok kíváncsi. Megértette? Ha nem tetszik, én elmegyek innét világgá. De amíg itt vagyok, hagyjanak nekem békét!

Az özvegyasszony egész kicsire húzta össze magát. Ilonka hangja fenyegető volt. Amit mondott, az nem tűrt ellenmondást. S látszott rajta, hogy komolyan mondta, amit mondott. És megteszi azt, hogy elhagyja őt és elmegy...

Istenem... Istenem...

És a szegény öregedő asszony félénken, alázatosan sompolygott ki a szobából.

Ilonka pedig felöltözködött. Megnézte magát a tükörben. Aztán kiment, lement a lépcsőn, végig az utcán, a város felé. Környékbeli ismerősökkel találkozott, azok köszöntek neki, ő nem viszonozta. Hideg arckifejezéssel ment, nem törődött senkivel, nem nézett senkire.

Most először életében érezte, hogy neki semmi köze ezekhez az emberekhez. Ő szép, ő okos, ő erős. Az emberek pedig csúnyák, gonoszak és gyávák! Mi köze lehet hozzájuk?

Semmi.

Ilonka egy rövid óra alatt szelíd, bízó, ártatlan, anyás kisleányságából feleszmélt az élettel szembeszálló s az embereken s az ő világukon diadalmaskodni akaró erejére. Most már tudta, hogy neki az életben csak győznie vagy elbuknia lehet. De nem tengődhetik napról-napra egyszerű viszonyok között, apró és kényelmes megalkuvásokkal. Mert ő szép, okos és erős, és halálos ellensége neki mndenki, aki nem olyan, mint .

Nem élhetne szerényen, hétköznapiasan, még ha akarna, sem. Mert akkor megaláznák, gyaláznák, lehetetlenné tennék az életét.

Ilonka még nem tudta, hogyan van a világ berendezve. Ő azt hitte, hogy mert ő különb, mint sok más leány, neki különb életre van joga.

Ment az utcán, határozott léptekkel, mint aki tudja, hogy hová megy.

Pedig nem tudta.

Hazulról elment, mert hisz azok után a jelenetek után, melyeket Pepi néni és az anyja ma délelőtt rendeztek neki, igazán nem maradhatott otthon. Hadd csillapodjanakegy kissé a kedélyek.

De most hová megy?

Nincs hova mennie. Nem ismert senkit közelebbről. Nem voltak kis barátnői. A rokonságból is csak Gyula bácsiékat ismerte. Ott is már hónapok óta nem volt. Nem is akart többé hozzájuk menni. Egészen másfajta emberek. Semmi köze hozzájuk.

Ment előre, határozott léptekkel, az utcán, és nem tudta, hogy hová megy. Ment az emberek között, akikhez semmi köze sem lehetett. Elhagyva bizalmatlan anyját, rosszindulatú nénijét és aljas barátnőjét.

Hová menjen most?

Csak ment előre. Utcák, terek, házak, boltok. Automobilik, zörgő konflisok, fogatok, temetési kocsi. Katonák, polgárok, proletárok, asszonyok, lányok, gyerekek. Poros fák, csenevész bokrok. Művirágok egy kirakatban. Piszkos utcák, hepehupás kövezet. A háború kezdete óta elhanyagolt házak.

A Belváros utcáin nyüzsögtek az emberek.

Szép idő volt, dél volt, telve voltak az utcák.

A Kristóf tér sarkán egy tengerésztiszt állott. A furcsa világ, hamis világ rikítóan kavargott körülötte. Ő is beletartozott abba. Kifogástalanul szabott, aranygombos kék kabát, újdonatúj fehér kesztyűk, aranyos kardkosár, lakkcipők. Szemében monokli, szájában angol matróz pipa. Arca borotvált, nézése fölényes. Egészen olyan volt, mint egy óceánokat járó brit tengerész. A valójában pedig...

De hisz majd úgyis kiderül róla, hogy mi ő igazában. Viszontlátjuk őt is, mint a többi itt lézengőt, a délutáni lapok szenzációs cikkében, mint sikkasztót, házasságszédelgőt vagy más hasonló szerepben. Vagy pedig szerényen meghúzódva a rendőri rovatban, az öngyilkosok között. Vagy a házassági hírek között, gazdag nő neve mellett. Vagy a politikában... De biztos, hogy találkozni fogunk még a nevükkel, mert szerepelniök kell az ilyenfajta embereknek, hogy fenntarthassák magukat.

A tengerésztiszt állt a forgalmas utca sarkán s csendes unalommal nézte az embereket. Őt már nem nagyon érdekelte semmi sem. Tudta, hogy a végét járja már s előbb vagy utóbb le kell vetni ezt a szép aranygombos kabátot. És azután... Azután következik a...

De különben minek mindjárt a legrosszabbra gondolni! Hisz sok minden jöhet közbe. Megszűnhet a háború, máról holnapra. Kitörhet a forradalom máról holnapra s elseper mindent, a múltat is. Valahonnan nyakába szakadhat pénz is, lehet szerencséje is, s akkor rendben van minden, megint.

