Egy kép története

Egy kép története szerző: Gárdonyi Géza

       A tárlaton egy szép Mária-kép is volt látható. Nem a szokásos holtarczú szépség, hanem élő, szinte lélekző fiatal Mária. Csak a szeme volt a szokott áhítatos nézésű, a ruhája a szokott fehér lepel és kék palást. S mögötte csak ködhomályos háttér.
Egy potrohos úr sokáig nézte. Vastag arany óralánczával szórakozottan játszott. Nézte, szemlélte. A katalógusba is beletekintett:
- Ezer korona. Nem is drága.
Bement a titkári hivatalba.
- Azt a Mária-képet megveszem. Az árára nem is alkuszom. De a festővel szeretnék beszélni.
- Gondolom itt van még, - felelte készségesen a titkár. Tessék leülni addig bankár úr.
Kifutott. Visszatért egy kopottas ruhájú és őszhajú fiatalemberrel.
- Kedves művész úr, - mondta a bankár, - nekem a maga Mária-képe tetszik. Órahosszáig néztem. Úgyérzem: összetartozik velem. Hát megveszem. De egy csekélyke változtatást óhajtok, mielőtt beakasztanám a szobámba: ugyanis az a sárga karika, a Mária fején... Nem modern.
- El lehetne festeni, - felelte a festő. Dehiszen az úgyvaló: Mária el se képzelhető másképp csak glóriával.
- De ha nekem nem kell a glóriája!
A festő zavarodottan pillogott.
- Nem Mária, ha elfestjük: közönséges földi nő.
- Éppen azt akarom. Ritka szép-arczú nő és csupa lélek. Az iróasztalom fölé akasztanám: szép nőt nézni mindig kellemes.
A festő elhalaványodott.
- Sajnálom, - felelte, - de nem teljesíthetem az óhajtását.
- Szóval: önnek nem kell a pénz.
- De nagyon is kellene. Csakhogy én nem... Én úgy festettem...
- Kiről festette? Ugye idealizálta? Olyan bájos nő nincs is a világon!
- Nem festettem senkiről.
- Hát csak úgy?...
- Csak úgy. Álmomban láttam úgy.
- De nézze, hát ez képtelenség, hogy én azt a képet úgy akasszam be a szobámba. Mit szólnának a rokonaim, ismerőseim?
A festő vállat vont.
- Beteg volt a gyermekem. Imádkoztam: Máriát kértem, segítsen rajtam. Azután elaludtam, álmodtam. Nem, semmi kincsért!...
A bankár a zsebébe nyúlt: kivett egy ezerkoronást.
- A kép az enyém.
A tárlat bezárása után hivatott egy másik festőt.
- Csekélyke munkára kérem: nézze ezt a Mária-képet. Kaparja le róla azt az izét.
A festő megnézte a képet. A fejét rázta.
- Bajos ezt lekaparni. A háttér igen vékonyan van festve, mint minden háttér. És ez a sárga kör rajta van a vásznon.
- Hát akkor fesse be olyan festékkel, amilyen a háttere.
A festő csekély harminc koronáért befestette az aureolát. A bankár örömmel akasztotta a képet az íróasztala fölé.
Szép szoba volt az. Más képek is függtek benne. Az ablak apró, kerek üvegein át teljes világosságban álltak mindig a képek.
Aztánhát az történt, ami a képekkel szokott történni. Első nap tízszer nézünk reá, második nap csak háromszor. A tizedik nap már egyszer se.
Tán három hét mulva egyszer felpillant a bankár, s elámulva látja, hogy a Mária-fejen ott a glória.
Boszankodik.
Hivat egy másik festőt. Elmondja: mi történt a képpel.
A festő leveszi. Mosolyog.
- Persze, - mondja. Vizfestékkel festett rá az ipsze. Az olajfesték nem állt össze a vízfestékkel. Ahogy porolták, leverték róla. De van a zsebemben festék, pemzli is. Mingyárt megigazítom.
