Egy kis köpeny története
szerző: Szendrey Júlia
Először a Vasárnapi Ujság, V. évf. 7. számában, másodszorra pedig a Magyar Szalon 1890-es évfolyamában jelent meg.
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Furcsa kis köpeny volt ez; megérdemli, hogy története, rettentő például minden kis köpenynek, örök időre följegyeztessék.
Tulajdonképen igazságtalanság őt kicsinynek nevezni, miután épen nagy volta által lett nevezetessé. Persze, hogy ez nem az ő érdeme volt, mert dehogy volt ő nagy, dehogy! csak gazdája volt kicsiny. Még pedig ugyancsak kicsinynek kellett lennie, hogy még ez a kis köpeny is nagy volt hozzá képest.
De a dolog ilyetén állását a kis köpeny még csak nem is sejté, hanem valóságosan nagynak tartotta magát. Nagyravágyó volt, igen határtalan nagyravágyó, de nem nagy. Minden baj onnan eredt, hogy e két fogalmat összezavarta. De nem menthető-e ez nála, sőt természetes, miután egyre azt hallotta maga felől mondani:
— Oh, az a nagy köpeny! Nézzétek csak azt a nagy köpenyt!
Bizony e felkiáltás örökös hallása szilárdabb szövetű portékát is elszédíthetett és önhitté tehetett volna, mint az ilyen tapasztalatlan, gyönge köpenykét.
Hogy ő magától nem jött arra a gondolatra, hogy tulajdonképen nem ő nagy, hanem gazdája kicsiny, ki róhatná azt neki föl? Miért nem kiáltottak hát igy föl az emberek, mikor kis gazdája vele sétálgatott, vagyis inkább ő sétálgatott kis gazdájával:
— Oh, az a kis ember! Nézzétek csak azt a kis embert!
Ez aztán jobban megfelelt volna az igazságnak; de hogy az emberek balul fogták föl a dolgot, arról ő nem tehetett. Azt pedig még szintén nem tudhatta, hogy gyakran épen ellenkezője áll annak, mit az emberek mondanak. Ennyi élettapasztalással még nem bírhatott, mert hiszen még nem rég került ki a szabó kezei közöl és még olyan ifjú, olyan romlatlan, ép köpenyke volt.
Mikor a szabó haza vitte s a kis fiú először felpróbálta, csak úgy reszketett az örömtől. De nem a köpeny, hanem a kis fiú; mert ami a köpenyt illeti, az még akkor olyan eszméletlenségbe volt sülyedve, mint valami újszülött gyermek. Az első szó, mely öntudatát fölrázá s őt eszméletre ébreszté, a kis fiú anyjától származék, ki igy kiáltott fel:
— Oh, milyen nagy ez a köpeny!
Ekkor hallá magát legelőször nagynak nevezni, ekkor támadt benne legelső sejtelme annak, mit későbben annyira kifejlesztett ezen felkiáltás számtalanszori hallása. Az anya felkiáltására azt válaszolá a szabó:
— Azon könnyen lehet segíteni. El kell vágni valamit belőle. Mindjárt rövidebb lesz!
S ezt olyan hidegvérüen mondá. Maga sem tudta a köpeny miért, de olyan aggodalom, olyan félelem szállta meg e szavak hallatára. Borzadva várta, mint fogják őt megrövidíteni. Ámde nem hiába bírnak az anyák gyöngédebb, érzőbb szívvel, mint mások, mert mintha csak megértette volna a kis köpeny rettegését, tagadólag válaszolt annak a kegyetlen szabónak:
— Ejh, mégis kár volna! Jó lesz az így is; majd belenő a gyermek idővel. Úgy aztán így jobban megóvja a hidegtől. Úgyis naponkint az iskolába fog benne járni e hideg időben, hát nem tesz semmit, ha kissé nagyobb is, legalább meleget tart, Isten neki, ha már megvan, hadd maradjon igy, jó lesz az így is!