Minek mindjárt a legrosszabbra gondolni! Hisz annyi minden történhetik. Bízni kell a szerencsében. Aki nem bízik benne, az már előre elvesztette azt a nagy szerencsejátékot, amit úgy hívnak, hogy élet.

A tengerésztiszt ugyanis szerencsejátéknak tekintette az életet s aszerint élte. A tét az élete volt.

Így is lehet élni és lehet nyerni is. Csakhogy egyre kell nagyon vigyázni: nem szabad soha elérzékenyülni. Nem szabad elgyöngülni, hanem mindig és mindenkit csak tétnek kell tekinteni és a játékban felhasználni.

Jól csinálta eddig a dolgát a tengerésztiszt. De most közeledett valaki feléje.

A tengerésztiszt arca felragyogott. S nem is tudta, hogy ebben a pillanatban határozott a sorsa fölött s elvesztette a játékot.

Ilonka közeledett feléje az utcán. Ment jéghideg arccal e tömegben, maga sem tudta, hová.

A tengerésztiszt megismerte. S hozzálépett, köszönt.

- Nem ismer meg? - kérdezte a tengerésztiszt mosolyogva. - Málcsikáéknál találkoztunk egyszer.

- Igen... Igen... - mondta Ilonka zavartan.

- Igen... Igen... - ismételte.

És a vér elöntötte arcát. Maga sem tudta, miért?

A tengerész csatlakozott hozzá. Együtt mentek a nyüzsgő tömegben, a szemközt jövőktől folyton szétválasztva.

Ilonka zavart volt. Annyira váratlan volt számára ez a találkozás! És a ma reggeli otthoni jelenetek... A céltalan bolyongás a közönyös utcákon, egyedül, egészen egyedül! És most... Most itt van, itt mellette van... Ő!

Szemeit lesütötte. Csak ment előre, a járókelőktől lökdösve. Most már igazán nem tudta, hogy hová.

De most már nem is törődött vele. Hisz itt megy mellette valaki. Nincs már egyedül. Itt van a közelében valaki. Az egyetlen ember, aki eddigi életében tetszett neki.

A tengerésztiszt megszólalt bizalmasan:

- Tudja, Ilonka... A legjobb volna, ha kikászálódnánk ebből a népségből... Így még beszélgetni se lehet. Forduljunk be a mellékutcába.

Ilonka bólintott. S a tengerésztiszt karonfogta s bekanyarodtak az első mellékutcába.

- Így ni! - mondta megelégedetten, mikor a néptelen kis utcába jutottak. - Látja, itt mindjárt szabadabban lélegzik az ember.

Ilonka nem szólt semmit.

Mentek a Dunapart felé.

- Ne a korzóra menjünk, ugye? - mondta a tengerész. - Menjünk inkább le a rakpartra. Úgy szeretem nézni a vizet és a hajókat.

Ilonka engedelmesen ment mellette.

- A víz és a hajók - mondta lelkesen a tengerész -, látja, ezek... Ezeket szeretem. Kisgyerek koromban Pozsonyban éltem. Amikor csak tehettem, mindig a Dunánál csavarogtam. Néztem ezt a szép vizet, amely szakadatlanul ömlik a tengerbe. És néztem a hajókat, amelyeket hordoz a víz. Azok is eljutnak a tengerre. És én is oda akartam eljutni. Nem akartam kisvárosban élni. A tenger, igen, az végtelen. Annak nem parancsol senki. Megy a hajó, viszi a szél, dagadnak a vitorlák. Aztán partot érnek, kikötnek. És csodálatos országokat látnak és csodálatos népeket. És csodaszép nőket.

A kis propeller éppen kikötött az Eskü téri állomásnál.

A tengerész megvető mosollyal nézte.

- Ilyen rongyos kis gőzbárka, ez is tetszett nekem akkor, kisfiú koromban. Pedig mi ez az igazi tengeri hajókhoz képest!

Ilonka is elmosolyodott:

- Bizony, mi az...

- Mert az egészen más - folytatta a tengerész lelkesülten -, ott kint, a szabad tengeren! A végtelen víz, az óriási páncélos hajó! Ott mindig az az érzésem, hogy enyém a világ!

- Enyém a világ... - ismételte Ilonka önmagában, hangtalanul. És felragyogott a szeme. Új életerőt érzett. Újra hitt, újra bízott!

- Ott - folytatta a férfi -, ott nem kell törődni senkivel sem. Az egy külön világ. Amelyben minden lehetséges.

- Minden lehetséges... - visszhangzott Ilonkában.

- Nincsenek ezek a szűk korlátok mindenütt, kopott házak, keskeny utcák, sok-sok fölösleges ember, fülledtség, por, piszok. A tengeren szabad a levegő. Ott nincs más, csak víz és égboltozat. És aztán kiköt a hajó, csodálatos országban. Olyan, mintha álom volna.

- Mintha álom volna... - visszhangzott Ilonka lelkében.

