Egy ismerős úr
szerző: Anton Pavlovics Csehov, ismeretlen fordító
A szép Vanda, vagy amint passzusa szerint hívták, Nasztaszja Kanavkina polgárnő, olyan helyzetben volt, mikor elbocsátották a kórházból, mint még soha: nem volt lakása és nem volt egyetlen kopekje sem.
Mihez foghatott volna ilyen körülmények között?
Első útja a zálogházba vitte, ahol egyetlen „értéktárgyát”, türkiszgyűrűjét, becsapta. A gyűrűre egy rubelt kapott, de… mit vehet az ember magának egy rubelért. Ezért az összegért sem modern, rövid kabátkát nem lehet vásárolni, sem magas kalapot, sem aranylakk-cipőt, eme holmik nélkül pedig szinte úgy érezte magát, mintha meztelen volna. Úgy tetszett neki, mintha nem csak az emberek néznék meg, hanem a lovak és kutyák is, és mintha mindannyian öltözékének egyszerűségén mulatnának. Csak toilette-jére gondolt, míg az a kérdés, hogy mit fog enni és hol fog aludni, a legkisebb mértékben sem nyugtalanította.
– Csak akadnék valami ismerős úrra… – gondolta magában. – Egy kis pénzt kérnék tőle… Egyik sem fogja tőlem megtagadni, mert…
De olyan urakkal, akiket ismert, nem találkozott. Hiszen este a „Renaissance”-ban könnyen megtalálhatta volna őket, de ebben az egyszerű ruhában és kalap nélkül, be sem engednék a „Renaissance”-ba. Mihez fogjon?
Hosszú habozás után, mikor már belefáradt a járásba, az ülésbe és gondolkozásba, elhatározta, hogy az utolsó eszközhöz nyúl: az ismerős urak egyikét egyenesen lakásában keresi fel és ott kér tőle pénzt.
– De kihez menjek? – fontolgatta. – Misához nem illik… nős… A vöröshajú öreg most szolgálatban van…
Ekkor eszébe jutott Finkel, a fogorvos, egy kikeresztelkedett zsidó, akitől három hónappal ezelőtt szép karperecet kapott és akinek a „Német Klub”-ban egy pohár bort öntött vacsora közben. a fejére. Mikor Vandának eszébe jutott ez a Finkel, roppantul örült.
– Biztosan kapok tőle pénzt, csak legyen otthon… – gondolta, miközben a fogorvoshoz ment. – De ha semmit sem ad, összetöröm minden lámpáját…
Mikor a fogorvos ajtajához közeledett már készen volt a terve: nevetve fog a lépcsőn felfutni, az orvos szobájába ront és huszonöt rubelt kér…
De mikor a csengőhöz nyúlt, ez a terve mintegy magától szétfoszlott. Vanda, ami ezelőtt sohasem történt meg vele, hirtelen félni kezdett és roppant izgatott lett. Merész és vakmerő csak ittas társaságban volt. De most, az egyszerű ruhában és a kérelmező szerepében, akit esetleg nem is fogadnak, félénknek és megalázottnak érezte magát. Szégyenkezés és félelem szállotta meg.
– Talán már el is felejtett… – gondolta és nem merte a csengőt meghúzni. – És hogy menjek be hozzá ilyen ruhában? Mint valami koldus, vagy kispolgárnő…
És habozva csöngetett.
Az ajtó mögött lépések hallatszottak. A portás volt.
– Itthon van a doktor úr? – kérdezte.
Most kellemesebb lett volna neki, ha a portás azt feleli, hogy: nem. De ahelyett, hogy felelt volna, egyszerűen beengedte a lépcsőházba és levette a köpenyegét.
A lépcső fényesnek és nagyszerűnek tetszett neki, de a fényűzésből elsősorban egy nagy tükör tűnt a szemébe, melyben valami züllött leányt pillantott meg, kinek nem volt modern kabátkája, nem volt magas kalapja és nem volt aranylakkcipője. És Vandának különösnek tűnt fel, hogy most, mikor szegényesen volt öltözve és valami varrónőhöz vagy mosónőhöz hasonlított: megint szégyellte magát, hogy nem volt sem bátorsága, sem merészsége és hogy gondolatban nem Vandának, hanem mint régebben, Nasztja Kanavkinának nevezte magát…
– Kérem, – mondotta a szobalány, miközben bevezette – a doktor úr rögtön jön, tessék helyet foglalni.