Oh, milyen hálás érzés fogta el a köpenyt e védő szavak hallatára! Meg aztán olyan önérzetféle is kezdett benne föltámadni azon gondolatra, hogy majd naponkint az iskolába fog járni, hogy ezt a kis piros arczú, pajkos szemű fiúcskát majd ő fogja megóvni a hidegtől. Megfogadta, hogy olyan melegen fogja tartani, mint csak tőle telik. Már csak anyjának, annak a jó asszonynak a kedvéért is, ki őt megmentette a szabó ollójától, ki őt nem hagyta megrövidíteni. Csupán aziránt szeretett volna tisztába jönni, hogy voltaképen ő jár-e a fiú kedvéért, vagy pedig a fiú jár-e az ő kedvéért az iskolába? Képes volt az utóbbit hinni. No, de majd megválik.
Másnap hát csakugyan elmentek az iskolába. Az első szoba tele volt aggatva tömérdek köpenynyel. Mindegyik külön-külön szegen csüggödt és mindannyi fölé egy-egy kalap vagy sapka volt helyezve. A kis fiú is fölakasztá köpenyét, föléje pedig sapkáját. Aztán a fiuk bementek egy másik nagy terembe, melybe úgy szeretett volna a köpeny csak egy pillantást is vethetni, mert onnan olyan csodás hangzavar és iszonyú zsibongás hallatszott, melyet sehogy sem tudott magának megmagyarázni. Töprenkedett rajta, mi történhetik ott, mig csak bele nem fáradt; végre fölhagyott vele és saját környezetét kezdé szemügyre venni. Volt mit látnia, mert ugyan nagy társaságban találta magát. Azt sem tudta hamarjában, hova nézzen.
Volt itt sok, nálánál előkelőbb, gazdagabb köpeny; ámde még sokkal több, nálánál alábbvaló, szegényesebb. Emezektől, amint egyszer végigtekintett rajtok, elfordult, mert olyan piszkosak, sőt uram bocsá! még rongyosak is voltak. Oh, de mennyivel érdekesebbek voltak amazok! Volt köztük bársonygalléros, selyembélésű, sőt volt egy, egészen bársonyból is. Szinte megszégyenülve érzé magát ezeknek láttára, mert hiszen neki sem bársony galléra, sem selyembélése nem volt. Nagyságával vigasztalta magát.
Egyszerre csak kizudultak a fiuk abból a lármás teremből. Hanem még csak most ütöttek ám igazi lármát! Ha füle volt volna a szegény köpenynek, most bizonyára megsiketül. Igy csak elkábult e sok lármázó, kiáltozó fiú láttára és hallatára, hogy nem volt képes e zajongó tömegben saját gazdájára ismerni s ijedtében leesett a szegről, egy idegen fiúnak a nyaka közé. Véletlenül épen arra a fiúra esett, akié az az egészen bársonyköpeny volt. Amint ez a tévedést észrevette, fitymálva és megvetéssel dobta le magáról a földre; sőt még rá is tapodott. Ez mondhatlanul sértette és megalázta a kis köpenyt. Ámde erre kis gazgája oda jött, fölvette őt a földről és olyan részvéttel vizsgálgatta, ha nem történt-e valami baja.
— Oh, te jó, nemeslelkű fiú! — gondolá magában a köpeny.
Még ez nem volt elég, hanem a kis fiú odalépett a bársonyköpenyes fiú elé s haraggal rákiáltott:
— Hallod-e te, mit dobod le az én uj köpenyemet a földre? Majd fölvetetem veled, tudom megemlegeted!
Amaz végignézett rajta, de látván, hogy a kis fiú erősebb nálánál, hát nem viszonzott semmit, hanem lenézte őt és hátat fordított neki. S a köpeny olyan meleg hálával simult a fiúhoz és örök barátságot fogadott neki.
— Jótett helyébe jót várj! Te pártomat fogtad, én is óvni foglak a hidegtől, te jó fiú, te bátor fiú! susogta egyre a köpeny, mikor a lépcsőn lementek.
Mikor leértek, a megsértett bársonyköpenyes fiú, kit már ekkor egy inas vezetett kézen, egy perczre megállt a kapu alatt és csúfolódva kiáltozott a kis fiú után:
— Hohó, köpeny, hova viszed azt a fiút? Nini, a nagyapja köpenye van rajta! Nini, az a nagy köpeny!