Hirtelen összerázkódott s riadtan nézett a férfira. Ki ez, aki így beszél vele? Hogy került ide? Hogy kerültek össze? Miért beszél úgy, ahogy vele még senki se beszélt? És miért beszél úgy, mintha az ő lelke mélyéből beszélne? Istenem... Hisz ez...

- Hisz ez olyan, mint egy álom... - suttogta.

- Mi az? - kérdezte a tengerésztiszt mohón. - Mit mondott kegyed?

Ilonka zavartan lesütötte a szemét és nem felelt.

A tengerésztiszt elgondolkozott, egy pillanatig. Aztán új hangnembe csapott át:

- Talán nem érdekli magát az én ostoba fecsegésem - mondta kissé unottan. - Nem is csodálom. Sok mindenfélét szoktam én összebeszélni. Kivált, ha vizet látok és hajót... De ha unja...

Ilonka ijedten bámult reá. Istenem, mit követhetett el ő, hogy ez a férfi így megneheztelt?

- Ha unja, elmehetek - mondta a férfi közönyösen.

- Ne... Ne! - kiáltotta Ilonka. - Én... Én... Engem nagyon érdekel, amit mondott.

A tengerész szeme megvillant. Aztán mosolyogva, udvarias hangon mondta:

- Nagyon kedves...

Álltak szótlanul egymással szemközt. A leány a rakodópart kőkockájára szegezte szemét. A férfi most zavartalanul szemügyre vehette s azt találta, hogy ez a kisleány nagyon bájos. Igazán, nagyon kedves kisleány. Ugyan ki lehet? Miért követte őt oly gyorsan? Vannak-e tervei?

Nem, nincsenek tervei. Egészen ártatlan, szende kisleány. Rajongó, tapasztalatlan...

S hirtelen eszébe jutott a férfinak, hogy hisz evvel...

De aztán, mikor újra erre a szelíd kisleányra tekintett, nem csekély erőfeszítéssel, de mégis elhessegette magától a csúnya gondolatokat. Nem, nem, nem fogja bántani...

Valami különös és nála szokatlan gyöngédség fogta el őt eziránt az ügyetlen, rajongó, tapasztalatlan friss kisleány iránt.

Úgy érezte, hogy ő most nagyon finom, nagyon lovagias, nagyon jó, hogy nem él vissza a helyzettel. És csodálatosképpen olyan jól esett neki jónak lennie!

Újszerű volt neki, aki mindig romlott, züllött emberek között élt hozzájuk hasonlóan, ez a romlatlanság, frissesség.

Vonzotta ez a kisleány. Különös érzés fogta el, ha ránézett. Furcsa, ismeretlen érzés. Most érezte először életében. Nem is tudta, mi az? Csak nagyon jó érzés volt. Megfelejtkezett terveiről, számításairól, ügyes fogásairól, kipróbált modoráról. Tanácstalanul állt, szívében az ismeretlen meleg érzéssel. Mint egy szerelmes gimnazista. Szólani akart, de először életében, nem tudta, hogy mit mondjon?

A leány feltekintett, még mindig zavartan. Tekintetük egy pillantásra összetalálkozott. S a férfi megzavarodottan sütötte le szemeit, először életében. S mire összeszedte magát s hideg arckifejezést erőltetetten nagynehezen újra felnézett, egy boldogságtól sugárzó leányarc mosolygott reá.

Mentek egymás mellett, az üres rakodóparton, szótlanul. Mindketten kétségbeesetten küzdöttek önmagukkal, feltörekvő szerelmi ujjongásukkal. Rózsás köd szállt agyukra. Ideges forróság egész testükben. Kavarogtak gondolataik kuszán, vadul, ernyedten, boldogan. Mentek és észre se vették, hogy merre? És eszükbe se jutott azon gondolkodni, hogy hová mennek? Csak mentek, mert lehetetlen lett volna állniok egymással szemközt, egymás szemébe nézve.

Felkanyarodott a rakpart a Lánchídhoz. S ők újra emberek közé jutottak. Idegenül, bizalmatlanul néztek körül, mintha valamely távoli világból csöppentek volna ide, a sürgő-forgó emberek közé.

Ilonka fázósan húzta fel vállait. A tengerésztiszt idegesen nézett körül. Nem látja-e őket valaki?
Ilonka megállt. A férfi anélkül, hogy ránézett volna, halkan mondta:

- És most?

Ilonka nem felelt.

A tengerész újra megszólalt, kissé türelmetlenül:

- Merre megy?

Ilonka feleszmélt.

- Merre?... Hát haza.

- És merre van az a haza? - kérdezte a tengerész csaknem mogorván.

- Oh, az nagyon messze van - mondta Ilonka s kedvesen nevetett.

A férfi most már megszelídülten folytatta:

- Messze? Ugyan, mi lehet az a messze?

- A Városmajor.

- Ugyan? Ott lakik? Hisz az innét csak egy ugrás. Megengedi, hogy elkísérjem?

Ilonka boldogan igent intett a fejével.

Átmentek a hídon. A szűk járdán a korlátok között a sok ember előttük-mögöttük zavarta őket a beszélgetésben.

