Egy kameleon

Egy kameleon szerző: Anton Pavlovics Csehov, ismeretlen fordító

A vásártéren, új köpenyegében és egy kis csomagocskával kezében, Gorelov rendőrfelügyelő halad keresztül. Mögötte egy vöröshaju rendőr lépked, ki egy egrest tartalmazó elkobzott kosarat cipel… Köröskörül csend van. Egyetlen emberi lélek sem mutatkozik a téren. A butikok és korcsmák nyitott ajtói tátott torkokként, sötéten bámulnak bele a világba; még koldus sem látható a közelben.
       – Hát harapni akarsz átkozott fickó? – mondja valaki hirtelen. – Fiuk, ne engedjétek elmenekülni. Manapság már nem megy az ilyesmi – harapni! Fogjátok meg! A… a!
       Kutyanyöszörgés hallatszik. Gorelov oldalvást néz és látja, hogy egy faraktár udvarából kutya szalad ki, amely három lábon, nagy kinnal ugrál előre és folyton körülnéz. Mögötte kigombolt mellényü ember rohan, ki keményitetlen inget visel. Utól akarja a kutyát érni és miközben felső testével előrehajolva, megkapja a kutya hátsó lábainak egyikét, a földre bukik. Újra felhallatszik a kutyanyöszörgés és a kiáltás: Fogjátok meg!
       Álmos arcok néznek ki az ablakokból és a faraktár udvarán, mintha a földből nőtt volna ki, nagy tömeg gyülekezett össze.
       – Itt valami rendzavarás történik, nagyságos uram! – mondja a rendőr.
       Gorelov balra fordul és a tömeg felé megy. Közvetlenül a kapu előtt a fentebb leirt, kigombolt mellényü embert pillantja meg, aki jobb kezét magasra emeli és véres ujját mutogatja a tömegnek. A félig részeg arcról szinte leolvasható a felirás: „Majd adok én neked, bestia!” – és még a véres ujj is egy diadalmi jel benyomását teszi. Ebben ez emberben Hrjukin aranymivest ismeri fel Gorelov. A tömeg közepette, mellső lábait szétterpesztve és egész testében remegve, a botránynak előidézője ül a földön – egy fiatal, fehér agár, melynek hegyes bajusza van és hátán sárga folt rikit. Könnyes szemében félelem és rémület tükröződik.
       – Mi történt itt? – kérdezi Gorelov, a tömeg közé hatolva. – Mi baj van? Minek mutogatod az ujjadat? Ki kiabált itt?
       – Kérem, nagyságos uram, én, anélkül, hogy törődném valakivel, – kezdi Hrjukin, miközben tenyerébe köhécsel, – megyek… a fa miatt… tetszik tudni, és ez a dög egyszerre, se szó, se beszéd, az ujjamba harap… Bocsásson meg, de én kézmüves vagyok, finom munkát végzek. Ezt a káromat meg kell fizetni, mert ezt az ujjamat egy hétig sem tudom talán megmozditani. Olyan nincs, nagyságos uram, semmiféle törvényben, hogy egy állat miatt szenvedni kell. Hisz ha mindenki harapni fog, nem lesz az embernek élete…
       – Hm, jól van, – mondja Gorelov szigoruan, miközben felvonja a szemöldökeit és köhécsel. – Jól van. Kié a kutya? Ez nem marad annyiban. Majd megmutatom nektek, hogy nem lehet a kutyákat igy elvadulni hagyni! Itt az ideje, hogy elővegyük azokat az uraságokat, akik nem akarják betartani az illető szabályzatokat. Ha egyszer derekasan megbüntetek ilyen gazembert, majd tudni fogja, hogy mit jelent, ha kutyákat és más hasonló barmokat, csak úgy szaladgálni enged valaki! Majd megtanitom én becsületre! Jeldirin! – fordult a felügyelő a rendőrhöz, – tudd meg, hogy kié ez a kutya és vegyél fel jegyzőkönyvet! És a kutyát agyon kell ütni. Azonnal! Talán még veszett is… kérdem, hogy kié ez a kutya?
       – Ugy látszik, Sigalov generálisé, – mondja valaki a tömegből.