Vagy két hónap múlva ott szivarozik egyszer a bankár az íróasztalánál. - Amint hátradől a széken, a szivarfüstön át a képre téved a szeme. A szivar kiesik a szájából: Mária fején ott a glória.
A bankár felhördül, mint az oroszlán:
- Átkozott piktorok!
Nézi a képet: hát a felső festékréteg úgy meg van repedezve, mint a cserép, amelyre ráléptek. Megrepedezett, lepattogzott.
A bankár boszankodva tünődik.
- Hátha szándékosan csinálta így az a két festő?
Leült. Levelet írt a műcsarnok titkárának:
Kérem küldjön ide egy ügyeskezű festőt, lehet zsidó vagy protestáns, csak katolikus ne legyen.
A festő megjelenik.
A képet leveszik.
Szemléli.
- Persze, - mondja, a vízfestékből még maradt valamelyes. A ráfestés lepattogzott.
- Meg tudja csinálni úgy, hogy efféle többé ne történjék?
- Hogyne. Majd terpentinnel meglágyítom az alsó festékréteget, aztán bekenem sötétebb színnel, például cürihi umbrával.
- Az nem pattogzik le?
- Nem: az keményen fed.
S a képen csakugyan teljesen eltűnik az aureola. Sőt hogy a háttér sötétebb, az arcz méginkább előválik belőle.
A bankár nézegeti aznap, másnap ritkábban, harmadnap már csak egyszer tekint rá.
Idő multával odalátogat egy kliense. Amíg üzletről beszélgetnek, a képre tekintget.
Egyszer aztán megszólal:
- Mennyiért válna meg attól a Szűz Máriától?
- Szűz Mária?
S megdöbbenve néz a képre. A glória ott dereng a Mária feje fölött.
A bankár az asztalra csap.
- Összehasogatom ezt a képet!
S elmondja szinte tajtékozva, hogy már háromszor elfesttette az aureolát.
- Kár volt, - feleli a vendég. - Dehát az ok maga érthető. Némelyik sötét festéken áttör a világosabb színű.
A bankár elrobog a titkári hivatalba, ott is elpanaszolja a boszuságát.
A titkár mosolyog.
- Valóban úgy történhetett: a sötét színen átütközött a világosabb. Le kellett volna előbb választani az alsó színt, s úgy rakni rá a sötétet.
- Azt mondták nem lehet.
- Minden lehet. Hát mikor a fali festményt halpikkelynyi apró darabokban szedik le a falról vagy a fára festett képet a fáról. Ajánlok egy ügyes fiatal restaurátort.
- De hátha valami bigot pápista az is?
- Nem. Véletlenül unitárius.
És a titkár mingyárt írt is a restaurátornak, hogy menjen el a bankárhoz.
A festő megjelenik, megvizsgálja a képnek a vásznát. A karika csakugyan át van ütődve a vásznon.
- No majd segítünk rajta.
S magával vitte a képet.
A bankár négy nap mulva odalátogatott. Nem bízott már senkiben.
A képet olajos-papirosok közé helyezetten találta.
A vásznon az aureola vonalát vizes spongya fedte.
- Hát aztán mit fog csinálni?
- Megporlasztom. Ezzel a tüzes vassal megyek rá.
- Tüzes vassal?
- Csak amennyire kell. A sárga festék elbarnul és porrá változik. A vászonnak nem lesz semmi baja. Aztánhát bekenem. Nyoma se fog látszani az aureolának.
- Itt csinálja meg előttem.
S leült: végignézte az égetést, porlasztást. Az aureola teljesen megsemmisült. Az új háttérfestés a puszta vásznat fogta be.
A bankár örömmel szemlélte.
- Nohát most már végeztünk a glóriával!
Hazavitte a képet, azon szárítatlanul. A helyére akasztotta. Nézte. Ismét a bűbájos földi nö, és most már az is marad.

• 
  

Éjjel jött a hold, és égi fényét az ablakon át fölemelte a Mária fejére.