Közvetlenül előttük egy vidéki házaspár ment. Gyönyörködtek a királyi palotában, a Halászbástyában, a budai hegyek festői képében. Az asszonyka folyton fecsegett. Megkérdezte a férjét, hogy a királyi palotán az a nagy korona igazi aranyból van-e? Az ura békés, gazdálkodó ember, nemigen tudta, hogy mit feleljen, hát csak hümmögött.

- Ezt a hidat csak a láncok tartják? - kérdezte egyszer az asszonyka.

- A bizony - mondta a férje.

- Jézus Mária, hisz akkor ez minden percben leszakadhat!

S az asszonyka önkéntelenül is gyorsabban szedte a lábait.

- Bár leszakadna! - mondta a tengerésztiszt félig hangosan. S keserűen elmosolyodott.

Ilonka ijedten nézett reá. Miért mondta?

- Csak untatott ennek a vidéki libának a fecsegése - jelentette ki megnyugtatásul a tengerész.

Pedig önkéntelenül is helyesen gondolta akkor, hogy bár szakadna le ez a híd alattuk. Néhány kellemetlen pillanat, egy kis víz a torokban s megszűnt élni. És azzal vége volna.

Mert lehet ennél sokkal csúnyább vége is valakinek...

A Várból jövő és a Várba rohanó automobilok között szerencsésen átvergődtek és beértek az Alagútba.

Dohos, hűvös levegő csapta meg őket. A tengerésztiszt összerázkódott.

- Utálatos ez az alagút - mormolta. - Mint egy kripta.

Ilonka csak a napsütötte fákat látta az alagút végében. Észre sem vette, hogy nyirkos, hűvös az alagút, amelyben járnak.

Kiértek a Krisztinavárosba. És mentek tovább. Hazafelé.

Ilonka fáradt volt már a sok járástól. A cipője is szorította.

De fáradtan is boldogan ment a férfi mellett, aki szótlan lett és szórakozott. Alig-alig felelt Ilonka kérdéseire. Csak ment gépiesen, fáradtan, ernyedten a ragyogó arcú kisleány mellett s nagyon öregnek és feleslegesnek érezte magát. Minek megy evvel a leánnyal? Minek jött erre? Miért nem vált el hamarább? Hisz úgyis el kell válniok.

Csak ment, ment, mert a véletlen úgy hozta, hogy ő összekerült evvel a kisleánnyal. És neki amúgy sincs semmi dolga. Nem várja őt sehol senki. Mehet, amerre akar.

Mentek, mentek. S Ilonka egyszerre csak feleszmélt édes izgatottságából arra, hogy hisz mindjárt otthon lesz.

És nagyon megijedt. Mert hisz akkor elválnak... És vége.

Kétségbeesetten kereste magában a szavakat. Hogy mit mondjon az elváláskor? Hogy hogyan hívhatná meg?

És elérkeztek a ház kapujához.

A tengerész fáradtan szalutált és szó nélkül menni készült. S Ilonkából kitört a kérdés:

- Mikor... Mikor találkozunk?

És zavartan elpirult.

A férfi visszafordult. Végignézte a leányt, mintha utoljára látná. Nem tudott mit mondani. Habozott. Legjobban szeretett volna sarkonfordulni és elfutni. Minek neki ez a leányka? Ez nem neki való. És ő sem a leánynak. Miért találkozzanak? Nincs semmi értelme...

A leány szégyentől égő arccal kétségbeesetten meredt a férfira. Az végre megsajnálta és szórakozottan mondta:

- Hát majd egyszer...

- Nem! Nem! - kiáltotta hevesen Ilonka. - Nem!

És aztán lehajtotta a fejét s majdnem könyörögve mondta:

- Találkozzunk...

A tengerész keserűen elmosolyodott. Ő akarja! Hát... Hisz különben egészen mindegy.

És nagyon udvariasan mondta:

- Kérem, amikor akarja...

- Nem, nem! - mondta hevesen Ilonka. - Mondjon egy biztos napot...

- Kérem... bármikor és bárhol - mondta a férfi szolgálatkészen.

- Akkor... Akkor... Holnap.

- Kérem... És hol?

- Holnap... Itt... Itt... - mondta Ilonka határozatlanul.

És elgondolkozott.

- Nem... - kezdte újra félénken.

A tengerész arca elkomorult. Tréfál vele ez a kisleány?

Ilonka arca felragyogott:

- Ma! Még ma! Ugye? És itt, a Fogaskerekűnél, a padnál.

Pepi néni alakja tűnt fel a sarkon. Ilonka meg sem várta a feleletet, otthagyta a férfit s befutott a kapun.

A tengerész utána nézett. Aztán sarkonfordult és elment.

X.

Ilonkának csak a lépcsőn jutott újra eszébe, hogy ma reggel milyen szigorú volt az anyjával szemben. És az milyen jól sikerült. Elhatározta, hogy azt a hangnemet folytatni fogja. Igen, úgy legalább nem mernek beleavatkozni az ő dolgaiba. És különben is... Ő egy önálló nő. Neki nem parancsolhat senki. Ő nem tűr maga fölött senkit sem zsarnokoskodni. Ő már nem kisleány. És különben is... Ő már nincs egyedül, támasz nélkül. Megjött végre az, akit várt. Itt van a férfi, milyen szép, milyen erős, milyen hatalmas! Milyen érdekes! Mellette nyugodtan és gondtalanul érezte magát.