Hogy mindebben micsoda csúfság lehet, azt a kis köpeny el nem tudta képzelni; de hogy az akar lenni, azt jól látta a bársonyköpenyes fiú gúnyosan vigyorgó arczából és csufolodó hangjából. Ugyancsak kíváncsi volt, mit felel majd az ő kis gazdája; vájjon az esze is úgy helyén van-e, mint amilyen jó és bátor? De halljuk:
— Nagy bizony, nagyobb, mint a te kis eszed! — felelt vissza a kigúnyolt fiú.
No ezt ugyan jól mondta, mert a bársonyköpenyes fiú volt a legrosszabb tanuló az egész iskolában. No ugyan be is felelt neki!
E naptól fogva nem volt a kis fiúnak hivebb barátja a köpenynél. Hétköznap az iskolába, vasárnap pedig sétálni, mindig csak együtt mentek ők. A fiúcska épen úgy szerette köpenyét, mint az őtet. Sőt még a fiúcska anyja is, az a jó asszony, ki nem hagyá őt elvágni, az is úgy gyönyörködött benne; abból látta a köpeny, hogy séta alkalmával valahányszor csak rátekintett, mindig olyan örömteljesen mosolygott rája. Azt persze megint nem tudhatta a szegény köpeny, hogy az a mosoly nem őt, hanem a kis fiút illeti. Hogy tudhatta volna az ártatlan, hogy mikor a köpenyre mosolyognak az asszonyok, akkor a gazdájára gondolnak. Tévedésében még jobban megerősité őt a következő esemény. Egy reggel, nem találván hamar nagykendőjét az anya, nevetve a kis köpenyt veté magára s igy szólt fiához:
— Ejnye, látod, milyen jó köpenyed van neked! Milyen meleg, milyen kényelmes; jövő tavaszszal kölcsön veszem tőled, hiszen épen olyan, mint valami divatos mantilla!
No ez már fölötte sok volt a kis köpenynek; ennyi dicséretet nem birt elviselni. Elszédült és leesett a nő válláról, mint akkor az iskolában a szegről. Ámde most senki sem nézett rá megvetéssel, senki sem tapodott reá, nem bizony, hanem szépen felvették és gondosan kikefélték, kitisztogatták, ahol poros lett.
— Oh, milyen áldott, jó emberek vannak a világon!
És a kis köpeny napról-napra boldogabb lőn és egyre több okot talált a megelégedésre. Valóban szerencsés csillagzat alatt született, miről mindinkább meggyőződött. Kivált idővel, midőn észre kezdé venni, hogy mindenki elmosolyodik, amint őt megpillantja. Minek tulajdonítsa ezt? Mi lehet ez? Bizonyára nem más, mint valami különös büverő, melylyel őt a sors megáldá, mely mosolyt idéz mindenki arczára, ki őt meglátja. Teljes erejéből figyelni kezdett hát, hogy magának bizonyságot szerezzen; szemügyre vett mindenkit, ki csak elhaladt mellettök és csakugyan, oh, csodák-csodája; minél élesebben figyelt, annál inkább meggyőződhetett sejtelmeinek igazsága felől. Igen, igen! ahányan csak rápillantottak, azonnal mindannyinak arczán látható volt a büverő hatása: mosoly világította meg, ha csak egy perczre is, csak futólag is, a legsötétebb arczot. Boldog, boldogtalan elmosolyodott, midőn a kis köpenyt megpillantotta. Nem szerencsés adománya ez a sorsnak, mosolyt önkénytelen, természetes mosolyt idézhetni bárkinek arczára? Hejh, sok arczon úgy tűnik fel az elmosolyodás, mintha egy örök sötétségü börtönbe egyszerre csak egy kis fényes, ragyogó csillag tévedne be! Csoda-e, ha a kis köpeny túlment e felfödözés fölötti örömében a kellő határon? Hát még egyszer, mi történik! Amint szépen mendegéltek, a kis fiú és a köpenyke, hát találkoznak egy hires, nagy emberrel; úgy el volt mélyedve; nem csoda: ha épen saját nagysága fölött merengett, mi rája nézve bizonynyal a legfontosabb és legkellemesebb foglalkozás lehetett. Azonban, amint elmélyedése közben véletlenül fölnéz, tekintete épen a kis köpenyre esik s ez, ez az épen saját nagyságának gondolatával foglalkozó nagy ember, nemcsak elmosolyodott, hanem még vissza is nézett s igy kiáltott utánok:
— Ejnye, kis öcsém, beh nagy köpenye van! Adja Isten, hogy minél előbb bele nőjjön!
