Egy fiatal íróhoz (Kis János)
szerző: Kis János
Oh te, kihez szívem, első kinyíltával,
Tanúlt, verni hívség legtisztább lángjával,
Lelkem fele, kivel mindent együtt érzek,
Kedvedtől vídúlok, sérelmedtől vérzek
Alcippus, e versben vedd áldozatomat,
Legdrágább kincsemet, legszebb zálogomat.
Istenének melled lángolván lángjától,
Korán elválsz köz nép kába csoportjától,
S a jeles íróknak ragad el pályájok,
Kiket vég nélkül áld bámuló hazájok.
A dicsőség már is felölelt karjába,
Sebes szárnynyal repűlsz a hír templomába,
Örömkönynyel nézlek, Alcippus: de vigyázz,
Nem mindenkor szép hírt oszt ez a fénylő ház.
Ha ebből tündököl Socrates nagy neve,
Herostratus ebben világ átka leve.
Vétkeket is levisz az idők folytára. -
Kegyetlen elsőség, mellynek csúf az ára!
Ez a szép ész sorsa. Szép talentomai
Sokszor lesznek rút név mérges forrásai.
Bölcs maradékinknál féltsük becsületünk,
S ha mocskos hír nélkűl köztünk nem élhetünk,
Kerűljük a fényes hajótörés kárát,
S titkon tömjénezzük bölcseség oltárát.
Jobb, kedves Alcippus, homályba rejtezni,
Mint örök szégyennel magát bélyegezni.
Egyebeknél neveld elméd sugárjait,
S tanúld harmonia bájoló hangjait.
Szívre ható erőt adnak ők nyelvednek,
Rájok legyen bízva kormánya eszednek.
De, féltvén legkisebb szeplőtől szívedet,
Szívedhez lásd szólni, barátom, hívedet.
Az elme csak Circe, ha virtus nélkűl jár,
Gyűlöld a rosz embert, írjon mint Voltaire bár.
Hiába bájolnak engem szép versekkel,
Ha szívem utálja, ki szépen énekel,
S irtózva hallanám néked is nevedet,
Ha méltatlan laurus kerítné fejedet,
Olly tengerre indúlsz, melly teljes veszélylyel.
Hány tudatlan hajó tört rajta már széljel!
Jer, tekintsd meg velem öregebb szikláit,
Hogy bölcsen intézhesd hajód vitorláit.
Örök jussal jutott ez a szép elmére,
Hogy az okosságnak úgy legyen díszére,
Mint Zephyrrel játszó Flora mosolygása
A mezőnek, mellyet éleszt vidúlása.
De sokszor a tavasz legszebb gyermekeit
Látjuk rejtni métely halálos nedveit.
A gyanút nem tudó bárány mohón falja,
Feledvén, hogy kárát életével vallja.
Így a szépet érző, szépet festő elme
Néha ég ostora, néha ég kegyelme.
Becsűlhetetlen kincs vagy gyászos örökség,
A mint a birtokos szent vagy rút lánggal ég.
A bölcs kéz belőle nevel olly virágot,
Melly mindenfelé hint hasznos nyájasságot.
De a vétek mérges itallá készíti,
S vele a főt s szívet egyaránt szédíti.
Vagynak olly halandók a hír templomában,
Kik elül ragyognak nagy lelkek számában,
Hogy minden kétségben folyamjunk hozzájok,
Az ízlés szent tüzét az ég bízta rájok.
A Musák örökre szeretik ezeket.
De mikép fáj szívök, midőn ezereket
Látnak tévelyedni vétek ösvényére,
Kikben a talentom nagy embert ígére.
Itt újítván kevély Titanok csatáját,
S babonák dacára fúván trombitáját,
A vallástalan azt vakmerőn csúfolja,
A mit, hogy imádjunk, szívünk parancsolja.
Imádja magában: de a harag fia
Szid olly törvényt, melly őt kárhozatra bírja.