A tenger... A hajók... A szabadság... Csodálatos országok... Igen, ez az ő igazi világa. Elmennek együtt, messze, messze és nem lesz többé közük senkihez sem. Elmennek nagyon messze, távoli, boldog országba, ő és a tengerész. És ott fognak élni szabadon. és örökre elfelejti Málcsikát, a kápolnai gavallért, a kopott bankhivatalnokot, Kovácsnét, Pepi nénit, a pletykákat. És ezt az utálatos külvárost. A szegénységet, az apró gondokat, a szűk kis gondolatvilágot.

Elmennek ők ketten, messze, nagyon messze...

Benyitott az előszobába és sietett be a szobába. Anyja a konyhában volt elfoglalva. Most nem ment ki hozzá, mint máskor szokta, hogy segítsen egy kicsit.

Leült a pamlagra s folytatta az álmodozást.

Milyen szép is lesz minden!

Pepi néni ezalatt szintén megérkezett, lihegve. Ő látta Ilonkát, amint a tengerésztől búcsút vett. És mindjárt sötét gyanú fogant meg benne. Az ezerkoronás... Igen, ez az. Biztosan ez az! Különben honnan szedte volna ezt az előkelő tisztet ez a leány?

Mindjárt be is fordult a konyhába s a tűzhely mellett szorgoskodó sógornőjére támadt:

- Tudom... Most már tudom.

- Mit tudsz? - kérdezte Domokosné elcsodálkozva.

- Láttam - mondta Pepi néni fontoskodva. - Láttam.

- Mit láttál?

- A leányodat. A te leányodat. Itt a ház előtt. Itt, a mi házunk kapuja előtt.

- Ugyan?

- Igen. És te ebben nem találsz semmit? Neked ez egészen mindegy? Vigyázz, én mondom, vigyázz!

- De mire? kérdezte kissé türelmetlenül az özvegyasszony.

- Hát jó. Elmondom, ha nem akarod érteni. Itt, a ház előtt, most, éppen most láttam a te leányodat, amint egy tengerésztiszttől búcsúzott. Nos, mit szólsz ehhez?

- Nem tudom... - mondta Domokosné szórakozottan.

- Nem tudod? Mit nem tudsz? - mondta mérgesen Pepi néni. - Ez hallatlan! Most mondom, hogy mit láttam az én saját két szememmel és te arra nem tudsz mást mondani, mint hogy nem tudom? Ez igazán különös tőled, kérlek.

- De mikor nem értettem egy szót sem abból, amit mondtál - jegyezte meg szelíden az özvegyasszony.

- Úgy? Tehát te azt mondod, hogy én összevissza beszélek? Jó. Hát akkor nem mondok semmit. Jó.

És Pepi néni halálosan megsértődve elhallgatott. S többé fel sem nyitotta a száját. Egy szót sem szólt. Majd leharapta a nyelvét kínjában, de egy szót sem szólt. Eltökélte, hogy addig nem is fog szólni, míg őt a sógornője meg nem kérleli. Nem, addig ő egy szót sem fog szólni.

S mivel Pepi néni nem beszélt, az özvegyasszony pedig a leányával való reggeli jelenet után szintén elhatározta, hogy nem beszél többé, az ebédet Ilonka kellemes meglepetésére teljesen csendben fogyasztották el. Se Pepi néni, se az anyja nem kérdezte, hogy ő hol járt, merre járt. S így Ilonkának se kellett beszélnie, s ez most nagyon jól esett neki. Hisz ma délután újra találkozni fog vele. És ő elmehet hazulról, senki se kérdezi majd, hogy hová megy. Hisz most se kérdezte tőle senki, hogy merre járt. Pedig Pepi néni látta is a tengerésztiszttel.

Mikor befejezték az ebédet, Ilonka mindjárt a szobájába sietett s kezdte magát nagy gonddal csinosítani. Nagyon szép akart lenni ma délután.

Nagysokára elkészült. Éppen indulni akart, mikor az anyja belépett a szobába s félénken megszólalt:

- Ilonka... Kérlek, Ilonka... Csak egy percre...

Ilonka ellenségesen tekintett az anyjára. A szegény asszonynak erre a nézésre könnyek futottak a szemébe. Elhaló hangon mondta:

- Én nem bánom, hogy te mit csinálsz... Csak azt akarom neked megmondani... Arra akarlak kérni... Hogy... Hogy ne...

- Hogy ne menjek el? - mondta türelmetlenül Ilonka. S dacosan felhúzta a vállait és indulni készült.

- Nem, nem azt akartam mondani - szólt sietve az anyja. - Csak azt akartam mondani, hogy ne az utcán találkozzál... Megszólnak az emberek... Csak azt akartam mondani...

- Hát akkor hol? - kérdezte Ilonka fölényesen.