Ez már aztán több volt az elégnél, ez mindent fölülmúlt. Kivált, midőn otthon hallá, hogyan dicsekszik kis gazdája édes anyjának, hogy azzal a nagy hires emberrel beszélt, kit annyiszor emlitettek előtte és mutattak neki az utczán. A köpeny ugyan azon véleményben volt, hogy hiszen tulajdonképen csak az a nagy ember beszélt, az is csak utánuk kiáltott, mikor mentében visszafordult, a kis fiú pedig egy szót sem válaszolt. De ahhoz ő nem értett. Mert a kis fiú azt hitte, hogy mindazt el is mondta, mit a megtiszteltetés fölötti örömében egész hazáig gondolt. Azt vélte, hogy az a hires, nagy ember azt mind meghallotta, amit az ő szive olyan hangosan dobogott meglepetésében. Annyiban maradt hát, hogy a kis fiú beszélt azzal a hires. nagy emberrel. Milyen büszke volt rá a köpeny, hogy ezt neki köszönheti kis gazdája.
Későbben még egy körülmény szolgáltatott okot a kis köpenynek a büszkélkedésre, mely most már mindinkább elbizakodássá fajulni kezde. Az iskolában t. i. hogy, hogy nem, néhány tentafoltot kapott, no ekkor már nem ismert határt önhittsége.
— Ez olyan tudós szint kölcsönöz! Mindjárt meglátják rajtam, hogy iskolába járok, hogy tentával van dolgom, hogy irással foglalkozom. Szent Isten! hátha épen valami író köpenyének gondolnának!
S úgy igyekezett, hogy minél inkább kimutathassa tentafoltos részeit. Ettől fogva aztán nem lehete többé a kis köpenynyel birni. Megfeledkezett kis gazdája iránti hálájáról és ragaszkodásáról. Nem igyekezett neki jó meleget tartani, nem simult hozzá, hanem csak úgy röpült körülötte, felfújta magát, kidagadt, mint valami vitorla a széltől; minek aztán az lett a szomorú következménye, hogy a szegény kis fiú, kit többé nem óvott a hidegtől, egyszerre csak meghűtötte magát és veszélyesen beteg lett, úgy hogy ágyba kelle őt fektetni, hol anyjának kimondhatlan szomorúságára sokáig, hosszú napokon és heteken át szenvedett.
Ettől fogva hanyatlásnak indult és pedig méltán, a kis köpeny sorsa. Mert mire a kis fiú ismét kijárhatott, úgy megnyújtotta őt a hideglelés, mit a meghűlés következtében kapott, hogy a köpenyt többé senki sem találta rajta nagynak, nem hallá tehát soha többé nagynak nevezni magát, mi úgy sérté büszkeségét. Ezentúl nem is idézett mosolyt senki arczára. Bűverejét elvesztette. Méltán lakolt elbizakodásáért és hálátlanságáért.
Nem sokára tavasz lett.
— No most már, — vigasztalá magát a kis köpeny, — nem a kis fiú, hanem anyja fog viselni. Hiszen azt mondta egykor, épen olyan vagyok, mint valami divatos mantilla. Oh, még ezt a szót is jól megjegyeztem magamnak!
De reménye nem teljesült. Bizonyára azért nem kelle többé a fiú anyjának, mert az ő kedves fiacskáját meg hagyta hűlni a télen és annak olyan nagy betegséget okozott. Ugy kellett neki!