Vanda egy puha karosszékbe hanyatlott.
– Egyszerűen azt fogom neki mondani: adjon kölcsön… – gondolta. – Ez egészen tisztességes dolog, hiszen ismerősöm. Csak a szobalány menne ki! A szobalány jelenlétében kínos volna… és egyáltalában, minek áll itten?
Mintegy öt perc múlva kinyílt az ajtó és Finkel, egy nagy, fekete, kövérarcú és kidülledt. szemű zsidó, belépett. Arca, hasa, vastag cipője. mindene olyan jóllakott és visszataszító volt. A „Renaissance”-ban és a „Német Klub”-ban rendesen be volt csípve, ott sok nő volt és ő türelmesen viselte el tréfáikat – így például, mikor Vanda egy pohár bort öntött a fejére; csak mosolygott és csak ujjával fenyegette meg. Most azonban komornak és álmosnak látszott, fontoskodva és hidegen nézett, mint valami főnök és rágott valamit.
– Parancsol? – kérdezte, anélkül, hogy Vandára nézett volna.
– A… a… fogam… fáj, – dadogta Vanda.
– Aha… melyik foga? Hol?
Vandának eszébe jutott; hogy van egy lyukas foga.
– Lent jobbra… – mondotta.
– Hm! Nyissa ki a száját.
Finkel összeráncolta a homlokát, visszatartotta a lélegzetét és hozzáfogott a beteg fog megvizsgálásához.
– Fáj? – kérdezte, miközben a fogat egy hegyes vassal vájkálta.
– Igen… – hazudta Vanda. Ha eszébe juttathatnám, biztosan emlékeznék rám… de… a szobalány! Minek is áll itten?
Finkel hirtelen, mint valami gőzgép, egyenesen a szájába lihegett bele és így szólt:
– Nem ajánlom, hogy plombíroztassa… Ennek a fognak úgy sem veheti majd semmi hasznát.
Miután a fogban még egy kicsit vájkált és Vanda ajkát és foghúsát dohányos ujjaival bekente újra visszatartotta lélegzetét és valami hideggel nyúlt a szájába…
Vanda hirtelen iszonyú fájdalmat érzett, felsikoltott és megragadta Finkel karját.
– Sebaj, sebaj… – morogta. – Ne legyen olyan ijedős. Ennek a fognak úgy sem vehette volna sok hasznát. Nincs szebb, mint a bátorság...
És vérrel bemocskolt dohányos ujjai a kihúzott fogat Vanda szeme elé tartották, míg a szobalány odalépett és egy csészét nyújtott át.
– Otthon öblögesse száját hideg vízzel, – mondotta Finkel, – akkor a vérzés abbamarad. Olyan ember magatartásával állott Vanda előtt, aki várja, hogy menjenek és hogy hagyják békességben.
– Ajánlom magam… – mondotta Vanda és az ajtó felé indult.
– Hm!… És ki fog munkámért megfizetni? – kérdezte Finkel derült hangon.
– Persze… – jutott eszébe Vandának.
Elpirult és a rubelt, melyet türkiszgyűrűjéért kapott, odanyújtotta az orvosnak.
Mikor az utcára ért, még nagyobb szégyenérzet fogta el, mint előbb, de most már nem szegénységét szégyellte. Már nem vette ész,re, hogy nincs magas kalapja és modern kabátja.
Íme az utcán megy és vért köp és minden piros vérfolt az ő életéről beszél neki, az ő rossz és nehéz életéről és a bántalmakról, melyek érték és melyek már holnap, egy hét múlva, egy év múlva – és egész életén át, egész haláláig fogják érni.
– Oh, milyen borzasztó ez! – suttogta. – Istenem, milyen borzasztó!
Különben már másnap ott volt a „Renaissance”-ban és táncolt. Óriási, piros kalap, modern kabátka volt rajta és lábán aranylakk-cipők ékeskedtek. És egy fiatal, Kazánból érkezett kereskedővel vacsorázott.