- Hát... Hát... Az a tengerésztiszt... Nem jöhetne inkább ide?

Ilonka meg volt lepve. Gondolkodóba esett.

Az özvegyasszonyba visszatért a bátorság. Szelíden kérdezte:

- És... És honnan ismered?

- Én? Gyula bácsiéknál ismerkedtem meg vele.

- Úgy?

És a szegény asszony fellélegzett. Hát mégsem az utcán szedte fel? De hisz akkor jól van. Hisz ez akkor egy rendes ismeretség, ha ez a fiatalember a Gyula bácsiékhoz járt.

- Mondd neki, Ilonkám, hogy jöjjön ide. Itt sokkal jobban elbeszélgettek. Mint az utcán...

Ilonka arca hirtelen felragyogott. Hisz igaza van a mamának!

- Hát akkor meghívom, jó? - kérdezte barátságosan.

- Igen, Ilonkám.

- Csináljon egy kis rendet, mindjárt jövünk.

S Ilonka kiszalad a lakásból és csaknem futott a megjelölt pad felé.

A tengerésztiszt ott ült. Már messziről meglátta őt Ilonka. S most már nyugodtan lépkedett feléje.

A férfi egy közeli kis vendéglőben megebédelt. S azután kiült erre a padra. Nagyon vegyes érzelmekkel ült ott. Néhányszor már eszébe jutott, hogy felkel és elmegy onnét, örökre. És nem találkozik többé Ilonkával. Mert hisz annak nincs semmi értelme. De aztán mégis valami mindig visszahúzta. Még egyszer látni akarta azt a kedves kisleányt. Elvégre nem kerül semmibe. És neki amúgy sincs semmi fontosabb elfoglaltsága. Mindegy, hogy itt ül-e vagy másutt? És ha nincs is semmi értelme ennek az ismeretségnek, egy pár óra azért csak kellemesen eltelik.

S már jött is a leány.

A tengerész felemelkedett a padról s tiszteletteljesen üdvözölte.

Ilonka vígan mondta:

- Soká várt, ugye? Hanem most jöjjön...

- Hová? - kérdezte a férfi.

- Hozzánk! Mama megengedte - újságolta ragyogó arccal Ilonka.

A tengerésztiszt visszahőkölt. Mi ez? Mama?

Ilonka csodálkozva nézett reá:

- Igen, jöjjön, hozzánk.

A tengerész zavarba jött. Erre nem volt elkészülve. Hogy ő most beállítson, mint vendég. És ott van az egész család. Mi címen állít akkor ő oda be? Nem, nem, hisz az nevetséges.

- No, jöjjön - mondta Ilonka. - Nem állhatunk itt az utcán.

- Igen... Igen... - mormolta a tengerésztiszt és iparkodott gyorsan átgondolni a lehetőségeket.

Ha ő oda elmegy, az egész család ott ül. Érthetetlen, hogy került ő oda. De hisz az nagyon unalmas lesz. Ennek nincs semmi értelme. De mit mondjon most ennek a leánynak?

- Jöjjön! - mondta türelmetlenül Ilonka, aki nem értette a férfi habozását.

És vígan hozzátette:

- Nem lesz ott senki. A mamám és a nénim a konyhában lesznek. Sokkal jobb lesz úgy...

A tengerész rábámult a leányra. Most már igazán nem értette a helyzetet. Mi ez a kisleány? Mit akar tőle? Miféle népek ezek?

- Min gondolkozik? - kérdezte Ilonka idegesen.

- Hát... Én azt gondoltam, hogy sétálni fogunk - bökte ki végre a férfi. - Én azt gondoltam... Igen, különben... Kérem, én nem jöhetek, mert...

- Miért? - kérdezte Ilonka csodálkozva. - Azt hiszi, hogy alkalmatlan? Pedig dehogy. Mama nagyon örül.

A mama emlegetése újra elkedvetlenítette a férfit. Ő eddigi életében lehetőleg kerülte a mamákat, amennyiben a leányuk tetszett neki. Minek a mama? Nevetséges. Hisz elvégre ő nem házasodni akar.

- Maga olyan furcsa! - mondta Ilonka idegesen.

Aztán csalódottan nézett a tétovázó férfire.

Tenger... Hajó... Szabadság... Csodálatos országok...

Vége. Vége.

Csak beszélt ez a férfi, isten tudja, miért? És mit akart? Mit akarhatott? És most, most miért ilyen rosszkedvű?

Különben...

És Ilonka dacosan mondta:

- Hát ha unja, kérem, ne jöjjön. Én pedig megyek, haza.

És megfordult s elindult. Csalódottan, fáradtan. Azt hitte, minden nagyon jól lesz ma... És most, ez a férfi, egyszerre ilyen furcsa lett.

Ment, elkeseredetten. Soha semmi sem sikerül neki. Semmit sem érdemes kezdeni. Senkibe sem érdemes bízni. A férfiak olyan furcsák...

Ment haza. Lassan ment, nagyon fáradtnak érezte magát. Sokat járt ma. És annyi minden történt... Istenem, milyen utálatos ez az utca, ez a ház, ez a lépcső, ez a lakás, ez a szoba!