Mikor aztán egészen kitavaszodott, beakaszták a kis köpenyt egy sötét ruhatartó szekrénybe és rázárták az ajtót. Mintha csak el volt volna temetve. Senki sem bámulta nagyságát, senki sem mosolygott reá, szóval, még csak nem is gondolt reá senki. Oh, pedig úgy megszokta, úgy megkívánta, hogy figyelmet gerjesszen, olyan életszükséggé vált nála a megbámultatás.
Szörnyű busulásnak adta hát magát. Ugy neki busulta magát, hogy a moly is beleesett. Minél inkább gyötörték őt kínzó gondolatai, annál inkább rágódott rajta a moly Eszébe jutott fénykora, eszébe jutott későbbi hányavetisége és felfuvalkodása, hálátlan magaviselete és átlátta, hogy méltán lakol bűneiért. Minél jobban bánkódott, annál jobban tisztitá a moly; annál kegyetlenebbül rágódott rajta és emészté őt.
Végre egész lyukak lettek rajta; úgy, hogy mikor őszszel elővették, már nem hordhatta többé a kis fiú, annyira át volt lyuggatva. Eladták. Egy házaló zsidó vette meg. Olyan keveset adott érte, hogy a kis köpeny elszégyelte magát. Milyen keservesen vált el a háztól, melyben pályáját annyi biztató előjel mellett kezdé meg, a kis fiútól, ki őt úgy szerette és neki olyan vitézül pártját fogta és kinek ő ezt olyan rút hálátlansággal viszonozta, a kis fiú anyjától, ki őt mantilla gyanánt hordani akarta. Kimerülve és reménytelenül várta, mit hoz rá a jövő. A zsidótól megvette egy targonczás, de nem mint előbb a köpeny gondolá, tán kis fia számára, nem, hanem magának. Az ám, pedig olyan nagy erős ember volt, olyan széles vállú, hogy a kis köpeny a legjobb szándékkal sem birta őt átérni, bármint terjeszkedett is, nem volt képes őt csak imigy-amugy is betakarni. Minden igyekezete hiába volt; csak úgy libegett a targonczás körül, mint valami kis gallér, mi azt különösen mulattatá, ki maga is csak fölleghajtónak csúfolá őt. No, hiszen, volt itt mit hallania! Istenem, hogy változnak az idők! Egykor mindenki nagynak nevezé őt és nagyságáért bámulá meg, most pedig egyre kicsinynek nevezni hallá magát és kicsiny voltáért kigúnyoltatni és kinevettetni. Pedig egy szállal sem volt kisebb, mint hajdanában, nagy korában.
Világgyülölővé vált és foszlásnak indult keserűségében. Legjobban gyűlölte gazdáját és minden áron szabadulni akart tőle. Egy darabig remélte, hogy ha nem óvja azt meg a csípős széltől és hidegtől, az majd megbetegszik, mint egykor a kis fiú. Minél jobban fújt hát a szél, annál szellősebben röpült körülötte, világért sem simult volna hozzája. De nem nyert vele semmit. Úgy látszott, gazdája őt nem is a hideg ellen, csak czifraságból hordja. Mert bármily hideg volt, soha esze ágába sem jutott köpenykéjét maga körül összébb vonni, hanem ilyenkor elkezdett szitkozódni s ha ez sem használt, hát fütyörészni. Ez szolgált neki óvszerül a hideg ellen, nem pedig a köpeny.
Végre megadta hát magát és megnyugodott sorsában. Tudta, úgy sem tart már soká. Csak néhány szál köté még az élethez. Ha ez elszakadt, tudta, hogy pályája be lesz fejezve és vége lesz mindennek, jónak, rossznak.
Nem csalódott. De minthogy végképen semmi sem enyészhetik el a természetben, hanem más alakot öltve s uj életet kezdve, folytatja tovább létezését minden, hát ő vele is úgy történt: miután már köpenynek végképen használhatlanná vált, megszűnt köpeny lenni, a targonczás széttépte és darabjait csizmakapczának használta. Ezen mondhatlanul megalázó átalakulásban folytatta hát viszontagságteljes lételét.