       – Sigalov generálisé? Hm… fogd csak a köpenyegemet, Jeldirin. Borzasztó, hogy milyen meleg van! Ugy látszik, esni fog… Csak egyet nem értek, hogy haraphatott meg ez a kutya? – fordult Gorelov Hrjukinhoz. – Egyáltalában, hogy juthat az ujjadig? Hiszen pici kis állat, mig te hórihorgas fickó vagy! Talán valami szög vérezte meg az ujjadat? Hiszen… tudjuk ki vagy! Jól ismerlek, sátán!
       – Tréfából a bajuszába döfött szivarjával és a kutyának volt esze és utána kapott… semmirekellő egy fickó az, nagyságos uram!
       – Mit hazudsz, kaján betyár te! Ha nem láttad, mit hazudsz?
       – Nagyságos uram okos ember és meg tudja különböztetni, hogy ki hazudik és ki mondja a szinigazságot… De ha hazudom, döntsön a békebiró. Nála minden benne van a törvényben… Ma már mindenki egyenlő a törvény előtt. Nekem magamnak is van egy fivérem, aki csendőr, ha épen tudni akarja…
       – Ne okoskodj!
       – Nem, mégsem a generálisé… – jegyzi meg nagy mélyértelmüséggel a rendőr. – A generálisnak nincsenek ilyen kutyái… Inkább olyan vizslaféléi vannak…
       – Biztosan tudod ezt?
       – Parancsára, nagyságos uram!
       – Magam is gondoltam. A generális drága fajkutyákat tart, de ez itten, az ördög tudja, miféle, semmifélének sem látszik… egészen közönséges állat… Hogy lehet egyáltalában ilyen kutyát tartani? Tudjátok–e, hogyha ilyen kutyát Pétervárott vagy Moszkvában fognának meg, ott a kutya sem törődnék a törvénynyel, hanem egyszerüen – végeznének a fickóval! Te, Hrjukin, megsérültél – és nem szabad a dologba belenyugodnod. Példát kell teremteni! Már régen…
       – De talán mégis a generálisé, – filozofálta félhangosan a rendőr. – Hiszen az orrára nincs ráirva… Minap láttam az udvaron valami ehhez hasonló barmot.
       – Persze, hogy a generálisé! – hallatszik a tömegből.
       – Hm… Tedd csak megint rám a köpenyeget… megint szelesre fordul az idő… hideg van. Elviszed tehát a generálishoz és tudakozódol utána. Mondd meg, hogy a kutyát találtam és elküldöm neki… És mondd meg, hogy ne engedjék többé az utcára… Talán valami drága állat és ha minden disznó a pofájába szur a szivarjával, akkor hamar vége lesz. Ilyen kutya: gyönge teremtés… És te ökör, ereszd le a kezedet… Tedd el ostoba ujjadat, magad vagy az oka!
       – Hiszen itt jön a generális szakácsa, meg lehet tőle kérdezni. Hej, gyere csak ide, kedves barátom! Nézd csak meg ezt a kutyát. A tietek?
       – Hát még mit nem? Ilyeneket sohasem tartottunk. 1
       – Persze, mit is kell itt sokáig kérdezősködni. Hiszen Hrjukin az oka, minthogy hozzányult, de a kutya gazdátlanul kóborog… Amint mondottam – gazdátlanul… igy is van… Agyon kell ütni… egészen egyszerüen…
       – Nem a mienk, – folytatja a szakács. – A generális fivéréé, aki minap érkezett ide. A generális nem szereti az agárkutyákat, de fivére…
       – Ugy? A fivére megérkezett? Ivanovics Vladimir? – kérdi Gorelov és arca átszellemül az örömtől és alázatosságtól. – Istenem, ezt nem is tudtam! Tehát látogatóba jött?
       – Igenis, látogatóba.
       – Istenem, és én nem is tudtam. Tehát az övé a kutya? No, ennek örülök… Fogd tehát… Csinos kis kutya… Olyan ügyes… Egyenesen ennek az ujjába kap… Hahaha!... Hát mit reszketsz?... Haha… ilyen kis huncut!
       A szakács szólitja a kutyát és elhagyja vele az udvart… A tömeg kineveti Hrjukint:
       – Téged pedig előveszlek még egyszer! – fenyegeti Gorelov és mig begombolja köpenyét, folytatja utját a vásártéren keresztül…

(1884)