És ledőlt a pamlagra.

- Istenem, milyen utálatos is ez az élet! - mormolta s könnyesek lettek szemei.

Nyomasztóan lassan, üresen, egyformán teltek a fáradt, csalódott napok.

Ilonka ki sem mozdult.

Semmit sem csinált. Nem olvasott, nem beszélt, nem törődött se magával, se mással. Csak ült közönyösen, fázósan. Vagy hevert nyitott szemekkel, fásultan, az ócska pamlagon. Nem gondolkozott, nem kellett neki semmi, nem érdekelte semmi. Aludni se szeretett, mert álmai is csak zavarosak voltak és bántók. Enni is alig evett.

Irtózott az emberektől. Megrögződött agyában az a gondolat, hogy az emberek mind, mind utálatosak és gonoszok. És sehol sincsen senki, akit érdemes volna ismerni. A tengerész... Milyen szép volt pedig, milyen férfias... És azután ő is olyan furcsa lett egyszerre...

Tenger... Hajó... Szabadság!... Nincs, nincs, nincs sehol. Nem igaz, hogy vannak csodálatos országok. És a hajó, az is csak egy börtön. És a tenger... Az is ellenséges. És szabadság... Az sincsen. Senki se lehet szabad. És minek a szabadság, ha nem lehet élni vele? Ha minden ember gyűlöli?

Semmi sincs, ami érdekes lenne. Semmi, amit érdemes volna megélni.

Nincsenek érdekes emberek. Csúnya az élet és közönséges. Nem érdemes élni. Csupa ravaszság, csupa hátsó gondolat. Az emberek nem adnak semmit, csak mindig elvesznek.

Minden milyen szép volt, még pár hónap előtt! Virágzottak a fák, a bokrok.

És most, ha néha kitekintett az ablakon, száradó leveleket kergetett a szellő s vadgesztenyék fúltak bele a hideg sárba.

Elmúlt a nyár észrevétlenül s megjött az ősz.

Ilonka fogyott. Köhögni kezdett. Fájt a háta. Lázas volt.

Jött az orvos. Tüdőcsúcshurut. Még csak kezdődik. Nagyon kell vigyázni. Minél többet enni. Sok tejet inni. Délben, ha süt a nap, sétálni egy kicsit, de csak annyit, hogy el ne fáradjon.

Az özvegyasszony nagyon megrémült. Tüdőbaj! Istenem! Ebben a korban! Hisz az rettenetes!

Ezentúl minden pénzecskéjén ennivalót vásárolt. De Ilonka csak nem akart enni.

Szép őszi nap volt.

- Menjél egy kicsit sétálni, Ilonkám - mondta az anyja.

Ilonka nem is felelt.

- Az orvos azt mondta, hogy az jót tesz neked - kezdte újra a szegény asszony.

Ilonka unottan félrehúzta a száját.

- Menjél csak, drágám, látod, olyan örömet okoznál nekem.

Aztán újra kezdte:

- Mondd, miért nem mész? Hisz olyan szép idő van... Nagyon beteg leszel, ha nem vigyázol magadra.

- Bár már meghalnék - mormolta Ilonka. És elmosolyodott erre a gondolatra, de olyan őszinte örömmel, szívből, ha az özvegyasszony megdermedt az ijedtségtől.

- De, Ilonkám, hogy mondhatsz ilyet!

S hozzásietett és átkarolta és babusgatta.

- Kicsi-kicsi Ilonkám, te, hát itt hagynál! Hát velem nem gondolsz?

Ilonka engedte magát dédelgetni. Közönyösen tűrte. Neki már minden mindegy volt.

- Menjünk egy kicsit ki a napra - kezdte újra az özvegyasszony. - Jó? Csak tíz percre. Lejövök veled. Együtt megyünk. Nekem is jót tenne egy kis séta. Kísérj el, Ilonkám, jó?

- Jó... - mondta Ilonka közömbösen.

Az özvegyasszony boldogan öltöztette fel a leányát, mint egy kisgyermeket.

Aztán együtt megindultak.

- Menjünk be, a város felé? - kérdezte Domokosné, aki szórakoztatni akarta a leányát.

- Minek?... - mondta unottan Ilonka.

- Elmegyünk a cukrászdába - mondta az anya.

Ilonka megvetőleg félrehúzta a száját:

- Azok a rossz sütemények...

- Hát akkor csak járjunk egy kicsit - mondta gyorsan az anya, attól félve, hogy a leánya mindjárt itt a ház előtt sarkonfordul és hazamegy.

Mentek az utcákon. A szegény asszony folyton beszélt, hogy szórakoztassa a leányát. Ilonka pedig közönyösen hallgatott. Nem is figyelt oda, hogy mit beszél az anyja. S ha az kérdezett tőle valamit, nem felelt.

A szegény anyát kétségbeejtette az a teljes közönyösség, amellyel leánya minden iránt viseltetett. Ilyen volt az apja is, a halála előtt! Istenem, istenem...