Mentnek véli ügyét, átkozván bíráját:
De majd nagyobb súlylyal érezvén pálcáját,
Lohad puffadt szíve, s a kinek kezétől
Imént nem félt, akkor retteg mennykövétől.
Szerencsés az, kit a vallás szeretete
Minden dögleleten szűzen túlvezete!
Amott az irígység, setét barlangjában,
Maga-főzte mérgét emésztvén gyomrában,
Arra szánja élte kárhozott napjait,
Mikép mocskolhassa érdemesb társait.
Szörnyű kígyók függnek haj helyett vállára;
Ragadozó keze ólom thrónusára
Körös körűl ezer koszorút aggatott,
Mellyeket az érdem fejéről szaggatott.
Ha melly Amphion kezd bájolni lantjával,
Az ellen ő tüstént kikél ostorával.
Kevélység tömjénnek ezt hivévé teszi,
Roszlelkűség szavát édes kedvvel veszi.
Sértni szokott nyelve nem tud tanítani,
Nem tudván építni, kíván lerontani.
Sőt megölni kíván álnok epéjével
Minden jeles munkát, annak szerzőjével.
Siralmas sors, hogy az irígységnek mérge
Legszebb napjainknak olly gyakran lesz férge,
Annyi talentomok tőle hogy hervadnak,
Mellyeket az egek közös végre adnak!
Hát azért imádunk, irígy indúlatok,
Hogy legédesb mézből keserűt adjatok?
Tovább a szemérmet üldözvén képével,
Vétkes lángot festvén mocskos ecsetével,
A setétség fia bódúlt értelemmel
Szemtelen vétkeket királyságra emel.
S a henye olvasó tréfás mulatságát
Bűnnel fertőztetvén, megöli vígságát.
Tolla, melly rút képet tanúlt csak mázolni,
Gratiáknak soha nem tudott hódolni.
Írását olvasni az ifjúság omol,
Mellytől mind ész mind szív vetekedve romol.
De lerántja csömör a lárvát hirtelen,
S kemény bosszúra tér az undokság ellen.
Ne véld, hogy haragom az ellen vet lángot,
A ki szép színnel fest virtust s igazságot.
Sőt, hogy e két szűzek bírják szerelmünket,
Szükség, nyájas szókkal nyerjék meg szivünket.
Ékes fátyol fedvén győző szépségeket,
Rabjokká még inkább teszik a szíveket.
Nemünket nyomokra csak úgy téríthetik,
Ha Gratiák rajtok egymást ölelgetik,
S ha víg színnel fedik égi méltóságok,
Mint a gyümölcsöket rejtik a virágok.
De a szép virágok azonnal lehullnak.
Mihelyt mérges szelek feléjek zúdúlnak.
A melly ész a vétkek rab láncát viseli,
A Gratiák kedvét az soha nem leli.
Egyedűl tetőled, virtus, ég magzatja,
Egyedűl tőled gyúl nagy szív indúlatja;
S az igazat s szépet csak az ölelheti,
Ki mennyei fáklyád világát követi.
A csapodárság is kendőzött arcával,
Merészség s álnokság két hív rokonával,
Amott mászván nyalja nagyok küszöbeit,
S haszonért dicséri gonoszság tetteit,
Mellyeket napszámba szegődött kezével
Ken virtust hazudó csalárd festékével;
Ez csábítá hajdan nyelvét Cicerónak,
Lucanus is ezzel áldoza Nerónak.
Oh, rontsunk le minden hamis bálványokat,
Áldjuk a világtól bámúlt virtusokat!
S ha nem elég őket versben énekelni,
Legyünk készek nekik oltárt is emelni.
De minden dicséret hazudság szájában,
Mocskot ejt az érdem szép ragyogványában,
Ha az eredeti kép meghazudtolja
A festőt, ki mázát bérért tékozolja.
Ez, kedves Alcippus, a vétkek rút képe.
Kiket ölel Phoebus elfajult köznépe.
Elődbe rajzoltam pokol fajzatjait,
Hogy irtózva kerűld azoknak nyomait.