Csak beszélt, tudta, hogy Ilonka oda sem hallgat, de csak beszélt a szegény öregedő asszony azért, hogy a maga baljóslatú gondolatait elfojtsa.

Ilonka hirtelen az anyjába kapaszkodott görcsösen. Domokosné meglepődve nézett reá.

- Mi az? - kérdezte.

- Ott... Ott... - suttogta Ilonka. - Az... Az...

Domokosné most ösztönszerűen odapillantott, amerrefelé leánya nézett.

Egy elegáns tengerésztiszt ment az utca túlsó felén.

- Ki az? - kérdezte Domokosné halkan.

- Az...

És Ilonka izgatott arccal, lázas szemekkel nézett a sarkon beforduló férfi után.

A tengerésztiszt eltűnt egy ház kapujában.

- Ismered? - kérdezte az özvegyasszony. - Ki volt az?

- Az... - mondta Ilonka révedezve. - Az... Ő lehetett volna az, ha akarta volna...

S megint közönyös szemekkel nézett maga elé.

S tovább mentek.

Most már az anya is hallgatott. Úgy meglepte őt leányának iménti nagy izgatottsága amiatt a tengerésztiszt miatt, hogy hamarjában nem mert beszélni. Ki lehetett az? Mi köze van a leányának hozzá? Talán...

És borús sejtelmek fogták el a szegény anya megkínzott agyát.

- Menjünk haza - mondta hirtelen Ilonka.

És köhögött, szárazon, tompán. Úgy, mint az apja, azokban az időkben, mielőtt meghalt.

XII.

Kint hideg októberi szél hajszolta maga előtt a halódó föld sűrű, nyirkos páráját. Ilonka az anyja ágyában feküdt. Az ágy mellett mosdótál, benne vizes kendők. S az ágy mellett ült özvegy Domokos Károlyné és meredten, reménytelenül nézte haldokló kisleányát.

Reggel ott volt az öreg doktor. Azt mondta, ez a spanyol betegség. Nagyon veszélyes, de talán... Talán...

De hisz már amúgy is el volt gyöngülve Ilonka! És most ez az újfajta pestis! Istenem... Istenem...

- Hajó... - suttogta Ilonka és felragyogott az arca, földöntúlian. - Hajó... Megyünk...

Az özvegyasszony kimeredt szemekkel nézte.

- Szabadon... El... - suttogta Ilonka. - Megyünk!

Nehezen lélegzett. Szemei lecsukódtak.

- A tenger... - suttogta.

És arca újra felragyogott. Két karját kitárta, szája félig felnyílt, mosolyogva.

S aztán visszazuhant a vánkosra. S feküdt az ágyban, fehéren, mint egy szárnyaszegett angyalka.

Az özvegyasszony térdrecsúszott az ágy mellett s lassan, csendesen sírni kezdett. És félénken megfogta leányának kihűlő kis kezét és fonnyadt szájával csókolta.

Sokáig, nagyon sokáig...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -- - - - -

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -- - - - -

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -- - - - -

Már esteledett, amikor hazajött Pepi néni. Benyitott a konyhába s csodálkozva látta, hogy ott az ebéd és a sógornője még nem ebédelt.

Csak nem...

S benyitott a szobába. Az ajtóban állva maradt, megrettenve. Hát meghalt Ilonka! És ő mindig azt hitte, hogy csak kényeskedik, nincs is semmi baja...

S mégis meghalt.

A sógornőjéhez ment. Gyengéden megfogta a karját.

- Gyere ki, Emma. Pihenj egy kicsit. Őrajta, szegénykén, már úgy sem segíthetsz... Enned kell...

Az özvegyasszony teljesen megtörten, engedte magát elvezetni. Kint a konyhában leroskadt egy székre s gépiesen evett a tálból, melyet elébe tolt Pepi néni. De látszott rajta, hogy nem is tudja, hogy eszik és hogy mit eszik.

Megtört, fénytelen szemekkel meredt maga elé.

Pepi néni pedig beszélt, hogy egy kissé elszórakoztassa és magához térítse a szerencsétlen anyát.

- Képzeld, Emmám, mit hallottam ma! Jövök az utászkaszárnya mellett. Bentről puskaropogás hallatszik. Kérdezem az embereket, mi az? Azt mondja valaki, hogy bent egy katonaszökevényt lőnek főbe, mert hogy statárium van. De nem ez az egészben az érdekes, hanem hogy az egy közönséges csirkefogó volt, aki az utóbbi években tengerésztiszti uniformisban szélhámoskodott a fővárosban. Pedig csak közbaka volt, civilben fogtechnikus. És a legjobb társaságokba befurakodott. Ilyen szélhámos! Te... Ide hallgatsz?

A szegény asszony bólintott megkínzott fejével. Pepi néni megelégedetten folytatta:

- Te... Tudod, mi jutott az eszembe? Te... Hogy ez a csirkefogó, ez ugyanaz lesz, akit Ilonka is ismert. Te... nem gondolod? És képzeld, ha tegyük fel, Ilonkával... Nem gondolod?

Az özvegyasszony gépiesen bólintott. Neki már minden mindegy volt.